Pár éve bejártam a lengyelországi német haláltáborokat, egy kivételével mindegyiket láttam, a beszámolók csorogni fognak. (Nyilván a közönség legnagyobb örömére. De én azt mondom: aki nem bírja a valóságot, az ne ezt a blogot kövesse.) 

Elvetődtem Majdanekbe is, ami Lublin külvárosa. Most nem fogom elmondani, hogy kik és hányan és hogyan haltak meg az itt lévő táborban, mert lesz erről egy poszt, de a lényeg: főleg civilek leginkább gázkamrákban. Így néz ki most: 

A helyszínen történteket Karol Linder rajzai mutatják be. Ismerkedjünk meg a szerzővel! 

Karol Linder 1920. május 4-én született Lvivben (lengyelül: Lwow, magyarul Ilyvó, népszerű nevén Lemberg). Ösztönös rajztehetség volt, csodagyerekként kezdte, 1935-ban (vagyis 15 éves korában) áttekintő tárlatot rendezett a tiszteletére a városban az egyik helyi múzeum a 9-14 éve közötti műveiből. 1939-ban önként csatlakozott a lengyel hadsereghez, majd a vereség után szülővárosában maradt, amelyet a Szovjetunió foglalt el. 1940-43 között a helyi iparművészeti főiskolán tanult, aztán kénytelen volt félbeszakítani a tanulmányait, műszaki rajzoló lett, majd titkár az állatorvosi intézetben. Amikor 1944 augusztusában a Vörös Hadsereg visszafoglalta Lemberget, csatlakozott a mellette harcoló Lengyel Néphadsereghez, ahol a propagandaosztályra helyezték. Így került Majdanekbe. A tábor üres volt, július 22-én befejezte a „működését”, vagyis az őrség menekült, a rabokat vitték. De azért mégis maradtak ott túlélők. Linder sokat beszélgetett velük, s megfogalmazódott benne, hogy tehetségét hasznosítsa: tusrajzokkal mondta el hát azt, amit hallott és részben látott a helyről. „Részben”, mert a tábor teljes területét nem járhatta be, a szovjetek ui. felismerték a benne rejlő lehetőségeket, s berendezték a saját koncentrációs táboruknak (hadifoglyok, értelmiségiek, ellenállók). Linder nem tudta bejárni az egészet, így vannak képei, amelyek eltérnek a valóságtól. Ezekre majd felhívom a figyelmet. 

A tintával készült 24 rajz kb. 22 x 29 cm-es. A szerző eltette őket, nem kerültek publikálásra. Linder egész életében a lengyel néphadsereggel maradt kapcsolatban, könyvillusztrációkat, ünnepi dekorációkat, színházi és filmes díszleteket készített. Alezredesként halt meg, amikor 1966. június 13-án teljesen váratlanul távozott a világból. Rajzait egy Andzrej Janiszek nevű volt rab juttatta el a majdaneki múzeumba. Hogy Linder miért nem foglalkozott ezekkel kiadás céljából, nem tudni: talán nem becsülte őket sokra? Pedig hatásos művek ezek, 2011-ben publikálta őket a múzeum. 

Gondoltam, megírom a majdaneki posztot, s a fényképek mellett ezekkel fogom kibélelni a szöveget. A neten azonban egyetlen darabot sem találtam belőlük. Szóval ez nem szabad felhasználású anyag! Ha persze szimpla bunkó lennék, akkor megoldom a dolgot szkenneléssel, aztán szaladjanak utánam. De a szerzői jogokra kényes vagyok, mert én is ilyenekből élek; ezért megkerestem e-mailben a múzeumot és engedélyt kértem arra, hogy az alábbi képeket a blogra kitegyem. Az engedélyt két hét töprengés után megadták azzal a felhívással, hogy meg kell jelölnöm, melyik kiadványból származnak, s úgy kell őket feltennem, hogy látszódjon az oldalszám, mi több, a korábbi oldalból egy rész. Fegyelmezett ember vagyok, eleget teszek ennek.

Akkor most akkurátusan feltüntetem a forrást. Címe: Majdanek w rysunkach Karola Lindera, angolul: Majdanek in Karol Linder's drawings, magyarul: Majdanek Karol Linder rajzaiban; kiadó és copyright: Państwowe Muzeum na Majdanku (Majdaneki Állami Múzeum); kiadás helye, éve: Lublin, 2011., szerző: Danuta Olesiuk. Bilingvis (lengyel-angol) kiadás, ISBN: 978-83-62816-01-9. Még Karol Linder arcképét sem leltem fel a világhálón, az is innen származik.

És most jöjjenek a képek.

Először is áttekintés kell a táborról.

A valóságban nem volt ilyen hatalmas, most meg aztán végképp nem, mert csak pár barakk áll benne. Eredeti szögesdrótjai megmaradtak, azonban azok nem ilyen átlósak voltak, hanem vízszintesek.

Ez jelzi, hogy Linder nem kerülhetett olyan közel a táborhoz, hogy ezt is tüzetesen megvizsgálja. Vagy megvizsgálta, csak nem engedték oda többet, s nem az eredeti állapot maradt meg az emlékezetében.

Jön a „transzport”.

A ruhákon látszik, hogy ezek nem keleti, orthodox zsidók voltak, hanem városlakók. Az orthodoxokat még a táborokban dolgozó, hulla- és ruhaeltakarító zsidók sem szerették, mert szegények voltak, szakadtak, nem volt semmiféle értéktárgyuk, amivel csereberélni lehetett volna, s ételük sem nagyon. Olvastam Franz Stangl életrajzában (ő a sobibori és treblinkai haláltábor parancsnoka volt), hogy amikor nyugati vagy balkáni szállítmányok jöttek, volt pia, kaja bőven, meg dollár és gyűrű; de ha ezek a transzportok elmaradtak, a zsidó kényszermunkások le voltak hangolva, s a végén már aggódtak, hogy ne megint az othodoxok jöjjenek: azokból semmit sem lehetett kinyerni. De ha jöttek a gazdag nyugatiak, mindenki elégedett volt: megint beköszönt a jólét…

A katona, aki vezeti őket, előredőlt testtel, türelmetlenül, lelkesen mutatja nekik a krematórium kéményét, alig bír a lendülettel, láthatóan felajzott az örömtől, hogy végre ma is irthatja egy kicsit az emberiség ellenségeit.

A szelektálás és vetkőztetés folyamatát Linder nem rajzolta le, csak a gázkamrába vezető utat.

Gondoltam, ezt a részletet nagyítom ki:

A foglyokat be kellett verni-rugdosni a gázkamrába. Ekkor már mindenki megérthette, hogy itt nem mosakodásról van szó.

Aztán megindult a „különleges kezelés”.

A kép annyiban nem igaz, hogy a kukucskálónyílás nem volt ilyen nagy; csak egy egészen kicsike, s az üveg mögött egy többszörösen átlyuggatott fémlap volt. (Ill. van, mert én is belenéztem: úgy-ahogy lehet benn látni a dolgokat.) A két katona szinte elégedetten szemléli az eredményt, az egyik még a másik vállára teszi a kezét, mintegy jelezve, hogy ennél jobb móka nem kell az életben.

A gáz neve közismert módon a Zyklon-B volt.

Az SS-orvos mutatja a két parancsnoki rangú, elhízott tisztnek, hogy nyugalom, van itt minden, 2.000.000 „tételre” elég a készlet.

Azok pedig meg vannak elégedve. Hogy mire nem képes a német vegyipar! Ezt csinálják utánunk a franciák vagy a bolgárok! (Nem csinálták, mert eszükbe sem jutott, hogy népirtást rendezzenek. Ha tervbe veszik, tudtak volna  ilyet.)

Voltak persze, akikkel nem a gáz végzett, hanem a golyó:

Az különösen igaz volt a szovjet tisztekre, akiket mindennél veszélyesebbnek tartottak.

A tábornak persze volt állandó (vagyis átmenetileg ott életben lévő) állománya is, ahol a válogatott kegyetlenkedések közül csak azt a képet közlöm, ahol nők verik a nőket.

Felhívom a figyelmet a háttérben vigyorgó katonára, aki a látvány láttán szerintem azt gondolta magában: még hogy a nők jobbak lennének, mint a férfiak! Ki mondta ezt a hülyeséget? (Tényleg, nem tudja valaki? Szívesen elbeszélgetnék vele.)

Aztán jött a végállomás, a krematórium:

Hogy kutyák rángatták és ették-e a holttesteket, azt nem hiszem. Ezek annál jobban nevelt állatok voltak, semhogy ilyen rendetlenkedés engedélyezésével fellazítsák a beléjük vert fegyelmet. A krematóriumban úgyis csak láb alatt lettek volna. Őket inkább élő foglyokra uszították, nem tetemeket etettek velük.

A holttesteket azért kellett néha baltával szétvágni, hogy több férjen be a kemencébe, ezt a módszert csúcsidőben kellett alkalmazni, mikor egymásra torlódtak a transzportok.

Több kép közlésére nem kértem és nem is kaptam engedélyt, ezért azokat kihagyom, pedig van még a könyvben elég borzalom, szépen lerajzolta Linder, hogyan verték szét a csecsemőket a falon, folyt a verés és kínzás, meg a gödrökben égetés stb.

Szörnyű hely ez a Majdanek. A krematórium mellett egy betonkupola alatt összehordták azt a földet, amelyben a végén már rohamtempóval igyekeztek eltüntetni a sietős égetés miatti maradványokat. A csontok még most is látszanak:

És higgyék el, ezen a helyen többet lehet megtudni az ember nembeli lényegéről, mint rózsákat szaglászva Toscanában.