Arcole egy jelentéktelen, semmiféle látnivalóval nem rendelkező, punnyadt település a Pó-síkságon, az Isten háta mögött. Ennek határában zajlott le Napóleon egyik nagy csatája 1796. november 15-17. között. Az arcolei híd csatájának is nevezik, mivel a hídfők birtoklásáért folyt le. Erről szól a Napóleon-specialista Horace Vernet festménye 1826-ból:

A valóság most ilyen:

Napóleon (természetesen) nagy győzelmet aratott Alvinczi József táborszernagy fölött, s a híd különösen azzal tűnt ki a diadalok sorából, hogy Napóleon itt már az első napon személyesen részt vett a csatában, mivel a franciák állandó támadása, hogy elfoglalják a hidat, sorozatosan összeomlott. Végül kezébe vette a kezdeményezést, a hidat a katonái élén haladva akarta elfoglalni, s bár ez rendkívül látványos volt, támadása újabb kudarcba fulladt. Nem baj; propagandistái később kihasználták ezt a mozzanatot és a konzul/császár személyes dicsőségére többször megfestették ezt a pillanatot a szokásos attribútumokkal: gomolygó ágyúfüst, zászló a kézben, feltámadó harci szellem, elszánt arcok, halálmegvetés etc. De a második nap is hiábavaló csatározással telt el: egy francia sereg ugyan a csata háta mögött elfoglalta Arcolét, de estére ki kellett onnan vonulniuk. A harmadik nap hozta el a győzelmet: az osztrákok nem bírták a nyomást, s bár csak 2.200 emberük veszett el a franciák 4.500 főjéhez képest, inkább elvonultak. A folytatódó háború végül Rivolinál dőlt el 1797-ben. 

Mármost, ha a helyszínt keressük, akkor a település határára kell kimennünk: a híd az Alpone folyón, vagy inkább patakon vezet át. Amikor elmentem oda, nyár volt, perzselt a nap, az egyforma házakkal szegélyezett utcákon embert nem lehetett látni. Még a tücskök is elernyedtek a hőségről, az Alpone patak vize pedig olyan lassan folyt, hogy szinte megállt az unalomtól. 

Ez a híd természetesen már rég nem az eredeti, az a mainál ramatyabb állapotban nézett ki - mármint az, amit a csatához képest is később építettek, de még mindig jobban tükrözte az eredeti állapotot:

A híd túloldalán (ahol nincs ház, csak mezők) található meg a csata emlékére emelt obeliszk, meglehetősen mértéktartó, mondhatni, fantáziátlan alkotás, agyonkopva az időtől. Az olasz alkirály, Beauharnais Jenő állította fel Napóleon parancsára. Filléres kiadás volt: 20.000 lírába került, s egy Gaspare Galliari nevű kapitány tervezte meg.  1810. november 1-jén avatták fel ünnepség keretében. Ott van rajta a birodalmi sas (igénytelen vasöntvény, minden sas szégyellné magát, ha tudná, hogy ez róluk szól), az N betű és a korona, mert Napóleon Itália királya is volt. (Ezt a műállamot kormányozta Jenő, na jó, eredeti nevén Eugène. Ez a Eugénből Jenősítés a nyelvújítás egyik torzszülöttje, de nagyon tartja magát.) A korona stilizált, nem a Lombard Vaskorona az, pedig Napóleon azt 1805. május 26-án Milánóban a fejére helyezte. (Ez volt a szokása.)   

Miután Észak-Itáliában megint az osztrákok lettek az urak, fura módon nem bántották, valószínűleg nem tekintették a vereséget olyan szégyenteljesnek, mint a marengóit, amit a saját ostobaságuk miatt buktak el – onnan el is vitték az emlékművet. Van mellette kegyhelyecske is az áldozatok emlékének:

A híd mellett magányosan éreztem magamat. Ember sehol. Ez van, ha az ember olyan dolgokkal foglalkozik, ami a kutyát sem érdekel… Nézegettem hát a híd mellé kitett magyarázó táblákat a csatáról. (Megjegyzés: a falun belül van egy piciny múzeum is, nagyon korlátozott nyitvatartási idővel, ezt nem néztem meg. Ok: zárva volt.)

Ám egyszerre élénk változás következett be a tájképben!  Az obeliszk mellett megállt egy autó, s kiszállt belőle egy hatvan év körüli férfi. Alaposan körbejárta az oszlopot, megnézte tetőtől-talpig, biccentett neki, aztán szemügyre vett engem, visszaszállt a kocsiba, és elporzott.  

Ó, nem, nincs olyan hely, ahol ne lennének turisták…