Gabriele D’Annunzio (1863-1938), az író egész életében kitűnő viszonyt ápolt önmagával. Halála előtt érzelmei e téren rendkívül magas szintre emelkedtek. 1935-ben így foglalta össze személyiségének lényegét: „A tanulás a kifejezés oly nagy mesterévé avatott, hogy ki tudom fejezni a kifejezhetetlent. Túlteszek stílusommal az összes halandókon, akik évszázadok óta írtak.” 

Ez már akkor sem volt igaz, ma leginkább csak az irodalomtörténet pedzegeti meg a nevét; nekünk, magyaroknak pedig kifejezetten ismeretlenek a művei. De amikor a fenti sorokat papírra vetette, D’Annunzió, az író már halott volt; helyét elfoglalta D’Annunzio tábornok, Montenevoso hercege, a Fasiszta Nagytanács tagja, aki két év múlva az Olasz Tudományos Akadémia elnöke lett. 

Regényes életrajzának részleteit nem közöljük. Elegendő annyit mondani, hogy dekadens regényeitől, szecessziós szómágiában fuldokló fülledt verseitől és bukott színdarabjaitól (viszont nagyon is élénk hitelezőitől) 1915-ben elfordult, amikor frontszolgálatra jelentkezett az olasz hadseregbe. Kapott egy különös engedélyt, amely szerint akármelyik fegyvernemben szolgálhatott, így lett egyszerre hajós, gyalogos és repülős. A későbbi öngyilkos fasiszta életigenlést, a stramm halált – „élj veszélyesen!” – hetyke és hencegő kalandokkal prezentálta; a végén már annyi vitézségi érmet kapott, hogy ezzel kimerítette a katonai rendjelarzenált. Viszont elvesztette a fél szemét; más baja nem esett. Különösen érdekes kalandja volt az, amikor 1918. augusztus 9-én Trevisoból elrepült egy kötelék élén Bécsig (!), s ott röplapokat szórt szét. A dolognak semmi értelme nem volt, ezzel csak azt akarta bizonyítani, hogy erre is képes a repülőgép; a röplapok különben olaszul voltak írva, mert meggyőződése volt, hogy fennkölt gondolatai németre átültetve nem felelnének meg a magasztosság magabiztosságának. 

Történelmi szerepe azonban akkor kezdődött, amikor Olaszország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság huzakodni kezdett a Magyar Korona elárvult ékkövén, Fiume városán. D’Annunzio megunta a diplomáciai tökéletlenkedést, ezért kocsiba szállt, a környéken összeszedett pár száz nacionalista dezertőrt, s e szabadcsapatok élén 1919. szeptember 12-én megszállta a gazdátlan várost, ahol az olasz lakosság tombolva fogadta őt. (Mármint az örömtől.) Nem is lehetett innen szépszerével kitenni, ehhez az olasz haditengerészet kellett, amely 1920 karácsonyán ágyútűzzel indította meg ellene az ünnepeket. Ezt már nem bírta sem lőszerrel, sem katonával; 1921 januárjában elhagyta a várost. A két dátum között azonban egy érdekes mini-fasizmust épített ki Fiumében. Volt itt minden, ami Mussolinit lázba hozta (mert természetesen kiment ide tereptanulmányra): a kormányzósági palota erkélyén órákon át tartó ordító, dagályos beszédek csípőre tett balkézzel, miközben D’Annunzió a jobbjának hadonászásával illusztrálta a hallottakat; a zászlóerdők és folyamatjellegű seregszemlék, felvonulások, tüntető hangzavarral és indulókkal (D’Annunzió a zenét tette meg a város alkotmányos művészetévé); a fekete ing; a korporációk rendszere; és persze az is, hogy a költő magát immár Ducé-nek nevezte. Inspiratívan hatott Mussolinire, hogy D’Annunzió emberei ólomvégű botokkal verték el az ellenfeleiket, ill. ricinust nyelettek velük (ez jól adagolva nem okozta a delikvens halálát, viszont hetekig ágyhoz kötötte őt). Az már kevésbé volt vonzó számára, hogy D’Annunzio a város élelmiszer-ellátását leplezetlen kalózkodással oldotta meg, a kormánynak is többek között ezért lett elege ebből a magánforradalomból. 

Szóval, vége lett a nagy kalandnak. A háború izgalmai megölték benne a költőt; a béke nyugalma azonban túl hatásgyenge volt ahhoz, hogy feltámassza azt. Már amúgy is 58 éves volt, némi nyugalomra vágyott.

Körülnézett hát, hogy hová vonulhatna vissza. Választása – egyik alvezére ötletére – a Villa Cargnacco-ra esett, amely Salo városa fölött szerénykedett a hegytetőn, viszont isteni kilátással a Garda-tóra. Ez Cosima Wagner lányának a férjéé volt (Henry Thode), de attól elkobozták a világháború alatt és miatt: ezt bérelte ki az író 1921-ben havi 600 líráért. Egy év múlva belekezdett a felújításba s a lakberendezésbe. Ez utóbbiban már volt elég tapasztalata: az élete során ellene kiadott olasz és francia fizetési meghagyások és végrehajtási lapok folyómétere ugyan vetekedett könyveinek a terjedelmével (összkiadásban 80 kötet!), de mindig volt gondja arra, hogy akárhová is telepedett be, mindent átfestessen, bebútorozzon, bemárványozzon és bedrapériázzon, továbbá könyvtárat alapítson magának, s mindezek tetejében a komor színekben fuldokló tereket telezsúfolja a régiségkereskedőknél felvásárolható középáras, de érzéki látványosságokkal. Nem tett most sem mást, mondván: tudja meg a világ, hogy ő nemcsak korának legnagyobb írója, de legnagyobb kárpitosa is. Itt a szokásos lakberendezési dolgokhoz csatlakoztak a világháború és a fiumei szép napok emléktárgyai, meg a személyesen neki adományozott hódolati tárgyak tömege. 

A dologban csak annyi volt a probléma, hogy az időközben Vittoriale-re („győzedelmesre”, teljes nevén: Vittoriale degli Italiani-ra) átkeresztelt lakóegység tulajdoni viszonyai zavarosak voltak, mivel jelentkezett érte a korábbi tulajdonos. Végül D’Annunzio, mivel nem akart pereskedni, 1923. december 23-án visszaajándékozta azt az államnak, magának csak két jogot tartott fenn: a haszonélvezetet és azt, hogy építkezhessen benne. Ez még éveken át tartott, tulajdonképpen sose ért véget.  Egy részét az olasz állam finanszírozta (pl. a felvezető utat, a színházat), mert ahogy Mussolini malíciózusan megjegyezte: „D’Annunzio olyan, mint egy odvas fog. S mit tud azzal csinálni az ember? Vagy kihúzatja, vagy betömeti arannyal…”) 

Korábban egymás lábát taposták nála a vendégek (különösen a nők…), most ez megritkult, mert kevésbé volt szüksége a külvilágra – mint ahogy annak sem rá. Mussolinit ugyan elvarázsolta a protofasizmus fiumei „bája”, de annyi esze volt, hogy D’Annunziot, a nacionalisták bálványát ne engedje túlzottan elterjedni, mert egy szemétdombon csak egy kakas pöffeszkedhetett. D’Annunzio innentől kezdve szívesen fogadta, ha úgy hívták őt, hogy „földnélküli fejedelem”, meg „remete”, de az a helyzet, hogy egyiket sem szívelte igazából. 

De lépjünk be a villa parkjába. A Saloból északra induló útról, Gardona Riviera fölött kell felkanyarodni, s szerpentineken át jutunk be a parkolóba. Nem túl nagy és fizetni kell érte. Ugyan a ház fölötti van egy út, s ott másik bejárat, de az mindig le van zárva. A parkolóórát úgy fizessük le, hogy a villa és a kert megtekintésére kb. 2,5 - 3 óra kell. 

A villába egy hosszabb gyalogút visz be, de rögtön az elején már le lehet róla térni jobbra és balra is, nézelődnivaló van elég a kertben. Mi azonban most maradjunk a ház belsejénél. (A külseje nem különösebben eredeti: egy a sok között, könnyű klasszicista unalom, s még nagyságára sem lehet azt mondani, hogy meglepné a látogatót. Se torony, se kupola.) 

Ami odabenn fogad minket, részint nyomasztó, részint lehangoló. A lépcsőház, a hálószoba, a fürdő és a nagyterem és az emeleti dolgozószoba keltheti fel leginkább a figyelmünket. Nyomasztó az egész, mert itt minden zsúfolt és sötét; ráadásul koncepciótlan is, és rányomja minden tárgyra a bélyegét a zsibvásári jelleg. D’Annunzio nem értékes tárgyakat gyűjtött, hanem látványosakat, azokból viszont megelégedett az olcsóságokkal. (Ezek az „olcsóságok” persze tömegükben tetemes vagyont tesznek ki.) A fülledt, nehézkes, másodosztályú szobrokkal, értéktelen festményekkel és értékes festmények másolataival, gipszlovakkal, bronszobrokkal, díszpárnákkal, faragott székekkel, bekeretezett fényképekkel, nippekkel és nehéz leplekkel teletömött szobákban az embernek határozottan az az érzése támad, mintha egy omladozó nemesi család utolsó, már alig értékesíthető vagyonroncsai között téblábolna. A fasizmusra és a fiumei hódításra emlékeztet a legkevesebb tárgy, ezek mind a nagy fogadószobában vannak felhalmozva, java részük vitrinben. 

A villában található meg Liszt Ferenc zongorája is. Ezt D’Annunzió nagy becsben tartotta, mert fiatal korában egy délutánt töltött el az idős mesterrel, és nagyon meghatott őt a belőle áradó fenségesség. A zongora különben a birtokkal együtt járt, eleve itt tárolták. 

Az épület előtt egy nyitott görög-római színház található meg, háttérben a Garda-tó kékjével. Ideális játszóterep! D’Annanuzió lelkesült volna érte, ha értő tömegek lepik el a nézőteret, hogy megnézhessék a mester valamely színdarabját, ebben azonban csalódnia kellett: mert drámai opusai már a bemutatójuk idején egy-két tünde kivételtől eltekintve a kritikusok lejárató fanyalgásába és a közönség közönyébe, néha pfujjogásába fulladtak, és semmiféle erőlködés nem tudott utólag sem életet lehelni beléjük. („Én vagyok a világ legjobban kifütyült szerzője” – mondta magáról. Néha volt önkritikája.) Itt sem sok előadásról tudunk. 

Mellette ott áll Assisi Szent Ferenc szobra. Ezt D’Annunzio maga rendelte meg, mert volt egy időszak az életében, amikor éppen vallási felvilágosodás tört rá, amelynek hatására belépett a ferences rendbe, innentől kezdve Fra Gabriele lett belőle. (Ekkor kámzsás szőrruhában mászkált éjjelente a parkban és a halálról elmélkedett. Ez különben nem állt tőle távol, minden hónap 27 napját egy koporsóban töltötte, ezzel emlékezett meg édesanyjára, aki e napon hunyt el.) A spiritualizmus 1926-27-ben ment rajta végig. Ekkor kellemetlen cikket közölt róla a Vatikán lapja, kétségbe vonva ennek őszinteségét, mire D’Annunzio azt üzente a pápának, hogy a maga részéről végzett az ő kereszténységével, mi több, az egésszel, inkább marad, ami volt: pogány. De azért a szobrot nem vitette el. A Vatikán válaszként 1928-ban az író összes művét belajtsromozta az Indexbe, vagyis a katolikus közönség által olvasásra mélységesen nem ajánlott művek jegyzékébe. Újabb dühroham. 

A kert bizarr, mindenhová, de ide nem illő vezérlátványossága egy hadihajó, amely kiáll a hegyből. Ez az olasz haditengerészet Puglia nevű egysége volt, amelyet D’Annunzio a fiumei kaland idején el– és lefoglalt és ezzel ijesztgette Dalmácia partvidékét. Ezt az olasz kormány a fasizmus hatalomra kerülése után neki ajándékozta, s mert nem tudott vele mit kezdeni, az első részét levágatta, felszállíttatta a hegytetőre, s beépítette abba, mintha onnan akarna kitörni – értsd: a szikla az olasz nép, a hajó pedig ő maga. Rátelepítette az ágyukat is, majd kis világháborús múzeummal rendezte be, amelybe belehelyezte annak a repülőnek a légcsavarját is, amellyel Bécs felé repült. Megjegyzés: ezen a hajón ravatalozták fel. 

Addig is, ha fontosabb vendég jött, felvonult rá fehér hajóstiszti egyenruhában, s az érkezőt egy innen eresztett vaktöltényes díszlövésekkel tisztelte meg a két 76 mm-es ágyú valamelyikéből. Mivel visszavonult életet élt, sokszor csak innen tudták a környékbeliek, hogy otthon van, vagy egyáltalán: hogy még él. 

Egyszer volt egy gondolata arra, hogy élesben használja a tűzerőt. Történt, hogy 1937-ben a szomszédja, egy német nagyiparos a villáját rózsaszínűre festette. Ezt D’Annunzio tájromboló esztétikai merényletnek tekintette, s ultimátumban közölte, hogy amennyiben 24 órán belül nem festeti át narancssárgára, éles lövedéket fog bevetni ellene. Szándékának komolysága jeleként felhúzatta az árbocra a hadilobogót, az ágyút pedig az inkriminált ház felé fordította… A szomszéd a hatóságokhoz rohant, mire azok a következő dodonai döntést hozták: az állam fogja lefesteni a szomszéd házat narancssárgára. A hadilobogó behúzásra került. 

De nemcsak ez a hajó van itt, mert a villa mögött találunk egy zárt helyiségben (akár szárazdokknak is nevezhetnénk) álló úszó vízi alkalmatosságot. Ez egy Mas tip. rohamcsónak volt, amelyben a költő a világháború alatt egy éjjel (1918. február 10-11.) bajtársaival behatolt a Quarnero-öbölbe, s Buccari mellett (ma Bakar, Horvátország) erről két torpedót eresztett rá az ott állomásozó kereskedelmi hajókra. Azok ugyan nem robbantak fel (mármint a torpedók), de érdekes fegyvertény volt ez a csíny, mivel az öböl tele volt hintve aknákkal. Ezt is az olasz állam adta ajándékba. Egy ideig ezzel a Garda-tavon száguldozott, csak öregsége idején került fel ide. 

Egy kör alakú helyiségben, vagyis az auditóriumban ott van kifüggesztve a repülőgép is, amellyel Bécsig repült. (A villa egyik termében van egy légcsavar, de az nem az övé volt, hanem Francesco de Pinedoé, a világháború légihőséé.) 

A villa mögött egy kennelsor található meg. D’Annunio bolondja volt a kutyáknak, főleg az agaraknak és a dogoknak, de mindenféle látványos állatot szeretett, leginkább még a macskát és a madarakat. A kutyák iránti rögeszméje azonban olthatatlan volt. 

Ez látszik kert legtetején kiépített síremlékén is. Egy tompa élű kúp az egész, tetején kőoszloppal, körülötte kősírok. Bejárat hátul; mielőtt ennek mélyébe merülnénk (ahol D’Annunzio sírja van újabb szarkofágokkal körbevéve), a tetején álljunk meg. 

Eleinte nem értettem, hogy miért tették ki ezeket a félig kész kutyaszobrokat a tömb látványos tetejére, de aztán elolvastam Ciano gróf naplóját, s jött a megvilágosodás. Mussolini ugyanis leváltotta a fasiszta párt főtitkárát, Achille Staracét, aki többek között az vívta ki iránta a haragját, hogy pártszolgálat katonáival sétáltatta négy kutyáját. Így dühöngött ennek hallatán: „Olaszország még mindig is nagyon torkig van D’Annunzio kutyáival, semhogy most Starace ebeit tűrje meg.” A magyarázat az, hogy a D’Annunzio libériás inasokkal vezetette pórázon több tucatnyi kedvencét, s ez köznevetség tárgyává tette őt. Amivel persze ő nem törődött – Mussolini annál inkább… Ezek a cementkutyák különben Velasco Vitali (1960 – ) alkotásai, aki ezzel egyrészt fricskát mutatott a Félistennek, ugyanakkor a tiszteletét is lerótta velük előtte, mivel D’Annunziónak végül tényleg csak a kutyák maradtak társaságnak. 

Alatta ott fekszik ő, azaz bocsánat: Ő. Körülötte (fenn és lenn) 22 szarkofág látható. Ezek mind a fiumei ostrom áldozata voltak, hű katonái. Eredetileg a városi temetőben hantolta el őket, majd amikor Fiume 1924-ben olasz várossá vált a délszláv állammal kötött egyezség alapján, a kormány megengedte D’Annunziónak, hogy bajtársai holttestét ide hozassa és temesse el.  

A palota mögött patak, vízesés, kert, kis medence, szobrocskák, fák. Végre valami természetesség!

Persze, vannak épített elemei. D’Annunzio készített ott magának egy kis merengőhelyet, ahol volt bajtársaival elevenítette fel a háborús emlékeit, 14 márványszék van köralakban, magának a főhelyen kőtrónust állított az alábbi feliratokkal: „Csak nagy dolgokat éneklek meg” („Non nisi grandia canto”) és „Itt a szellem uralkodik” („Hic regimen animi”). Továbbá van lenn két kis híd. Az egyik a „Szemmelverés és átkok elhárításának a hídja” nevet viseli, a másikat bombahüvelyek ékesítik. Innen is van a neve: „Vasfejek hídja”. 

Tévedtem: itt semmi sem természetes. (És semmi sem normális.)