Baden bei Wien, magyarul Bécsfürdő nemcsak Beethovennek volt az egyik kedvenc nyaralóhelye, hanem Mozartnak is. Valahogy ő mégsem kerül elő hangsúlyosan a város történelmében, szaktársa annál inkább. Köszönhető ez annak, hogy Beethoven itt alkotta meg a 1821-23 nyarán a IX. szimfóniát – no, nem az egészet, csak a lényegi részeit, a leghevesebben 1823-ban dolgozott rajta. Panziója ma a Beethoven-ház, múzeum, elhelyezkedése a Rathausgasse 10. sz alatt van. (Magyarul: Tanácsház u. 10.)  

A múzeum mai állapotában 2014-ben készült el. Megjegyzendő: korábban is rendszeresen járt ki ide pihenni több, mint egy évtizeden át, – természetesen –  itt is alkotott nagy műveket, de mivel az Európai Unió himnusza mégis az ő nevéhez kötődik, hát ezt a házat szemelték ki (a többi mellett, azok itt-ott mind emléktáblával megjelölve), amelyet a központi Beethoven-múzeummá tettek. (Az emléktáblákat és -helyeket nem sorolom fel. Beethoven életében folyamatosan költözködött, csak Bécsben kb. 24 lakhelyét ismeri a történelem, Badenben is volt ebből egypár. Maradjunk a múzeumnál.) 

A tárlat kétszintes: az egyik a földszinten van, a másik az emeleten, ahol Beethoven apartmant bérelt magának, merthogy két szobából áll.

Az egyik a nagyszoba, ahol minimalista biedermeier berendezés igyekszik sugallni azt, hogy milyen nemleges körülmények között élt a zeneszerző:

A másik egy kis szoba, mondhatni: egy kapszulahotel, ahol egy ágy van, mellett szekrényke, s egy szék, ruhával.

Beethoven nem akart reprezentálni, csak a zenéjével. Mondjuk, ez a tárlat egészére is igaz, mert lényegében a fentieken kívül semmi nincs benne. Volt némi muzeológiai küzdelemre utaló jel, hogy valamit felmutassanak itt, de nem sokra futotta. Az egyik terem egy kis auditórium, ahol a zenéje szól, a másik ugyanez, csak fejhallgatókkal, a nagyszobában kottatartók állnak, s persze a földszinten van egy zongora is.

Ahol némi ötletesség került elő, az pl. egy ebédlőasztal, amely azt jelképezi, hogy Beethoven itteni pártfogói és barátai kik voltak: a nevek ki vannak téve a tényárok mellé.

Figyelmünket természetesen felkelti az egyik tányéron heverő pisztoly. Miután egy ilyet láttunk már Mayerlingben is, az emberben rossz érzés támad, ezért nézzünk után, hogy került ez ide. 

Nos, ez nem Beethovené volt, hanem Karl van Beeethovené (1806-1858). Ő a zeneszerző unokaöccse volt, akinek apja (Beethoven testvére) 1815-ben meghalt és a fia árván maradt. Beethoven jelölte ki az apja gyámjának, de ehhez előbb félre kellett volna tenni Karl anyját. Beethoven meg volt győződve arról, hogy Johanna, az anya erkölcstelen életet él, s úgy döntött, hogy elvonja tőle a gyermeket. Pert indított Johanna ellen, hogy ő legyen a kizárólagos gyám, ennek keretében Karlt a gyermekkora egy részét (10-14 éves kora között) azzal töltötte, hogy a tárgyalótermekben kellett volna a saját anyja ellen vallania. A pert végül megnyerte, s ezt arra használta fel, hogy a gyermeket végleg eltiltotta az anyjától, közben pedig fejébe vette azt, hogy zenei tehetséget csinál belőle. Csak éppen a gyermeknek ehhez sem kedve, sem tehetsége nem volt, s hiába mondta Beethovennek maga a nagy Czerny, hogy hagyja ezt abba, ő kötötte az ebet a karóhoz, vagyis Karlt a kottához. A gyerek rendszeresen elszökött tőle, volt, hogy a bécsi rendőrséggel kerestette őt. De végül engedni kényszerült, s a gyermek 1824-ben beiratkozhatott a bécsi egyetem filológia szakára. Az sem nagyon tetszett neki, ezért egy nap bejelentette bácsikájának, hogy ő katona lesz. Ez dührohamba kergette Beethovent. A fiú végül 1826-ban már nem bírta tovább nagybátyja lelki terrorját, vett egy pisztolyt, aztán még egyet, hogy valamelyikkel agyonlövi magát. Tettét július 29-én akarta végrehajtani a Baden melletti rauhensteini romnál. Végül csak megsebezte a homlokát, de nem halt bele – azért ehhez is kellett egy tehetség, hogy a saját fejét ne találja el. Beethoven jóvoltából bekerült az elmeosztályra, ahol gyógyítási önsegítésként vallási tanulmányokat kellett folytatnia. Nem folytatom – Beethoven ekkor levette a kezét unokaöccséről, mert be kellett látnia, hogy nem tud vele mit kezdeni. A következő évben ő meghalt, Karl katonának állt, majd leszerelt, az ingatlanbizniszben próbált érvényesülni, aztán inkább ráállt arra, hogy nagybátyja örökségéből éljen, értsd: a jogdíjakból.

Ha már a halálnál tartunk: van a múzeumban két gipszmaszk is, amelyik az élő, s a halott Beethovenről szól. Az élőt soha nem ismernénk rá, hacsak nem oldalról:

S most nézzük meg elölről is. Hogy rámeredjünk, annak a poszt végén még lesz jelentősége, most csak annyi, hogy ehhez tudjuk viszonyítani halotti maszkját:

Ez utóbbi elkeserítő: beesett, lesoványodott, fáradt arc néz ránk vissza. Beethoven a halála idején már megannyi betegséggel küzdött, felsorolni is nehéz őket. Végül a cukorbaj és a mája vitte el, plusz tüdőgyulladás.

Azért van a múzeumban még egy kis érdekesség. Ez Gustav Wilhelm Lautenschläger műve: Beethoven útja a bécsújhelyi csatorna mellett (1927). A zeneszerző 100-adik születésnapjára készítette, s ez közismert anekdotát dolgoz fel. Szóval, az történt, hogy Beethoven egy nap elmélázó sétái közben elkóborolt Badentől, s Bécsújhelyen kötött ki, ott ébredt rá arra, hogy nem tudja, hol van. Az emberek koldusnak nézték, mert nem volt kalapja, zakója pedig kopott volt. Ráhívták a rendőrséget, s mikor tiltakozott, hogy márpedig ő „a” Beethoven, kénytelenek voltak kiugrasztani otthonából a helyi zeneigazgatót, hogy az mondjon róla szakvéleményt. Ő persze azonosította a zeneszerzőt, ezek után a polgármester nagy bocsánatkérések közepette kocsin szállíttatta őt Badenbe.

A kép nem az anekdota dramaturgiai magját ábrázolja, hanem azt, ahogy Beethoven csak megy, csak megy a csatorna mentén, nem lát, nem hall… (Mondjuk, ez utóbbi még igaz is volt.) A festmény primitív és kidolgozatlan, mindazonáltal sikerül érzékeltetni a nyugtalan, szeles, eső utáni időt, a tágas természeti térrel a zeneszerző magába zárt gondolatait, amelyek ösztönzésére elszántan halad egy ismeretlen cél felé, elveszítve már a visszavezető utat.

Aztán meg ki ne ismerné ezt a képet?

Nem, nem itt van. Na, jó, a szerzőjét nem kell ismerni, az Joseph Karl Stieler (1781-1858) volt, művének címe: Beethoven a Missa Solemnis komponálása közben. Nem mondhatni, hogy Stieler valami nagy festő lett volna, de mégis megalkotta ezt, továbbá Goethe portéját, s mivel mindkettő kitörölhetetlenül benne van az összes európai, észak-amerikai és orosz gimnáziumi tankönyvben, hát megérdemelte a halhatatlanságot. Ehhez képest van itt egy ismeretlen festőtől egy mű, amelyik valami másfajta Beethovent ábrázol, aki nem olyan heroikusan küzd a szellemi elemekkel, mint a másik. Egy kissé szakadt polgárember néz ránk – hát ő most nem a Missa Solemnisen dolgozik:  

Viszont Stieler festménye olyan jól sikerült, hogy ennek mások sem tudtak ellenállni, mint pl. a holland Eric Hofstede, aki ugyanezt pop-arban fogalmazta meg, s most a bejárat mögött található meg:

Ez friss mű, 2018 augusztusában került ide. Hofstede elmondta, hogy Beethoven már gyermekkorától kezdve teljesen hatalmába kerítette őt, bejárta Európa összes helyét, ahol a Mester alkotott, vagy legalábbis megfordult, s tisztelet jeléül alkotta meg ezt a festményt, amelynek legméltóbb helyét itt találta meg.  

Nyilván nem tisztem ítélkezni a műről, azt azért megjegyzem, hogy nem más, mint egy Warhol-i tömegnyomat-utánérzés. Nem mondhatni, hogy rossz lenne – csak nem lep meg, még a rikító színei ellenére sem. Mindegy: elvan itt, csak azt nem értem, hogy ha már ennyire tetszik a múzeum vezetőségének, miért nem valami kiemeltebb helyre akasztották ki, miért a múzeumi üzletbe, nem is a látogatók látóterében?  

A Stielerről való másolás másik eredménye a Rózsakertben lévő kőtömb, amelyet Matija Vuković készített, s 1969-ben állították fel egy nemzetközi konferencia alkalmából.

Viszont teljesen a szokásos átlagot nyújtja a már bezárt Grand Hotel Sauerhof előtti parkban álló büszt, alkotóját nem sikerült megtalálnom:

De hogy ne csak a széppel és jóval találkozzunk (akkor unalmas ám csak az élet!), keressünk fel még egy utolsó helyszínt a városban, amely Beethovennel foglalkozik. A kaszinópark fölötti domboldalon helyezkedik el egy kis kör alakú, fedett oszlopsor, a Beethoventempel (Beethoen-szentély), amelyet halálának századik évfordulóján állítottak fel, vagyis 1927-ben.Hát, kívülről még kinéz valahogy:

Különösen hátulról, mert jó a kilátás a város felé:

Azonban a belseje elég csüggesztő: a Mester arca össze van firkálva, mint ahogy az egész fal mögötte.

És látszik rajta, hogy az élő Beethoven maszkja nem a hülyegyerekek kocsmaturizmusának egyéjszakás áldozata lett, mert a régi feliratok lekoptak, jönnek rájuk az újak, szóval, ez egy folyamat, amelyet a jelek szerint nem tud kezelni a helyi önkormányzat, vagy nem akarja, mert nem érdekli. Mindegy: ez, kérem, méltatlan Baden bei Wienhez.