Ha már bebarangoltuk a laxenburgi kastélykertet, ideje figyelmet fordítani a főlátványosságra. A tó központi szigetén áll egy várszerű építmény, amelyen messzire látszik, hogy mindenre jó, csak védelmi feladatokra nem; túl sok benne a kiugró, funkciótalan torony és bástya, de az egész olyan kicsi… Egy „kis vár” akkora, mint a gyulai, tehát van valami elrettentő ereje – ennek meg nincs.  

Nem is csoda: mert ez is I. Ferenc teremtménye volt, mint az egész park, innen is van a neve, hogy Franzensburg, azaz Ferencvár. Ahogy a parkalakítás megkezdődött, úgy rajtolt el ez is. 1798-ban kezdődött az építése, az első látogatói csoport október 1801. október 17-én érkezett ide. De ez nem azt jelentette, hogy készen lett volna, csak a főfalak álltak: mai, végső alakját 1836-ban nyerte el, vagyis I. Ferenc halála utáni évben. Addig ő maga folyamatosan tervezgette és fizette azt, sokszor személyesen felügyelte a munkálatokat. A mű mérnöke Michael Riedl volt, a „várkapitány”. Eredetileg két részből állt, két szigeten; aztán a köztük lévő csatornát feltöltötték, s összeépítették a szárnyakat. Volt olyan gondolat, hogy ide híd vezessen a park tengelyéből, de Ferenc elvetette ezt, hogy megőrizze a hely misztikusságát: kompot teremtett helyette, ami 1811-ben lett kész. Ma is működik, 0,6 € a viteldíj. Hátul van híd, de ahhoz nagyot kell kerülni – igaz, hogy e kitérő nélkül nincs értelme azt mondani, hogy ismernénk a parkot.  

Az eredmény kívülről még csak a korabeli ízlésnek megfelelő vicces, ártalmatlan álerőd, divatja volt ezeknek e korban, s gazdagéknál később is. (Ld. a Bory-várat Székesfehérvárott.) De mi értelme volt? Ebben akart volna lakni a császár? Hiszen volt már két palotája a kert elején!  

Nem, nem ez volt a cél. Ferencvár nem lakhatási célra jött létre. A császárnak az volt az ötlete, hogy kialakítsa benne családjának dicsőségcsarnokát, amelyben a főszereplővé ő maga lép elő. Ennek különös lendületet adott az, hogy 1804-ben kénytelen volt belátni, miszerint ő ugyan címe szerint választott császár (ti. a Német-Római Birodalomé), csakhogy az már tényszerűen nem létezik, ezért létrehozta az örökletes Osztrák Császárságot. (A birodalmi császári címről 1806-ban mondott le.) Ezzel az építménnyel akarta bizonyítani azt, hogy bár az Osztrák Császárság új állam Európában, azonban a Habsburgok korábbi működésének a szerves teremtménye. Lendületet adott ehhez az, hogy végül „legyőzte” (vagy inkább sikerült túlélnie) Napóleont, s innentől kezdve a „haza atyjaként” tündökölhetett. Összefoglalóan azt mondhatni, hogy az építkezéssel az új császári dinasztia iránti hűségturizmus kialakítása volt a célja. Ehhez kellett a historizáló környezet.  

Ez utóbbi – szerintem – hiba volt. Ha a Habsburgok apoteózisát akarta téglákkal és kövekkel megvalósítani, ahhoz jobban illett volna egy korabeli, „modern” építmény, fölösleges volt ezt a Disney-filmekbe, vagy világkiállítási mutatványszámba menő sikkes giccset felépítenie.

Mindegy: így alakult. Senki sem mondta, hogy I. Ferenc valami nagyon okos vagy jó ízlésű ember lett volna, még az elfogult történetírók sem veregették meg emiatt palástos vállát. Lássuk inkább a fura végeredményt.  

Kezdjük az anyagokkal. Ferenc igyekezett energiatakarékosan megoldani az építkezést. A műváracs köveit részint a Klosterneuburgan lévő, lebontott Capella Speziosa adta, de vannak benne a Waldhausen kolostoraiból is anyagok. A kastély belső berendezése is főleg lebontott és/vagy elhagyott, elhanyagolt templomokból, kolostorokból, kastélyokból szállingózott ide részletekben, beleértve ezekbe a festményeket is; Riedl elszántan vadászott az ideillő eredeti tárgyakra, s császári megbízója kérésére, hogy ezeket adják el neki, a tulajdonosok általában nem tudtak ellenállni. Néha ajándékoztak is neki ezt-azt, ha kiérezték Riedl szavaiból ezt az igényt. A maradékot persze le kellett gyártani, az emeleti magyar terem mennyezete pl. Egerből származik.  

Szemléljük meg a beltéri egységeket. Itt azonban egy kicsit meg kell állnunk, s némi magyarázatra szorulnak a következő illusztrációk.  A termekben tilos fényképezni. Ez nem azt jelenti, hogy a bejáratnál van egy tábla, rajta vörös sávval áthúzott fényképezőgép – nem, ez minden szobában ki van pakolva. Úgy féltik a látnivalókat, mintha az 51-es körzetben lennénk. (Ott őrzik az UFO-kat.) Ettől függetlenül annyit fényképezhettem volna, amennyit nem szégyellek, viszont semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy nap kapjak Bécsből valami idézést a kerületi bíróságra, fizetési felszólítással. Ezért úgy döntöttem, hogy részint Ferencvár honlapjáról, részint hivatalos portálokról szedem le a képeket. Ezekért már csak nem haragudnak meg.  

S hogy miért tudtam volna fényképezni? Mert az az idegenvezés, ami itt volt, világ legszánalmasabb mutatványaként maradt meg a fejemben.  Kalauzunk egy hatvan év körüli, halálosan fáradt, unott, lelketlen és közömbös úriember volt, szakállban, akinek láthatólag élete tragédiája volt, hogy naponta ötször a vállára kell vennie ezt a keresztet. Összegyűjtötte a népet a bejáratnál, ahol két borzalmas minőségű, bamba, festett gipszkatona állt a landknetch-ek reneszánsz szerelésében. Közéjük plántálta magát, majd németül, magyarul, angolul, csehül és szlovákul felajánlotta, hogy aki akar, kaphat tőle audioguide-ot, vagyis fülhöz szorítható készüléket, amelyben egy hang gombnyomásra eldarálja, hogy ahol vagyunk, mi van. Egyszer használtam ilyet, a varsói Zsidó Múzeumban, akkor elegem is lett belőle, mert a szövegre figyeltem, és nem a látnivalókra. Tehát mi nem kértünk. Viszont mindenki más igen, kivéve néhány német turistát. A látogatók fele egyébként magyar volt. Eredmény: mindenki bekapcsolta a készüléket, s öt perce múlva mást sem lehetett hallani, mint a gépekből kiáramló beszédet, amely leginkább olyan volt, mintha harminc ember motyogott volna magában. Ezek után elindultunk. A gépek terelték a népet, nem az idegenvezető. Ő minden teremben megállt, s elkezdte letekerni az odaillő szöveget, szeme üres, hangja fásult volt, mozdulatai minimalistán letisztultak. Viszont, mert szinte mindenkinek a fülén ott volt a miskulancia, senki sem figyelt rá, mi több, a társaság szabad molekulák módjára elkezdett összevissza mászkálni, egyesek lemaradtak, mások behatoltak a következő termekbe, ilyenkor össze kellett őket szedni és visszaterelni, csak éppen nem hallották, hogy mit akarnak tőlük, mert a gépre figyeltek. Végül az úr feladta, s már csak vonszolta magát egyik teremről a másikra, nem tudott még szemkontaktust sem teremteni a csoport tagjaival, mert ő volt az, akit a kutya sem érdekelt. Egyszerre volt lehangoló és röhejes az egész: volt egy ember, aki el akarta látni a feladatát, de nem hagyták, s röhejes, mert a géppel a fülén mindenki úgy viselkedett, mintha távirányítás hatása alatt lennének. Így hát szegény idegenvezető annak a pár németnek magyarázott valamit, akik figyeltek rá. De azokat meg untatta az élettelensége. Volt szoba, ahol gyakorlatilag magában beszélt…  

Első helyiség a bejárattól balra lévő fegyverterem (Waffensaal), amelynek fehér falain geometriai alakzatokba rendezett dárdák és kardok a bécsi császári arzenál lerakatából, meg legatyásodott grófi kastélyokból kerültek ide, mint történelmi hadikacatok.

Eredetileg nem itt voltak elhelyezve, ide kb. 1830 körül kerültek át egy másik teremből. 1871-től kezdve még csökkentették is a számukat, mert egy részüket átszállították a bécsi szépművészeti múzeumba. Középütt II. József háromnegyedes méretű lovasszobra. Hogy honnan került ide – ki tudja?

Utána következik egy kör alakú márványterem, ahol a korábbi Habsburg-uralkodók valós méreteket szintén háromnegyedes arányban súroló szobrai állnak minket körbe, természetesen Ferenc uralkodásáig bezárólag.

Úgy olvastam, hogy egy részüket Peter és Paul Strude alkotta meg 1696-1715 között, s nem itt álltak, hanem Bécsben, egy könyvtárban, majd a Belvedere Palotában, innen hozatta őket ide I. Ferenc, majd maga is faragtatott hozzájuk még párat.  

A következő termek egyszerre fenségesek, unalmasok és csüggesztőek. Fenségesek, mert a falak másból sem állnak, mint nehéz, geometria mintájú, leveles ónémet faragványokból, a mennyezetek pedig mélykazettásak; minden sötétbarnában úszik; élénkítő látványt csak a színes, festett ablakok adnak. S mindezt kb. 5 méteres belmagasságú terekben, amely egy kastélyhoz képest nem túl impozáns méret. A faborítású falakon harmadosztályú festők negyedosztályú festményei csüggnek, mintha zsibvásáron szedték volna össze őket, a fakó portrék minősége leginkább arra a Ferenc József-olajnyomatra hasonlít, amelyet Švejk kocsmájában összeköpködtek a legyek.

A termek tartományok szerint tematikusan vannak összeállítva, bár én ezt nem kifejezetten tapasztaltam: kissé zavaros történelemszemlélettel lettek egymáshoz társítva a portrék. Az emeleten lévő magyar teremben sincs semmi érdekes, ugyanaz, mint lenn. Egy pozsonyi koronázási festményre emlékszem belőle. Egyik terem olyan, mint a másik, még akkor is, ha az egyikben van egy trónszék baldachinnal. Itt sosem trónolt senki.  

Ez alól kivétel a Lotharingiai terem (Lothringersaal), amelynek falain végre nem fa van, hanem selyemtapéta, oldalt a Habsburg-Lotharingiai család addigi jelesebb tagjai, élükön természetesen I. Ferenccel, aki mellett két fia áll: jobbra tőle a majdani V. Ferdinánd királyunk, a másik oldalon Ferenc Jóska apja, azaz Ferenc Károly főherceg.

Ők hárman folyamatosan előkerülnek amúgy is mindenütt, különösen a Ferenc és Ferdinánd testvérpár. Nem mondom meg, hogy hol vannak, tessék megtalálni őket. Látszik, hogy a festők minden megtettek Ferdinánd értelmes emberi leképezése érdekében, de ők sem tudtak mit kezdeni renyhe, bávatag arcával és élettelen szemével, minden képen úgy néz ki, mint aki éppen állva aludni akar. (Az I. Ferencről szóló középső képet vagy Friedrich von Amerling, az udvari festő készítette, vagy utánozták a híres, ülő császári portréját. Mert a stílus, színkezelés, minden ugyanaz.)  

Én magam egy másik teremben egy nagy festményre is felfigyeltem, ami Lipót és Szobieszky János összejövetelét ábrázolta a felszabadított Bécs alatt. Rondán végződött találkozó volt, de a méretes képen még csak a bevezető képsort látjuk. Persze mellette se név, se cím, se dátum. És ez is kopottas.  

Az udvarra nem kell figyelmet fordítani, kavicsos kis semmiség, középütt egy álkúttal, vagy valódival, amit betömtek – mindegy. Még idétlen látványosságként mutogatnak egy templomos lovagnak beöltöztetett fafigurát egy kőteremben, amelynek fél karját mozgatni lehet azzal a pedállal, ami a bejárat mellett van. Ilyenkor csörög a lánca. Hihetetlen, hogy az emberek miben tudják örömüket lelni – már rég elmentünk, amikor még mindig nyomkodta a tömeg a pedált. Az erről szóló képet a jó ízlés nevében nem rakom ki.   

Az idegenvezető még megmutatott nekünk az egyik teremben egy fából készült körasztalt, amelynek a közepén körbepörgethető fémpálca lebeg. 24 rubrika van az asztal szegélyébe festve-vésve, mindegyikben valami magvas aforizma olvasható. Hogy pontosan mire jó a tű megpörgetése, nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy mi van akkor, ha valahol megáll. A melki apátságból került ide, valami társasjáték része lehetett.   

Ezekkel a látványosságokkal a vár elérte végső fejlődését, mert Ferenc halála után a további dicsőségek emlékeinek felhalmozása abbamaradt. Utódja, a már említett I. Süsü semmivel sem járult hozzá a birodalom fejlődéséhez, személyisége csak elmekórtani körökben kelt érdeklődést. I. Ferenc József meg mit tudott volna önmagáról ide pingáltatni-faragtatni? Jó, Novarát igen – nagy dolog volt legyőzni Európa egyik legkisebb államát, amelyik aztán mégis elragadta tőle Észak-Itáliát. De a dicstelen tavaszi hadjáratot? A kézcsókot I. Miklósnak? Csatajeleneteket Solferinóból, Magentából, Königgrätzből? A kínos magyar kiegyezést? Miksát, aki kivégzőosztag előtt csuklik össze Mexikóban? Rudolfot, az öngyilkost? Egyedül Boszniát vehette volna elő, de elég sovány haditett volt bevonulni egy kiürített tartományba. Ferenc József nem forszírozta hát az ügyet Laxenburgban.  

Nem volt mit.