A Bécs alatt félórai autóútra lévő laxenburgi kastélykert, a Habsburgok egyik kedvenc nyári pihenőhelye a magyarok kiemelt kirándulási célpontja. Ha beleütjük a nevét a keresősávokba, százszám borulnak ki elénk az élmény- és fényképbeszámolók arról, hogy milyen jó volt itt, mert ez csodálatos, fenséges, lenyűgöző, különleges, varázslatos (túláradnak a jelzők). Csak egy dolgot nem kapunk meg: egy tisztességes beszámolót arról, hogy mi ez az egész, mi miért van ott, ahol, s kell-e, hogy még ott legyen, meg úgy egyáltalán. Szóval most ezt igyekszem pótolni a magam szerény eszközeivel. Lesz miről olvasni: mert kb. 10 km gyaloglás szükséges ahhoz, hogy áttekintsük a parkot, ez pedig legalább 5 óra időt vesz igénybe. (Kerékpárban ne gondolkodjunk, ilyet nem lehet bevinni. A séta pénzbe kerül, ez most 2,6 €. Három éve még 2 € volt. Az infláció…)

Laxenburg erdős, vadászatra való vidéke 1333-ban került Habsburg-magántulajdonba. Ha belépünk a 280 hektáros parkba, jobb oldalt egy méltóságteljes, nagy épület néz ránk.

Ez az Alte Schloss, a Régi Kastély. Itt 1683-ig egy vadászlak állt. Jött Bécs ostroma, s a ház tönkrement a dinamikus ottomán látogatás alatt. Újjáépítették, mi több, még egy emeletet is felhúztak rá, s ez lett I. József, majd III. Károly üdülője. (A továbbiakban az uralkodói neveket a magyar királyok sorszámozása szerint közlöm. A kétféle – német-római és osztrák – császári sorrend más.) Volt várárka is, azt azonban a XVIII. század folyamán betemették. Látogatást tenni benne nem lehet, falai közt az Osztrák Filmarchívum honol.

A törököt aztán kiverték Magyarországról, s az arisztokrácia, melynek addig nem volt kedve kastélyokra a frontközelben, gyorsan építkezni kezdett a császár tőszomszédságában. Hárman is felrántottak egy-egy kastélyt, hogy Őfelsége bizalmas közelségében legyenek.

Az egyik a Régi Kastély háta mögött álló Kaunitz-Wittgenstein palota. Ez utólagos névadás, mert egy Montecuccoli őrgróf kezdte meg az építkezést, bár ahogy az megindult, ő meghalt. 1698-1703 között került ide, tervezője az a Domenico Martinelli volt, akivel már találkoztunk Buchlovice kastélyánál. (Ezt a nevet jó lesz megjegyezni.) A kastély kézen-közön forgott, még II. Eszterházy Miklós is a tulajdonosa volt. 1935-ban vette meg a Szent Kereszt Nővérei nevű osztrák apácaközösség, de nem költöztek be, más célra hasznosították (pl. iskolaként), aztán 2004-ben eladták. Ma az IACA (International Anti-Corruption Academy), egy nemzetközi korrupcióellenes szervezet képzési helyszíne.  

A másik ideigyekvő egy Schwarzenberg herceg volt, aki a fent kastélyra merőlegesen hozta létre a magáét.  

Ez 1703-ban kezdett épülni, hogy mikor fejeződött be, kideríthetetlen, feltételezem, nem tartott sokáig. Tervezője Johann Lucas von Hildebrandt volt. Ez is ment kézből kézbe, végül 1913-ban vették meg a Szent Kereszt Nővérei, s olyan nagy arányú fejlesztésbe kezdtek, hogy házaikkal idővel még a Kaunitz-Wittgenstein palotát is körbefolyták, amelyet – mint láttuk – emiatt sikerrel fel is vásárolták. Jelenleg ez Schwarzenberg-palota még mindig az övék, ápolási és lakóotthon. Figyelemre méltó nagy, kovácsoltvas kapuja.

(Persze jogosan mondhatjuk, hogy amennyiben ez palotának épült, mit keres egy belőle a tér közepébe kinyúló kéttornyú barokk templom? Csináltak maguknak egy ilyen a szerénytelen magánkápolnát a Schwarzenbergek? Nos, nem: úgy olvastam, bálterem volt, ebből készített templomot és annak új homlokzatot 1957-1959 között Ladislaus Hruska építész. Bemenni nem lehet, kár rázni az ajtaját, csak a zárdán át, de úgysem engednek be, ez a nővérek magánterülete.)

Nem is találhattak volna jobb helyet a mellette lévő virágoskertben Ferenc József büsztjének:  

Van még ennek közelében két szobor, amit érdemes itt megnézni, tessék, bemutatom őket. A zárda mellett, az út túloldalán egy találunk még egy fura kőszobrot, ami egy szárnyas oroszlánt ábrázol. Mit keres itt Velence jelképe?

A dolog még érthetetlenebbé válik, ha megtudjuk, hogy a nevezett állat eredetileg a bécsi Déli Pályaudvar dísze volt 1873-ban, onnan került ide 1959-ben. A válasz ennyi: Szent Márk oroszlánja arra akart utalni, hogy a Déli Pályaudvarról induló vonatok Velencében kötöttek ki, az volt a végállomásuk. A pályaudvart a II. világháború lerombolta, a maradványokat el kellett helyezni, s az egyik oroszlán (mert ketten voltak) ide jutott.  

Egy utcasarokra tőle egy bronzhölgy érdemel figyelmet, akinek a kézmozdulata eléggé félreérthető, mert úgy tartja a karját, mint aki szelfizni készül.

Pedig ő Afrodité, aki még szökőkútként is tud funkcionálni,  ha hagyják. Henri Chapu (1833 – 1891) szobrász csinálta, de ez is adaptált szobor, mert a bécsi Rothschild-palotát díszítette, 1983-ban csináltak itt belőle szökőkutat.

Tényleg ennyi a város, semmi több. Az uralkodói és főnemesi nyaralások nem hozták meg Laxenburgnak a nagy gazdasági fellendülést. Volt a Habsburgoknak nyári kastélya (Schönbrunnak hívják), ez a hely, akárhogy osztjuk-szorozzuk, mindig a jó másodosztályú célpontjuk maradt, ki-kijártak ide, de csak ebből nem tudott felvirágozni a környék, különösen az után, hogy I. Ferenc utódai nem folytatták elődjük tájépítészetét. Ezért a városkára azt kell mondani, hogy jelentéktelen, ma nem roskadozik a túláradó jólét terheitől, ha ez a kastélykert nem lenne itt, az ember félálomban kocsikázna át rajta, annyira unalmas.

A harmadik kastély a Blauer Hof, avagy Kék Udvarház.

E néven először 1544-ben hívták, tehát állt itt valami. Mai állapotát 1710-1720 között nyerte el, első gazdája Friedrich Karl Schönborn volt, aki a birodalom alkancellárjaként funkcionált. Áttervezője ennek is Hildebrand lett.  Az 1750-es években Mária Terézia vette meg, ez lett a nyári palotája. (Hogy pontosan melyik évben került a tulajdonába, sehonnan sem tudtam kideríteni, nemhogy a hivatalos honlapról.) De minek kellett neki ide kettő?

Nos, a császárnő szinte megállás nélkül szülte a gyermekeket, aminek következtében egyre zsúfoltabbá vált a Régi Kastély, kellett a hely az ide látogató népes famíliának és a kiszolgáló személyzetnek. Teréziánk 1756-tól Nicolo Pacassi udvari építésszel alakíttatta át az épületet, meghosszabbította annak szárnyait, s a bejáratot a mostani főtér felé nyitotta meg, kiépültek a kert felé néző hátsó traktusok is.  

E kastélynál jelezni kell azt, hogy itt született 1858-ban Rudolf trónörökös, és a tévedések elkerülése végett: nem a tavi kastélyban, a Franzensburgban, hanem e falak között töltötte Erzsébet és Ferenc József a mézesheteit 1854-ben. Az I. világháborúban katonai kórház volt, viszont 1917/18-ban IV. Károly itt rendezte be a főhadiszállását. Követte e jó szokást a II. világháború után a szovjet hadparancsnokság, innen irányították Alsó-Ausztriát.

Az épület kívülről egyszerű, mondhatni, sok figyelmet sem díszeivel, sem nagyságával nem kelt, ráadásul nem is kék, az csak egykori alapszíne lehetett; belépni tilos, ott irodák vannak, mert az egész egy nagy konferenciaközpont.   

A Kék Udvarházzal szemben, a kövezett főtér túloldalán található meg az 1693-1726 között épült kastélytemplom. (Tervező: Carlo Antonio Carlone 1703-ig, 1703-tól kezdve Matthias Steinl folytatta a munkát.)

Látszik rajta, hogy nem a köznépnek, ill. nem csak annak csinálták, mivel a négy evangélista szobra vonul el a bejárat előtt, ami egy átlagos vidéki templomnál nem jellemző (művészük: Julius Trautzl):  

Ugyanakkor belseje nem „császári és királyi”, csak minimalista barokk:  

Egyetlen látnivalója egy mozaikkal kirakott oldalkápolna a bejárattól jobbra (Stephanuskapelle, merthogy Szt. István megkövezését mutatja be). Egy részlet belőle:

Ez új munka, 2009-ben került ide, egy Elisabeth u Gelu Maxim nevű személy jóvoltából, aki (valószínűleg meghalt) István nevű fiának ajánlotta fel ezt. Román művészek készítették Iaşi városából.  Ahogy innen a park bejárata felé megyünk, balra egy három boltíves bejáratú épületet látunk:  

Ez a nyilvános császári étkezések reprezentációs épülete, a Speisesaaltrakt volt (természetesen ez és többi is Pacassi műve).  

A park bejárata mögött jobbra, ennek folytatásaként a várszínház áll (Theatertrakt):  

Vele szemben egy ugyanilyen stílusú Pacassi-traktus áll. Rendeltetését nem sikerült megfejtenem, egy idő után nem is érdekelt, volt, ami volt, majd szóljon, ha valaki jobban tudja, mi ez.  

Ami a kapu mögött vár minket, azt egy névvel lehet jellemezni: I. Ferenc. Laxenburg mai látványa az ő ötlete volt, több, három évtizeden át töménytelen időt és pénzt költött a rá, ha kellett, személyesen felügyelte a munkálatokat. Amikor 1792-ben II. Lipót halála után átvette az uralkodást, megunta az addigi szűkös és fantáziatlan állapotokat, s mert nagyon tetszett neki a hely, gyorsan a tettek mezejére lépett – s a „mezőt” a szó szoros értelemben kell venni.

Mert hát miből állt ekkor a kert? Volt a Régi Kastély, meg a Kék Udvarház, meg a Színház, továbbá egy fapavilon a Régi Kastély mögötti négyzet alakú kertben, körülötte erdők-mezők. A park a mainak kb. az egynegyede volt, s nem volt benne sem tó, sem emlékhely, sem szobor, semmi. Egy szűkös, mértanilag fagyos barokk kertből állt az egész. Még méltóságteljesen bejárata sem volt. Most a Régi Kastély mellett található megy egy kis kőhíd, amely egy patakocskán halad át, jobbról-balról egy-egy faragott oroszlán fogad minket, épültek 1800-ban, vagyis még a kezdet kezdetén. Fenséges nyugalmú, ejtőző állatok ezek, lustán elterülve kőtalapzatukon, épp csak a nyelvük nem lóg a melegben. Nyugi, gyerekek, sugallják, most olyan helyre jöttök, ahol nem kell vadászni, sem nektek másokra, sem azok rátok, itt nincs izgalom, nem kell éberen lesni a világot, mikor akar az ránk támadni. Végy példát rólunk, milyen békésen elvagyunk mi itt:

A Régi Kastély mögött az egykori barokk park egyetlen díszítménye a Zöld Örömház (Grünes Lufthaus) volt, mint panorámatengely:

Ez kínai pagodára emlékeztet. Pihenőhely volt Mária Teréziának, étkező- és kártyaszalon vadászatok utánra. Eredetileg teljes kilátást nyújtott a parkra: nyolc út csatlakozott belé az erdőkön át.  Tervezője Jean Pierre Beaulieu volt, 1755-ben épült fel. (Más források szerint 1760-ban, de nekünk ez most teljesen mindegy.)

Ahogy az I. Ferenc által inspirált tájépítészet elkezdte felfalni a környező erdőket és mezőket, a Zöld Örömház a park délkeleti perifériájára sodródott. A beletorkolló nyolc sétatér többségét szelíd akarnoksággal benőtte az erdő, s kilátás sehová sincs belőle, csak a már jelzett utakra, amelyek egyformák. Egy kis, elhagyott tisztás közepén búsong céljavesztetten ez a különben jól karbantartott (és, mivel fából van, állandó karbantartásra szoruló) pavilon. Pedig festmény is van a mennyezetén. (Vinzenz Fischer, 1766.)

Azt ábrázolja, ahogy a Diana kedvenc őzét megölő Agamemnon király ellen támad a dühös istennő a mennyekből két szarvas által vontatott harci szerekén. Meggyőzi Aioloszt, a szelek istenét, hogy ne engedje tovább a király hajóját Aulisból, s ott bóbiskoló Neptunus (Poszeidon?) is mellé áll (ül), mert álmatagságával azt jelzi, hogy ő meg tengeráramlatot nem ad a hajók távozásához. Diana követeli Agamemnontól, hogy lányát, Ifigéniát áldozza fel neki – ő is ott van a képen két barátnője társaságában. (Azt már nem mondja el a freskó, hogy végül is mi történt a hölggyel. A befejezés a mítosz az volt, hogy megkegyelmezett neki, viszont Aulisban papnőjévé tette őt.)

Ferenc bevezető mozzanatként egy masszív, immár kőből épült Concordia-templommal egészítette ki a fenti szűkös hagyatékot. (Cavaliere Guiseppe Alessandro Moretti, 1795.) (Concordia a megszemélyesített egyetértés istennője volt a legfőbb lények és az emberek között. I. Ferenc nyilván úgy gondolt magára, mint az istennő földi helytartójára, hogy ti. ő a felvilágosult uralkodó, pozitív ellenhatása a francia forradalom szörnyűségeinek.)

De ennek sem volt több funkciója, mint a másiknak. Bár kör alakú, ez is nyolc utacskának akart szabad látást adni. A felvilágosodás korában, az empire, meg a klasszicizmus alatt is több ilyet kis körszentélyt emeltek a fogalmat megszemélyesítő istennőnek. De ennek is az lett a sorsa, mint a Zöld Örömháznak, mert nemsokára megépítették a parkot átszelő csatornát, s annak túloldalára került, ez a terület már tényleg a határban van, s most számkivetve áll ott, nem is nagyon látogatja a nép.

Ferencnek az volt az elgondolása, hogy az akkoriban divatossá váló angolparkká fejleszti fel a területet. Ez azt jelentette, hogy a nagy facsoportok között széles és hosszú mezőket hagyott, most is ebből áll a park.  Ne keressünk sehol mértani világossággal kialakított virágágyásokat, mi több, virágokat sem, csak azok jutnak nekünk, amelyek tavasszal a fák aljában sárgállnak és fehérlenek, elveszve a fűben és az árnyékban.

A hely jellegzetessége pontosan az, hogy olyan, mintha a természetben járnánk, csak éppen minden láthatatlanul rendben van benne tartva, világosan elhatárolva egymástól az egyes tájelemeket, vagyis az erdős facsoportokat a tisztásoktól, s időnként egy-egy vízfolyás kanyarodik végig közöttük.  Parlagfű, gyom, gaz nincs, viszont töménytelen mennyiségben szaglik a medvehagyma. Jellegzetes fákban sem csodálkozhatunk: ez nem egy arborétum, bár annak is ki lehetett volna építeni. Főleg a hatalmas, kérgevesztett platánok azok, amelyek mélázásra késztetnek minket, már csak azért is, mert ilyen vastag törzzsel már több, mint száz éve állhatnak itt. Tiszteletet nekik!  

Viszont van északon, hátul egy hatalmas tó. Nézzük meg (ha már elvetődtünk a Concordia-szentélyhez) az ezt tápláló csatornát!

Ez a Forsmeisterkanal. Ferenc azért építtette, mivel az Schwechat folyó minden évben elöntötte az erdőt, s szabályozni kellett a vízhozamát, erre pedig azt látta jónak, ha vízgyűjtőnek kialakít egy hatalmas tavat a park északi végén. Ezt kellett táplálnia ennek a csatornának, s egyben levezetni a fölösleget a folyóból. 

A vízben nem találtam élet nyomait. Egy béka brekegése volt csak, ami arra utalt, hogy van ilyen, hal azonban nem hűsölt benne. Mintha csapvíz folyna a nyílegyenes mederben.

Mellette ballagva egy kis sziklaszigetecskét látunk pallóval. Ez semmiféle célt nem szolgál. 1798-ban betelepítettek ide egy „halászfalut” (Fischerdörfl), vagyis néhány kis faházat, ellátva azokat látványos halászati felszerelésekkel (csónakkal, hálókkal, iszákkal, horgokkal), s a felségek itt figyelhették az alkalmazottak nekik prezentált vízgazdálkodását. Ez persze nem lakóhely volt, mert a házakat eleve festményekkel pingálták ki. Ezekből semmi sem maradt, csak a satnya sziklák, meg a mögötte lévő kis csatornakanyarulat.  

Tovább haladva, a park északi vége felé van a „vízesés”.

Ami enyhén szólva is túlzás, merthogy ez nem mást, mint egy mélyített meder, amelybe a csatorna szikrázó, széles sugárban dobja le a vizet:  Építésekor (kb. 1802) nem volt rajta híd, csak két oldalt a szfinxek. A hidat, ahogy olvastam, csak a múlt század elején építették ide, ezzel teljesen elrontva a hatást, mivel most úgy néz ki az egész, mint valami duzzasztómű, holott nem az. A víz mellé természetesen a tengeristen (Poszeidon, Neptunus) jár, aki komor tekintettel nézi a habokat és a csillogást:  

Ha innen jobbra tekintünk, egy régi kaput látunk a fák között: ez volt a park egyik bejárata. Mivel azonban az folyamatosan terjedt, ezt meghagyták romnak.  

A vízeséstől balra található meg a Ritterspiele, a „lovagi játékmező”.

Ennek eredete 1791-ből indult, amikor megrendezték a parkban az első, középkort felidéző lovagi játékokat, a főszervező természetesen I. Ferenc volt. De hogy ez éppen itt történt-e meg az esemény, tisztázatlan. A jelenlegi helyet 1799-ben tervezték ide, 1802-ben fejezték be. A lovagi játékok kikoptak belőle, a lovasbemutatók (pl. különböző országok lovasságának a felvonulása) került a pástjára, de volt, hogy „római futamot” tartottak benne Ben Hur-módra.  

A középső, kiemelt részén volt az uralkodó és a meghívottak páholya, ahová elől, külön lépcsőn lehetett bejutni; a többiek körbeállhatták a pályát, ami 100 méter hosszú, 50 méter széles.

Az épületek belsejében (most) semmi nincs, be is van kerítve az egész, nem lehet bejutni. (Már akinek.) A bejárati kapukat a verseny részvevői számára készített inspiráló lovagszobrok díszítik. Hátul pedig címerpajzsokat tartó oroszlánok ágaskodnak, jó középkori módon:

Ha a tó felé haladunk, a csatorna fölött meredeken ívelő Gót-hídon megyünk át.

Ezt 1803-ban kezdték el építeni, s 1809-ig tartott.   Díszítése csak a címerek fölött álló vért és sisak, a hatalom jelképeként pedig – nem, nem egy bunkó, hanem egy buzogány. Bár végül is ugyanaz.  

Tovább haladva magas sziklákat látunk magunk előtt. Ez a Grotte (barlang), ami egy meredek álsziklafalakkal bezárt tórészlet. 1801-1812 között épült, annyi volt a célja, hogy kilátópontot nyújtson. A barlangocska (egy lyuk) közvetlenül teteje alatt van. Évek óta nem lehet feljutni rá, mert tatarozzák, bár munkának semmi nyomát nem láttam benne.

E helyütt kétfelé fordulhat a vándor: vagy a kastélypark további részét akarja megtekinteni, s akkor délnyugat felé indul, vagy a Franzensburgot, a szigetvárat, s akkor északnyugat felé. Én most a déli utat követem.

Végre itt állunk hát a mesterséges tó partján. Tekergős, szeszélyes partú víz ez, 25 hektáros felülettel, átlagos mélysége 1,5 méternél nem több, szóval belefulladni nem nagyon lehet. 1798-ban kezdték el a meder kialakítását, ami azt jelentette, hogy a rajta lévő hét sziget közönséges mező volt, a meder került alájuk. A tó mai, végleges alakját 1841-ben érte el. A túlsó végén található mögött található meg a tó lecsapoló zsilipje, amely visszaereszti a vizet egy csatornán keresztül a Schwechat folyóba. Roppant látványos, egykor az uralkodók hajói úszkáltak benne, s szórakoztatták a meghívottakat madárvadászattal. Erre ma is lehetőség van. Kétféle csónakot lehet kibérelni max. egy órára. Az egyik a pedálos, a másik elektromos motorral bír. Az utóbbit javaslom, mert lábhajtással bejárni az egészet nagyon fárasztó dolog.  

Sajnos, az élővilág szempontjából a tavat is üresnek találtam: összesen néhány óriásira nőtt pontyot vettem benne észre, akik a látogatók kenyérhéjait nyeldekelték, egyébként sem béka, sem sikló, sem más kisebb hal nem él meg benne. Még hattyú, liba, réce sem, ill. ez utóbbiból láttam pár darabot, de egyébként semmi. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a vízben nincs élet, mert a vadkacsa is csak olyanból tud táplálkozni, ahol van kedvére való élő anyag. Itt meg eszerint nincs. Megjegyzendő, hogy az egész parkban nem találtam az emberen kívül egyetlen élőlényt sem, még mókusok sem szaladgálnak az utakon. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy az egyik facsoportból a másikba egyszer csak átfutott egy őz. Hogy került ez ide? Rejtély. (Viszont legalább vaddisznó nincs.)  

Ha már itt vagyunk a tó központi részén, láthatjuk a Franzensburgot, vagyis a Ferencvárat, de erről külön poszt szól, benne a világ legszánalmasabb idegenvezetésének bemutatásával. Elhagyjuk a büfét, elmegyünk a ladikolni vágyók kanyargó sora mellett, s vessük be magunkat az erdő nyugati részébe. Itt négy látványosság vár minket – bár ez a főnév túlzás az eredményeket tekintve.  

Egyrészt itt van a Haus der Laune (Hangulatház), vagyis hát a romjai.

1798-ban épült tarkabarka, nyugtalan faldíszítésekkel ellátott, mai értelemben egzotikusan eklektikus egyemeletes épület volt. A furcsaságok múzeumaként funkcionált, pl. volt benne egy konyha, amelyet kis ördögök díszítettek, egyik szobában egy medikus és családjának a szobrai voltak otthoni állapotukban, de a központi rész a földszinten egy kis játékterem volt; az emelet egyik szobájában hangszerek és hanggépek szórakoztatták a népet, még a padló is kottákkal volt kirakva, de volt benne könyvtár és galéria, mi több, még egy borospincét is berendeztek itt (igen, az emeleten). A toronyból természetesen volt kilátás. Szóval egy vegyes összevisszaság volt, e korban ez is divat volt, ezzel akarták bemutatni, hogy a világot a feje tetejére lehet állítani, ne fogadunk el mindent adottnak, amit készen ád nekünk a sors. (Ezért volt borospince az emeleten, s ördögszobrok a konyhában.) Lett is miből rabolniuk a franciáknak 1809-ben. Ez után úgy-ahogy kijavították, de széthordott belső berendezését nem állították helyre, mint ahogy a külső falazat festését és díszítéseit sem. Így állt itt, értelmetlenül, aztán jött a II. világháború, amikor újra megrongálódott; de az emeleti része még állt, aztán csendben az is összeomlott néhány évtizede. Most céltalan rom, körbekerítve, merthogy életveszélyes.

Közelében áll a Rittersäule (Lovagoszlop, 1798).

Oszlopfője egy lebontott kápolnából került ide (Capella Specioza Klosterneuburgból), s már hétszáz éves. A többi része a lovagság szobrászati dicséretéről szól. Eredetileg itt egy nagy tisztás volt, tehát fenségesnek minősült a látványa; ma már nyersen körbenőtte az erdő, elveszik a fák között. S hol vannak már a lovagok?   

A Rittergruft nevű, építészetileg értéktelen helyen voltak, még mindig kifelé haladunk a kert mélyéből:  

Úgy néz ki, mint valami görbe hátú lóistálló (20 m hosszú, 8 m széles). A belseje átlátható, lezárt és üres. Eredeti neve Rittergau (Lovagsír) volt, valamikor 1790 körül épült, és jelképes sírja volt úgy általában az osztrák és Habsburg-párton álló lovagoknak. A bejárat fölött XV századi spanyol-osztrák címer állt, a belsejének a végén festett üvegfal eresztette át a napfényt (XV. század, áthozva ide a steyri plébániatemplomból), állítólag gyönyörű látvány volt, ha megfelelő napszakban jött hozzá a vándor; a falakon régi szentképek voltak, keretben, olajjal festve; a talajban pedig jelképes lovagsír, amit Mauerbachból hozattak ide. Ma már teljesen ki van ürítve az egész: az üvegfal és a képek elkerültek innen, a falfestés lepergett, a lovagi sír pedig a vár belsejében található meg a falba ágyazva. Még a Habsburg-címer is elment az ormáról. Teljesen értelmetlenné vált az egész, talán kocsibeállónak lehetne használni, ha autóval közlekedni lehetne itt.  

Jóval a tó nyugati vége felé gyalogolva (itt már tényleg alig jár valaki) egy hatalmas mező közepén egy három oszlopon álló építmény bámul ránk. Olyan, mint egy galambdúc, csak nagyban…

Nos, nem tévedünk, tényleg az: itt valamikor egy mintagazdaság működött (zöldségek, kisállatok, kecskék, tehenek), természetesen ez is I. Ferenc ötlete volt, készült 1798-1804 között. De nem volt gazdasági funkciója, műparaszti dísz volt, ahová időnként a császári család kijött, hogy „érezze a falut”, persze, ezüst étkészlettel, damasztabrosszal és szalvétával. Aztán megunták, felszámolták, ez maradt belőle. És igen, ez egy galambdúc… (Taubenschlag).  

Az utolsó sziget felé tartunk: ez a Marianneninsel, ahol a Mariannentempel (Mária-templom) épült fel. Ez a legkésőbbi mutatvány a parkban. A sziget I. Ferenc teremtménye, aki 1809 után elkezdte kiterjeszteni a vizet ebbe az irányba is, s körbeásatta ezt a földdarabot. Az így létrejött itt 1840-41-ben épült fel a templom V. Ferdinánd feleségének, Mária Annának a tiszteletére. Valamikor híd kötötte össze a szárazfölddel, most nem lehet rá bemenni, még hajóval is nehézkesen. Mögötte ott van egy igazán autentikus rom:  

Nem annak épült, nem, a benne lévő templomnak volt valamikor funkciója. Most a maga természetes valójában elhanyagolt, gazdátlan, nem jár oda senki, nincs is miért; bedőlt, csak a főfalai maradtak meg, s azok is elvesznek a barna faágak között. 

Kifelé haladva I. Ferenc mellszobra fogad minket egy oszlopon (Giovanni Battista Comolli, 1836).

Ezt azonnal felállították a császár halála után, a rajta lévő feliraton felesége, Karolina Augusta méltatja férjét, aki ide vonult vissza a politikai ügyek intézésétől, s neki köszönhető ez a látványvilág.  

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy végső soron a parknak van egy furcsasága: tele van olyan építményekkel, amelyek immár semmire sem jók, s láthatólag nincs velük ellentétes célja a karbantartóknak. Ez igaz. Mert Laxenburg I. Ferenc kedvence volt, ő teremtette, de halálával (1835) a további munkálatok álma sírba szállt. Fia, V. Ferdinánd szellemi fogyatékos volt, s nagyon kellemesen elvolt szeretett Bécsében, ahol esernyővel grasszálgatott fel-alá, s boldog-boldogtalannal szóba elegyedett, vágyainak netovábbja pedig az a jó adat főtt gombóc volt egy kisvendéglőben, ahová rendszeresen kilopózott, amíg le nem szoktatták erről. Neki nem nagyon hiányzott Laxenburg. Utódja, Ferenc József viszont Bad Ischl-t preferálta, ide csak Sisi, vagyis Erzsébet királyné szokott kilovagolni Bécsből és hosszú futóköröket tenni, építkezéshez viszont nem volt pénze, mert azt a férje biztosította. Csak nem erre. Így aztán a látványosságok szép csendben kezdtek kiürülni, felszámolták, elhanyagolták és lebontották őket, már csak a bécsi polgárok jöttek ki ide grasszálni (ez a kezdetektől meg volt nekik engedve), meg a Ferencvárat nézegetni kívülről-belülről. A köztársaság nem fektetett bele több energiát, mint ami a szinten tartáshoz kellett, s láthatólag most sem az a nagy cél, hogy ebből legyen még valami a mostani állapothoz képest. Tartalmatlan, fáradt, értelmetlenné vált, csekély művészi értékkel bíró, romlott építmények mellett baktatunk el, s közben gondolhatunk a régi szép időkre, amikor itt még nagyúri, vállszalagos-egyenruhás, ármányos-szerelmes mondén élet zajlott, s nem árasztotta el a rövidnadrágos, pólós nép, amely türelmetlenül a központi büfé mellett tolong, hogy felhajtsa a sörét, meg virslit és a Debrezinert, a németesített debreceni kolbászt egye mustárral vagy curryszósszal, a maradékkal meg azt a néhány dagadt halat etesse, amelyek a part közelében tanyáznak.    Rezonálhatnánk a mostani látványra a mozgalmi dallal: „Miénk e föld/erdő, mező/, kalásza, virága/nékünk terem…” (Kalász nincs. A többi stimmt.)