Először is: cipőmet bámulva kell elnézését kérnem olvasóimtól, amiért az alábbiakban látható igénytelen, mondhatni gyalázatos színvonalú, primitív, sötét, koszos, pöttyös, elmázolt fényképekkel bélelem ki a beszámolómat. De hogy ez miért történt így – erről szól e poszt. Kérem előre is felmentésemet. 

Kezdjük azzal a ténnyel, hogy Wieliczka, ez a Krakkó melletti kisváros (ami már szinte külvárosa a Nagy Testvérnek) az európai turizmus egyik központja. Majdnem fellegvárat mondtam, de ami itt van, az egy sóbánya. Évente kb. egymillióan kerekednek fel, hogy ennek használaton kívül helyezett részeit megtekintsék, ami tulajdonképpen a I-III. szint a föld alatt. (A 64-135 méter között. Mert a bányászat még most is folyik, csak mélyebben. Legalsó pont: 327 méter. Most még.) Kívülről különben így néz ki:

Természetesen, ha már az ember Krakkóban jár, meg kell néznie ezt is. Bámulnának is a népek, ha azt mondanám, hogy nem voltam ott. Pont ott? Miért, mi a bajod neked a bányával?

Már leszögeztem egyszer, hogy semmi, sőt… De az utólagos élményfeldolgozás alapján azt kell mondanom: itt nem a bánya volt a lényeg, hanem maga a látogatás. Az minden élményt megér. Lássuk az eseményeket. 

Először is meg kell oldani a parkolóhelyet. Ez még úgy-ahogy megy. Behajt az ember a bánya bejárata elé, s azt gondolja, hogy aszfaltozott terek várnak rá, szépen felfestett csíkokkal. Van ilyen is, de a parkolók többsége közönséges, füves mező, szalagkorláttal körbekerítve. Ha esett az eső, a kocsi tengelyig merül a dagonyába, az utas meg bokáig. 

És ezt sem olyan könnyű elérni. Mert odafelé menet fiatalkorú elkövetők vetik magukat a kocsik elé és irányítják őket, mint egy rendőr, jobbra-balra. Nem kell velük törődni. Minden parkolóhelynek van egy ilyen őre, gondolom, jutalékot kapnak a beszedett pénzből. Ha nem tetszik valamelyik mező, s egy kevésbé kerékmarasztalóba akarunk behajtani, csak menjünk el mellettünk. Kiabálhat utánunk, mondhatja a magáét, nem a mi dolgunk. Mindenesetre az agresszív ügyfélszerzés némileg felingerelt. Így hát bosszúból elmentem mellettük, hiába igyekeztek rávetni magukat a motorháztetőre. Az utolsó viszont már nem tépte szét magát, hogy megszerezzen magának, lágy mosollyal közeledett, mint egy kígyó. Könnyű dolga volt: övé volt az utolsó parkolóhely, innen már nincs visszaút. 

Ezek után már csak a hurkaszerűen kígyózó sorokat kell elviselni a pénztárak előtt, tűrve körülöttünk az unalomtól szétborult gyermekek hisztériáit. Betagolnak minket egy kb. 20 fős csoportba, amelynek élén egy alkalmazott áll.  Ő darálja majd két órán át a szöveget minden megállóhelyen: angol, német, lengyel a kínálat, a többi nyelven csak ritkásan indulnak csoportok. Újabb rövid várakozás következik a bejárat előtt, s ha kellő távolságba került az előző csoport, mehetünk le utánuk a bányába. Ez azt jelenti, hogy kb. 10 percen keresztül kell lépkednünk egy falépcsőn át a mélybe. Eddig tehát a dolog istenes, bár eltelt kb. másfél óra. 

Lenn a csoport egy hosszú járatba érkezett, s elindultunk a Szent Kinga-kápolna felé. Ez a főnevezetesség, ez van minden plakáton, ez van a neten, ez a Minden. Addig azonban feszített tempójú menetelésbe csap át a látogatás a vágatokban. Elől az idegenvezető, aki szinte szalad, mögötte a turisták. Öregek, betegek, mozgáskorlátozottak kapják össze magukat.   

Néha kifújja magát a nép. Ilyenkor megállunk, vagy inkább megtorpanunk egy-egy látványosság előtt, amit különben nekünk csináltak. Ez kétfajta: az egyik a helyi munkások által sóból kifaragott szobrok. A másik a bányaélet installációja. Bemutatják például, hogyan néz ki hátulról a bányaló, vagyis milyen a ló feneke:

Na jó, volt oldalról is egy. Ez a szerencsétlen ló (mármint nem ez, hanem az elődei) ezt a kereket forgatták körbe-körbe egy életen át. Ez volt a teherlift meghajtója. Mellesleg az utolsó bányaló 2002-ben ment nyugdíjba.

Aztán azt is láthatjuk, hogy a bányászok miként hordták ki innen a sót az ún. „magyar kutya” nevű készség alkalmazásával:

De még törpéket is találunk. (Szerintem ez történelemhamisítás. Tudtommal ilyenek sosem dolgoztak itt. A törpék gyémántbányászatban voltak érdekeltek.)

Azért megjelenik Nagy Kázmér lengyel király is:

 És persze Szűz Mária a Megváltóval, ők kivételesen nem sóból.

A csoport, ha meglátja a fentieket, megtorpan és feltorlódik a hirtelen leblokkoló idegenvezető előtt, aki átmenet nélkül elkiabálja nekik a leckét. Aki nem az első sorban van, az semmit sem lát. Természetesen az emberben felmerül a gondolat, hogy jobb lenne talán magánosan is megvizsgálni a céltárgyat, esetleg lefényképezni azt, de bámészkodásra, vizsgálódásra, céltalan nézelődésre itt nincs idő. 

Ugyanis a csapat záróegysége egy nyakig hollófekete ruhás, tagbaszakadt úr, aki hátulról tartja szemmel és fegyelmezi a népet. Mögé senki nem kerülhet. Eleinte azt hittem, hogy valami dolga van lenn, csak a szűk járatokban elálljuk az utat, s nem tud rajtunk átmenni. Aztán kiderült, hogy ő az, aki egységesíti a széttartó akaratokat, a csapat egységét biztosítja, mondhatni, közösségbe kovácsol minket, akár akarjuk ezt, akár nem. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az elrikoltozott ismertető után az ember le akar fényképezni egy sóból faragott szobrot, mondjuk egy ilyet, ni,

akkor az úr ott terem mellettünk, és mássalhangzók sűrű alkalmazásával szakít el minket tőle. Lehet ugyan fényképezni, csak ő nem hagyja. Szóval odáig el tudunk jutni, hogy beélesítsük a gépet, de oda már nem, hogy holmi beállítással, fényérzékenységi finomítással szöszmötöljünk. Mögöttünk már ott a tör előre a következő csoport falanxa, vezérük agresszíven nyomul ránk a szűk járatban. Ha percenésnyi időprobléma mutatkozik a rendszerben, mert valami széplélek nem érti meg, hogy nem érte van ez, hanem a bevételért, jönnek a mássalhangzók. (A lengyelek imádják a recsegő és zsizsegő szavakat. Olyan városneveik vannak, hogy Przemysl, Bydgoszcz, Szczecin, Rzeszów, Gdansk. Ha ezeket begyakoroljuk, nem lesz bajunk a lengyel felismerésével.) 

Egyetlen helyen álltunk tovább a szokásosnál, ami azt jelentette, hogy kb. 2 percig, ez pedig Szent Kinga volt, amint éppen átveszi a gyűrűjét egy bányásztól. Ez talán a legnépszerűbb szobor a bányában:

(A legenda szerint Kinga, a mi IV. Bélánk lánya, akkor már lengyel királyné, Magyarországra jött látogatóba. Megtetszett neki a máramarosi sóbánya, mivel a lengyeleknek ilyen nem volt, a tenger vizét kellett elpárologtatniuk, ha sóhoz akartak jutni. Kérte apjától, hogy adja neki ezt a bányát, amire az rábólintott. Kinga a gyűrűjét belevetette a bánya mélyébe, hogy jelezze a birtokbavételt. Amikor 1215-ben megnyitotta a wieliczkai bányát, az első sótömbben ott volt a gyűrű…)

De végre elérkezünk magába a Szent Kinga-kápolnába, vagyis a bolygónk legnagyobb föld alatti egyházi helyiségébe. Mindenki ismeri a képet róla, szép, áttekinthető, világos. Én viszont így láttam.

Igen, tisztességes képet nehéz róla készíteni, mert ahhoz meg kell állni a levezető lépcsőn, csakhogy ott van a fekete őr, s nem hagyja, noszogat lefele. Egyébként ne higgyünk azoknak a felvételeknek, amelyeken a tér tisztán látszik, valóban ilyen sötét, mint nálam. Azt nem mondom, hogy botorkálni kell benne, de több itt az árnyék, mint a fény. 

Úgy döntöttem, hogy itt van elegem az egészből, én bizony kiszakadok a csoportomból. Ehhez az adta a reményt, hogy még két csoport tartózkodott odalenne. Mondtam páromnak, Anettnek, hogy járkáljunk ide-oda a nekünk kiszabott kb. 10 (!) percnyi idő alatt (ennyit engedélyeztek), aztán sodródjunk el tőlük minél messzebb, majd csatlakozunk a következő menethez. 

A Kinga-kápolna szobrokkal és domborművekkel van teli, ezek mind sóból készültek. Csak éppen nem bírják a strapát, ugyanis nem arra találták ki őket, hogy évi egymillió ember kipárolgását és leheletét elviseljék. Magyarán: a só olvad, a szobrok kezdenek elmázolódni, kivéve az újabbakat, mint a II. János Pálé, de majd ennek is bekövetkezik a végzete, ha ez így megy tovább:

Viszonylag értékelhető állapotban az Utolsó vacsora is (Leonardótól):

Még mindig felismerhetően oktatja Jézus a bölcseket a templomban:

Itt pedig borrá változtatja a vizet:

Menekülési kísérletünk azonban dugába dőlt. Igyekeztük elbújni az egyik sötét sarokban, felhúztuk a fülünkig a kabátunk gallérját, én még egy sapkát is feltettem, s bizakodva láttuk, hogy csoportunkat nagy hangon összegyűjti a vezér, s elindulnak felfelé, ki a kápolnából. Ebben a pillanatban azonban feltornyosult előttünk SS-imátátor cerberusunk, s egy merev, de határozott kézmozdulattal a kijárat felé mutatott. Már szóra sem méltatott („brzskr, zscmtrz”), tekintetében súlyos megvetés fényei tanúskodtak arról, hogy kiismert, s kezd elege lenni belőlem… Behúzott fejjel menekültünk be a kifelé tartó csoport belsejébe, s csak akkor nyugodtam meg, mikor nem éreztem őt a hátam mögött. 

Szóval, szeme neki, mint a sasnak. Nem tudom, hogy honnan vette ezt a képességét. Szerintem felkészülésként heteken át sötét szobákban teltek a napjai, ahol a Szondi-teszt falakra vetített pofáit kellett bememorizálnia, majd a képeket összevissza a falak különböző pontjaira ismét kivillantották, s fel kellett ismernie, hogy azokat hol és hányszor mutatták be neki. Aztán, ha ez már ment, nyilván áttértek ugyanezzel a módszerrel a közönségesebb és jellegtelenebb arcokra, s ha ez már készségszinten ment, akkor vetették be a turistafogdosásra.

A leleplezés megrázkódtatásától, meg attól, hogy idő hiányában alig tudtam megszemlélni a kápolnát, lesújtva tagolódtam be párommal a csoportba. Úgy éreztem magamat, mintha egy lemming lennék a sok között. Az út további részeire nem igazán emlékszem. Azt még tudom, hogy átmentünk két hatalmas termen, s az egyiknek lefényképeztem a mennyezetét:

Mint utólag megtudtam, ez a hatalmas terem a Michałowice-kamra. 35 méter magas. Nekem látványosabb volt, mint a szent királyné kápolnája. A csillár tetszett. A hely többi részét nem lehetett lekapni, mert mindenütt emberek voltak.

Aztán le is mentünk, fel is mentünk, termeken át, vájatokban, sokszor lehajtott fejjel, de mindig tolongva, egymás sarkában, egyre szótlanabbul. A társaságra lassan kezdett ráülepedni egyfajta közöny, belenyugvás, tehetetlenség, már alig kerültek elő a mobiltelefonok, hogy megcsinálják velük a világ legrosszabb fényképeit. Emlékszem még arra, hogy az út egy ponton kiszélesedett, s középütt megjelent a hely emblematikus ismertetőjele, a szalagkorlát: az egyik oldalán minket hajtottak valami sötét lyuk felé, a másikon meg kifelé botladoztak az emberek, és igyekezett senki sem a szemben lévőkre nézni, mert már láttam, hogy mindenki szégyelli a helyzetet. Valahogy így képzelem el a purgatórium száját is, ahová behajtják az ördögök a népet, kifelé meg azt, akit már kellőképpen megviseltek a szenvedések. 

Megtaláltam viszont egy félreeső helyen Pilsudski marsall szobrát, amelynél kiszusszanthattam magamat:  

Állt valahol még egy Goethe is. Kit érdekel. Hajóvonták találkozása tilos, keveredni tilos, leszakadni tilos, megbámulni tilos, tartani kell az ötéves bevételi tervet. Különben a tábornokot rajtam kívül senki sem fotózta le, ui. egy angol nyelvű csoportba kerültünk, azok meg nem tudták, hogy ki ő. Ekkor kezdtem igazán kényelmetlenül érezni magamat, hogy ti. ilyenek közé keveredtem. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy beugrom valamelyik mellékjáratba, ha éppen nem figyel ide ez a tolatómozdony, mert van itt rejtekhely elég:

A dologtól nem az tartott vissza, hogy esetleg eltévedek benne (a labirintus hossza 300 km, ebben van 3.000 kamra…), s hullámat majd évszázadok múlva találják meg egy sótömb mögött, nem is az, hogy bolyongásom során esetleg meghűlök (mert hideg van itt, kb. 14 fok), hanem az, hogy Ő oda is utánam fog jönni. Meg aztán féltem az ütlegektől is. 

De innentől kezdve már nem volt megállás. A túravezető, amint megérezte, hogy vége a látnivalóknak, úgy nekiindult, mint egy sprinter, mi meg loholtunk utána, fényes folyosón mentünk végig vagy negyedórán át, amelynek áttört falai mögött kisebb termek voltak, csillogott rajtuk a só, de a nő meghajtott minket, mint egy Singer-varrógépet. Végül liftbe préselték a népet és kilőttek minket a szabadba.  

Kinn már csak az volt a probléma, hogy a kijárat nem egyben a bejárat is, tábla pedig nincs arra, hogy ez utóbbi hol van. Így aztán összevissza mászkáló turistákkal találkoztunk, akik egymástól és tőlünk kérdezgették, hogy hol van a parkoló? Az nincs. Szobor van:

Ez szerintem hatásos, a sóbánya látogatásán túlesett turistát ábrázolja, jó, hogy a kijárathoz helyezték.

Aztán persze megtaláltuk a parkolót. A kocsi békésen szunnyadt a derékig érő fűben. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nehéz utunk lesz hazafelé. 

Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy megnyaltam a falat. Erre azért került sor, mert szerettem volna tudni, hogy amit látok, az valóban só-e.  Az volt. Csak arról feledkeztem meg, hogy ez a só magába szívta a tömegek páráját is, magyarán tenyésztek rajta a baktériumok. Erre akkor jöttem rá, amikor kb. két órai vezetés után felment a lázam és kezdett elborulni körülöttem a világ, ami egyébként sem volt nehéz, mert leszállt az este. Valahogy még haza tudtam jönni, emlékszem, hogy átmentem valami villanyfényes városon (Pozsony lehetett, vagy Bécs, már nem tudom), közben pedig viccekkel szórakoztattam Anettet, ami neki fájt ugyan, de én legalább ébren maradtam. Otthon összecsuklottam, és három napig félholtan hevertem. 

Tanulság a helyhez, ha ezeket a szabályokat betartjuk, nincs gond: 

• Vedd magad észre: itt egy senki vagy, lehulló pókháló atomja egy pénznyomdában.
• Ne fotózz. A profiknak sikerül, ha egyedül vannak és megengedik nekik a villanófényt. Neked nem fogják.
• Ne nyald le a falat, mert akkor meg ilyen leszel: