Alessandriából kelet felé menet egy városkába, Spinetta Marengoba futunk be kocsinkkal. Érdektelen település, s akárhogy osztjuk-szorozzuk: nem több ez, mint Alessandria külvárosa, bár nem teljesen épült össze vele. Az elején a szétágazó útnál látunk egy szomorú, magányos, elhanyagolt oszlopot, gaz közepette, tetején egy sassal. Napóleon? Bizony, ő. 

ert itt, ezen a helyen aratta a legnagyobb győzelmének egyikét 1800. június 14-én. Ez volt az az osztrákok elleni hadjárat, amelynek kezdetét, a Szt. Bernát hágón való ötletes, de kínkeserves átkelést David, a későbbi udvari festő oly hatásosan festette meg, s amelyről a mai napig ellenállhatatlan mennyiségben termeli ki a műgyantás, álbronzos giccsgyártás az ágaskodó lovon irányt mutató Napóleonról a szobrokat. A hadjárat leírása nem tartozik ide; elegendő annyit mondani, hogy ellenfelét br. Michael von Melas (1729-1806) táborszernagynak hívták, erdélyi szász katona volt (tehát félig-meddig hazánkfia), akinek hadai ekkor már Genovát és Nizzát szorongatták. Napóleon nem akart vele szembekerülni – inkább a háta mögött jelent meg, lezúdulva az Alpokból. De Melas bevette Genovát, s hirtelen lett elég ereje ahhoz, hogy összpontosítsa a haderejét, mégpedig Marengo mellett. Napóleon ellenben szétforgácsolta a hadseregét, mert Melast kereste. Aztán egyszer csak szembekerült vele… 

A csata, amit Melas kezdeményezett, reggel indult: döntő volt az osztrákok létszámbeli és főleg tüzérségi fölénye: 45.000 osztrák katona állt szemben 23.000 franciával. 15.00 órára a konzuli seregek szétverve vonultak vissza, Melas pedig hazahajtatott Alessandriába, hogy megfogalmazza élete főművét, a nagy győzelmi jelentését: ő véghezvitte azt, amit senki más, megverte a nagy Napóleont! Ebben igaza is volt: mert ellensége keserű gondolatok között a csizmaszárát bottal verdesve nézte hátráló hadseregét, s már csak abban reménykedett, hogy talán Louis Charles Antoine Desaix (e.: dösszé) (1768-1800) tábornok, akit egy hadosztállyal (kb. 10.000 emberrel) elküldött délre, a Novi felé vezető útra, hogy ott tartóztassa fel a reményei szerint meghátráló Melas seregeit, megfordul, és segít neki. 

Desaix hallotta háta mögött a nagy ágyúdörgést, és már csata alatt visszafordult, majd késő délután megjelent Marengonál. Végignézett a zilált maradványokon, kivette zsebéből az óráját, és higgadtan azt mondta: az első ütközetnek vége; a másodikat még megnyerhetjük. Azzal katonáit rászabadította a vezér nélkül maradt, nyert csata boldogságában elernyedt, szétszórt, fedezék nélkül maradt osztrákokra, akik jóféle harctéri fosztogatással foglalták le magukat. Ő maga jár jó példával elől, de hamar eltalálta egy golyó a támadó oszlop élén. Ekkor csak ennyit mondott: Ez – a halál. És tényleg az volt. 

Ekkor Napóleon is beavatkozott a harcba. 17.00 órára az osztrák hadsereg romjaiban hevert – bár a „rom” szó nem megfelelő, az egy helyben áll, ők viszont menekültek. Melas, aki már zsebében érezte a győzelmet, szétesett idegekkel kérlelte Napóleont a fegyverszünetre. És másnap aláírt mindent Alessandriában, amit csak elétettek: kiürítette egész Észak-Olaszországot, s még örülhetett annak, hogy hadserege maradéka elvánszoroghatott Mantova mögé. Aztán mehetett letörten és szégyentől, önvádtól övezve jelentést tenni a bécsi udvarba. 

Innentől kezdve Melas erkölcsileg és katonailag is halott ember lett. Habár büntetést érdemelt volna az elhibázott csatájáért, ahol egyszerűen kiszedték a kezéből a győzelmet, mégsem lehetett eltekinteni attól, hogy kellemetlen kis diadalokkal mégis csak zaklatni tudta a Francia Köztársaságot. Ezért aztán, hogy mondani szokás, „érdemei elismerése mellett más fontos beosztásba helyezték”, magyarán olyan helyre, ahol remélhetőleg semmiféle csata közelébe nem kerülhet: a csehországi osztrák hadsereg főparancsnoka lett, de már 1803-ban nyugalomba vonult. Két év múlva az austerlitzi csatában természetesen már nem számoltak vele, azt mindenesetre egy nála sokkal nagyobb kaliber, maga Kutuzov tábornok veszítette el. Melas a következő évben a Prága közelében lévő Týnec nad Labemben meghalt, ott is van eltemetve – és elfeledve. 

S mi maradt a csata emlékeként? Ez a jelentéktelen oszlopocska, amelyre alig figyel oda bárki – még a helyi önkormányzat sem, annyira elhanyagolt a környezete. A csata első évfordulójára állították fel, 1814-ben az osztrákok természetesen eltávolították, és Fiumében rakta ki valaki a villája kertjében. Ott volt 1922-ig; akkor az olaszok (akik a békeszerződéssel megkapták a várost) az oszlopot visszaszállították eredeti helyére. Lépésüknek indoka: az I. Világháborúban az osztrákok ellen harcoltak a franciákkal vállvetve, s megint győztek. (Egyedül soha nem sikerült volna nekik.) 

Mellesleg Napóleonnak nagyratörőbb tervei voltak annál, hogy egy oszloppal tisztelje meg önmagát: úgy gondolta, hogy Marengo mellett egy győzelmi várost épít fel, ezért 1805. május 5-én császári rendeletet bocsátott ki, hogy itt építsenek – egy piramist. Igen, azt. És nem holmi gyerekméretekre kell gondolni, mint a római párja, nem, ez „igazi” lett volna. Így festett volna:

Köré a Győzelmek Városát (Ville des Victoires) tervezték, ez kötötte volna össze Marengot Alessandriával, s hozta volna létre Észak-Itália egyik legnagyobb települését, s nem mellékesen haditámaszpontját. A fáraók látomását csak azért nem tudták megvalósítani, mert közismert okokból kifolyólag Napóleonnak más dolga akadt a következő években, de az alapkövet letették. 

De azért van itt piramis – a mellette lévő múzeum kertjében. De ez az épület sosem láthatta Napóleon hadait, mert 1847-ben építették, a múzeum 1992-ben költözött be ide. Előtte természetesen Napóleon szobra áll, szintén 1847-ből. Még véletlenül sem Desaix-é... 

Mert az első konzul bár megrendült a halálán (a hadügyminisztériumot szánta neki a kabinetjében, s a piramisban akarta a tetemét elhelyezni), de azt is tudta, hogy túlzottan nem szabad szétmorzsolni önnön dicsőségét másokéval; hadd higgye a világ, hogy ez a győzelem leginkább neki volt köszönhető, Desaix csak egy rangos hősi halott volt a diadalában. Így hát Desaix, az igazi hős, aki az életét áldozta Franciaországért és Napóleonért, lábjegyzet maradt, míg az, aki elvesztette volna nélküle a csatát, most szoborba faragva áll a piadesztálon. Bár a leírásokban az áll, hogy arrafelé néz, ahol Desaix elesett… Ez utóbbinak piramis helyett csak egy mellszobor jutott a villaparkpark másik végében, a csontkamra (osszárium) mellett. 

Nincs igazság ezen a földön. A szép, unalmas külsejű múzeum különben egyszerű, tisztességes bemutatása a csatának, de semmit nem veszítünk vele, ha kihagyjuk. A kis kerti piramisról a fénykép nem sikerült, de nem is kár érte: hol van ez a tervezettől…?

Nápoly, belváros, a királyi palota mellett. Most nézzük meg a fenti fényképet és képzeljük el, hogy mi van a szemben lévő szürke falak között. Soha nem jönnénk rá: ez egy operaház, mi több, a világ egyik leghíresebbje és legnagyobbja. Amikor belépünk a belsejébe, s felnézünk a hét emelet (!) magas páholysorba, feltehetjük magunknak a kérdés: ez hogy fért be ide? (Mondjuk, ugyanez a kérdés a milánói Scala esetében is jogos: kívülről az épület fel sem tűnik, belül meg csak tekergeti az ember a fejét a méretektől.) A San Carlo színház eleve az akkor világ leghatalmasabbjának készült, s a világ legtöbb operaháza meg is csak fut a méretei után. 

Történt pedig az, hogy III. Károly (1716-1788) nápolyi király 1735-ben az európai politika makroörvényeiből bukkant fel, mint Parma és Piacenza uralkodója. A Bourbonok és a Habsburgok úgy oldották meg a spanyol öröklés kérdését, hogy a spanyol koronától függetlenítették Nápolyt és Szicíliát (akkor még mint két alakilag önálló királyságot), a spanyol infáns ennek uralkodójává nyilvánítottak. III. Károly pontosan tudta, hogy a nápolyiakat a dallal és – ami fontosabb – a dalszínházakkal meg lehet nyerni, ezért egyik első dolga volt, hogy építsen nekik egy új operát. A „nekik” alatt természetesen nem az adófizető népet, hanem az arisztokráciát kellett érteni.

Már 1736-ban kiadta az utasítást, hogy a királyi palotától távol lévő, fából épült, kényelmetlen és kis befogadóképességű San Bartolomeo Opera helyett valami grandiózusabbat készítsen. Az új színház egyik bevallott célja az volt, hogy a királyi család azt minél kényelmesebben közelítse meg, ezért a palota egyik szárnyához helyezték. A nevét is a királyhoz fűzték, mivel az ő védőszentje volt Borromei Szent Károly. A terveket egy mérnökkari tiszt, Giovanni Antonio Medrano (1703-1760) nyújtotta be, s lelkesen csatlakozott hozzá Angelo Carasale (? – 1742), a S. Bartolomeo új, nagyvonalú impresszáriója.

A nápolyiak meghökkenve nézték, hogy milyen gyorsan ment végbe az építkezés: mert már 1737. november 4-én megtartották benne a felavató díszelőadást. Azért ekkor, mert Borromeo Szt. Károlynak ez az egyházi ünnepnapja. Megvolt az ára: az eredeti költségvetés 75.000 dukátról szólt, ebből 100.000 lett. Ebből 20.000 dukátot adott a királyi kincstár, egy kisebb rész (12.000 dukát) a S. Bartolomeo eladásából származott, a többit a nápolyi nép fizette. (Ahogy az más szokásos.) A fenntartásról és a vállalkozók kifizetéséről emellett úgy gondoskodtak, hogy a páholyokat egy időre meg lehetett vásárolni (az alsó négy sor volt a „nemesi” hely), de ez még nem jogosította fel a gazdáját arra, hogy végignézhesse az előadásokat: arra külön bérletet kellett váltania.

Az 1737-es bevezető előadást valami középszerű, azóta is sehol sem jegyzett darabbal töltötték fel (Domenico Sarro: Achille is Sciro). Az avatóünnepséghez kapcsolódott egy kedves mendemonda. Eszerint III. Károly megemlítette az elején Carasalének, milyen jó lett volna, ha a páholyát az utca érintése nélkül, a palotán át tudta volna megközelíteni. Az igazgató bólintott és elment. Mikor véget ért a darab, s a király ismét az utca felé vette volna az irányt, Carasale az ellenkező irányba terelte őt, s lám, ott volt egy átjáró a palota belsejébe. Három óra elegendő volt ahhoz, hogy áttörjék a válaszfalat, kiépítsenek egy fából készült folyosót, s azt letakarják szőnyegekkel, gobelinekkel, továbbá felszereljenek néhány gyertyával világító kristálycsillárt… Nos, a történet nehezen hihető, mivel Carasale ugyan lehetett úr a saját portáján, de elég kétséges az, hogy nekiállhatott volna falbontást végezni a királyi palotában. Benedetto Croce, a nagy történész, aki áttanulmányozta az operaház egész históriáját, ilyenről sosem látott adatot, azt viszont igen, hogy már az eredeti tervek szerint is volt valami passzázs a királyi páholy mögötti lakosztályból a palotába.

Az operaház nemcsak a nápolyiakat, de az egész világot meglepte a méreteivel: ha másért nem is, hát amiatt nagyon megnövekedett az arisztokrata és értelmiségi turizmus. III. Károly igyekezett fenntartani az opera komolyságát: kitiltotta belőle a büfét (egyenek, s főleg igyanak másutt a hölgyek-urak), majd 1741-ben véget vetett az „opera buffa”, vagyis a vidor operácskák virágzásának és ráállította a társulatot a komoly műfajra. (Megjegyzendő: III. Károlynak semmi érzéke nem volt a zenéhez és az irodalomhoz, az előadásokat merő protokollból látogatta, neki az építészet és a városrendezés volt a hobbyja.)

Az operaházat aztán bővítgették, javítgatták. Murat marsall, mint új király a lazább életfelfogás felé orientálódott, ezért a harmadik emeleten nemhogy büfét engedélyezett, de kaszinót épített be, továbbá ő hozta létre a főbejárat melletti árkádot, hogy senki ne ázzon meg az esőben.

1816. február 13-án leégett. A színházat az eredeti tervek alapján építették újra, tehát az új anyag mellett is majdnem azt a környezetet látjuk, mint III. Károly: csak sokkal több díszítéssel látták el, s belülről meg is nagyobbították: majdnem kétszer annyi ember fért el itt, mint korábban. (1379 helyett 2.500).

Mondják, hogy az operaház megtekintése minden turistának kötelessége Nápolyban. Ahogy tetszik – én elmentem. A lépcsőház kicsi és jellegtelen; a belső méretei viszont tényleg elképesztőek.

Minden úszik a vörösben és az aranyban, de a díszítések érdektelenek – látunk ilyeneket a budapesti Operaházban is. A mennyezeten hatalmas falfestmény látható, amelynek azonban alig van szerepe az építészeti élvezetben, mivel senki nem néz rá, még a IV. emeleten is kivehetetlen alakok együttese gomolyog ott felhők között. (Hivatalos neve ez: Apollón bemutatja Minervának az első görög és olasz költőket Homérosztól Alfieriig. Festette: Giuseppe Cammarano [1766-1850]). Természetesen középütt, a színpaddal szemben van a királyi páholy, fölötte a koronával. Abban csak néhány ember üldögélt. Na ja, a jegyárak.

Ha megyünk ide, vigyázzunk, a páholyok esetén a hátsó székekből semmit, még nyújtózkodva sem lehet látni. Nekem ide vettek jegyet a barátaim, mert opera éppen nem volt terítéken, Verdi Requiemjét játszották le, gondoltam, ahhoz nem kell bámulnom a színpadot, tehát megúsztam 6.000 Ft-ért a hátsó széket. (Ezt a  Requiemet amúgy sem nagyon szeretem: egy jó dallam van benne, semmi több.)

Amikor felmentem a páholyhoz, az zárva volt, ki kellett nyittatnom. Már ment a műsor és még mindig senki nem jelent meg, tehát beköltöztem az első sorba, s már éppen arra gondoltam, hogy ledobom a cipőmet is, összetolok két széket és ejtőzök egyet, amikor megjelent egy díszesen kiöltözött fiatal pár, akiknek az első sorba szólt a jegyük, de vidáman intettek: csak maradjak a helyemen. (Külön kérdés volt, hogy milyen öltözetben illik itt megjelenni. Nápolyban sokan jártak már, de csak az egyikük tért be az operába. Azt mondta: csak lazán. Hát nem is kell kiöltözni ide: zakó kell, női kiskabát, semmi több. Csíkos pulóver és kockás ing mellőzendő, mert a széksorokban a kulturturisták mellett a helyi notabilitások vannak jelen, az arisztokrácián kívül a dottorék, az ingegnérek és avvokátók (orvosok, mérnökök, ügyvédek), ez utóbbiakba mi is beletartoztunk. Ja, és a camorra. Szóval csupa igényes, komoly arc.

Méltóságomat némileg beárnyalta, hogy megrongáltam a színházat. Ugyanis kerestem a mellékhelyiséget, de a IV. emeleten nem volt nyitva, ill. hiába akartam kinyílásra bírni; lementem hát a III. emeletre. Ott találtam egy mosdót, de annak elhúzható ajtaja szelíd mozdulataimnak ellenállt. Ez felmérgesített, ezért jól megrántottam. Valami reccsent, az ajtó hirtelen elcsúszott a helyiség belső fele mentén, de vitte magával az akasztóval együtt keretének ama félfáját is, amelyet a fenti mozdulattal egyszerűen kitéptem a helyéről. Benn egy középkorú hölgy állt a wc előtt, s épp a ruháján végezte az utolsó igazításokat.

- Excuse me - suttogtam neki.

Szemügyre vette megfontolatlan indulatom eredményét, majd felém billentett egy mosolyt:

- Doesn't matter - közölte, aztán fogta az ajtófélfát, a kezembe adta, ő maga pedig ellibbent a páholya felé.

Bementem a helyiségbe, ahol ösztönös mozdulattal be akartam zárni az ajtót, de ekkor vettem észre, hogy a riglit nincs mibe akasztani, mivel az ajtófélfa még mindig a kezemben volt. Sóhajtva behúztam az ajtót az eredeti helyére, a félfát előtte keresztbe fordítottam, aztán távozásomkor udvariasan, hogy mások időben érzékeljék a problémát, a bejáratnál ismét átlósan elhelyeztem a romot. Így úriember, na.

Varsó, a háború vége. A város több millió m³ téglarom. Jerzy Jarnuszkiewicz (1919-2005), aki akkor éppen képzőművészeti hallgató volt Varsóban, 1946-ban szabadidejében a város rendbetételén dolgozott. (Takarította a maradványokat.) Még egyelőre gondolni sem lehetett arra, hogy a 1944 őszi felkelésnek emlékművet állítsanak, mert a hivatalos ideológia az volt, hogy kirobbantói, a Honi Hadsereg parancsoksága kalandorpolitikát csinált, nem akarta bevárni a szovjet hadsereget, idő előtt akartak győzni a németek felett, s lám, mi lett a vége… A felkelők hősiességét természetesen senki nem vitatta, de megtévesztett embereknek tartották őket, s nagyon nem siették el azt, hogy szobrot kapjanak.  

Jarnuszkiewicz különösen a gyermekeket sajnálta, akik belekeveredtek ebbe a csatába. Gondolta, egy róluk szóló szoborból biztos nem lehet baj… Csinált egy gipszváltozatot, díjat is kapott érte a lengyel képzőművészek szövetségétől azon a kiállításon, amelyet (nem 1944-nek, hanem úgy általában) a varsói ellenállásnak szenteltek. (A mű szerzői és máig hivatalos neve ez: Pomnik Małego Powstańca, vagyis a Kis Felkelő Szobra.) A közönség nagy tetszéssel fogadta a kis művet: másolatai szuvenírként kezdtek el terjedni, mint nálunk a porcelánból készült Szabadság-szobor, csak itt bronz asztali példányokat készítettek belőle. Ennek a folyamatnak az atyja és haszonélvezője egy Władysław Miecznikowski nevű szobrász volt, aki azzal lépett túl a szerzői jogok problémáján, hogy azt állította, az alapművet nem Jarmuszkiewicz, hanem Jan Małeta (1890-1962) szaktárs készítette. 1979-ben aztán Jarmuszkiewicz megunta a dolgot, hogy mindenki lát pénzt a műből, csak ő nem, ezért pert indított a szerzői jogai elismerése végett, s a varsói bíróság neki adott igazat. Végül a mű eredeti méretben a varsói cserkészszövetség kezdeményezésére 1983. október 1-jén lett átadva a mostani helyén, az óváros várfala előtt. A felállításának költségeit (1.000.000 zlotyt) közadakozásból gyűjtötték össze. A szobrász azonban addigra már elege volt az egészből. Immár nem volt elégedett a művével, ezt mondta róla: közvetlenül a háború után olyan érzelmi szükségletben volt, hogy ki akarta egyenlíteni a harcban részt vevő gyermekekkel szembeni társadalmi adósságot, de a végeredményt érett fejjel és szemmel már szégyellte, mert a szentimentális tartalom kedvéért elhanyagolta a formát. Emiatt nyilvánosan ostorozta is önmagát.  

Legyünk őszinték? Volt igazsága, mert a szobor, ha szigorúan történelmi és esztétikai szempontokból vizsgáljuk, erősen félresikerült. A mű egy kb. 10 éves gyermeket ábrázol – csakhogy az ilyenek nem harcoltak, el sem bírták volna a géppisztolyokat, hírvivők voltak, postások, szanitécsegédek, lövedéktöltögetők. A mű az internet népének szívós legendája szerint egy 13 éves fiú fényképéről készült, akit Antek Rozpylancz fedőnéven hívtak és 1944. augusztus 8-án halt meg. Volt ilyen nevű harcos: csakhogy ez az Antek 21 éves volt. A valódi neve pedig az volt, hogy Antoni Szczęsny Godlewski…

Aztán meg: a páncélsapka ugyan arányos a gyermek fejéhez képest, de ezt a kobakjára tesszük, a pereme a szájáig lógott volna – itt viszont szinte lebeg a haja fölött. A géppisztoly (egy német Mp40-re hasonlít) aránytalan: a gyermek testméretéhez van igazítva, de a valódi nagyobb volt ennél. S hogy ennyi tévedés után mégis mi tette a varsóiak kedvencévé a szobrot, ami miatt minden turistaüzletben ott van szoborba öntve, pólóra és bögrére nyomva, kulcstartóként?

A gyermek arca az. Mert azon – minden kidolgozatlansága ellenére is – látszik, hogy reménytelen szomorúság telepedik rá, elcsigázott, fájdalommal tele; a szeme üres. Ez az arc mindent elmondott azokról a varsói gyermekekről, akiknek a vérben úszó és füstben álló romok között kellett várniuk a halált. Ez a fáradt, halotti maszk-arc megérintette a varsóiak szívét, s méltán lett a szobor a város egyik jelképe. Úgyhogy minden hibája ellenére mondhatjuk: gratulálunk, pan Jarnuszkiewicz – ez szép, nemes munka volt.

Hogy tényleg ez volt az utolsó gaztettük, azon persze lehet vitázni. Az biztos, hogy ritka értelmetlen dolog volt.

1945. május 5-ödike van. A Nagynémet Birodalom agóniájának utolsó napjait éljük: április 25-én a szovjet és az amerikai csapatok találkoztak az Elbánál; Hitler április 30-án belátta életművének csődjét, s öngyilkos lett; másnap Goebbels követte őt a családjával együtt; május 2-án a Reichstag kupoláján már a szovjet zászló lobogott. Minden értelmes német katona számára nyilvánvaló volt, hogy a háborút elvesztették, lehet ugyan még manőverezni, puhítani az előrenyomulást, de a bosszúálló Végzet ellenállhatatlanul közeleg.

Ekkor az Északkelet-Csehországban (pontosabban: Morvaországban) állomásozó német erők hírt kaptak: Javoříčko falu lakosai együttműködnek a partizánokkal, tételesen a Jermak-Fursenko partizánegységgel. A falu (vagy inkább házcsoport) környékén tevékenykedett ekkor a Borkanyuk-csoport, amelynek vezetője egy bizonyos Schneider volt, s ennek része volt ez az egység. (Oleksza Borkanyuk [1901-1942] kárpátaljai partizán volt, a magyar hatóságok végezték ki a Margit körúti fogházban.) Az Borkanyuk-egység 70-80 emberből állt, volt benne szovjet, cseh, szlovák, jugoszláv, de még kanadai és angol katona is. Szolgált közöttük magyar, úgy hívták, hogy Horányi Gyula. A csoport rajtaütéseket végzett a németeken, fegyvert, ellátmányt zsákmányoltak tőlük. Javoříčko falu magasnak tételezett vonzalmi indexe azonban ezzel kapcsolatban kételyes volt: a lakosság nem volt túl barátságos a partizánokkal (tartottak a megtorlástól), de azok, tetszett vagy sem, rendszeres látogatást tettek náluk, ahol jó embereik voltak.

Mivel máshol is voltak ilyen szabadcsapatok, Cseh-Morva Protektorátus államminisztere, Karl-Hermann Franz, aki már bemocskolta a kezét Lidice lemészárlásával, 1945. május 3-én utasításba adta: minden megölt német katonáért e körzetben 10 civilt kell kivégezni. (Láthatólag minden realitásérzékét, mondhatni: eszét vesztette, mert eszerint ő sem volt tisztában a hadihelyzettel.)

1945 április végén a németek Javoříčko határában bekerítették a csoportot, de az kitört a gyűrűből. Május 4-én a partizánok ismét megtámadták a németeket, három embert megöltek – ebből kettő orosz SS volt. A szomszédos Bouzov városa fölött emelkedő Német Lovagrend várában egy SS-parancsokság székelt Egon Otto Lüdemann SS-Unterstrumführer (1910 - ?) vezetésével, aki kb. 80 embernek parancsnokolt. (Az Unterstrumführer, magyarul „alrohamvezér” a mai hadseregekben a hadnagyi rendfokozatnak felelt meg.)

Még egyszer: 1945 májusa van. Mit tesz ilyenkor az épeszű német katona, mondjuk, Lüdemann? Elgondolkodik a szerencse forgandóságán, s lemond arról, hogy új, fölösleges gaztettel mocskolja be az egyenruháját. Okosan elszabotálja a parancsot, meghúzódik és reménykedik a partizánok, meg a Vörös Hadsereg jóindulatában. Ám mit tesz a fegyelmezett, szürke ruhás és szürke eszű német katona? Mit tesz a parancsuralomba belenevelt vakhitű parancsnok? Mivel még jogilag fennáll a Reich, hát felkutatja az ellenségét.

Lüdemann erősítést kért Olomoucból (akkor: Olmütz), és 225 katonával szállta meg május 5-én reggel Javoříčkot, ahol Franz irányelvét hidegen végrehajtották. Kivégezték az összes 15 évnél idősebb férfit, összesen 38 főt. (Egy vénembert hagytak meg hírmondónak.) A gyermekeket és a nőket Veselíčkoba deportálták, a falu épületeit felrobbantották és felgyújtották – 34 házból az iskola épülete, egy magánház, egy pajta és a kápolna maradt meg. Mármint romokban. Reggel 09.00-kor kezdődött a gyilkolás és a pusztítás, este fejeződött be. Akkor az egységek visszahúzódtak Olmützbe és Bouzovba lovagrendi várába.

Május 7-én a helyszínen eltemették az áldozatokat. A nők és gyermekek a rokonoknál találtak elhelyezésre. (Kivégzésükre és elgázosításukra nem kerülhetett sor, mert már egyetlen közeli haláltábor sem üzemelt. Szóval ezt ne német kegynek tekintsük, hanem logisztikai problémának. A németek legszívesebben minden csehet kiirtottak volna.)

Május 9-én délben a szovjet 4. Ukrán Front 60. Hadserege elfoglalta a környéket. Négy nap kellett volna ahhoz, hogy a falu lakói megmeneküljenek! Ez is rávilágít arra, hogy a nácikkal nem lehetett emberi módon beszélni: velük az volt a tárgyalási alap, hogy szimplán agyoncsapja őket az ember.

És kik fizették meg ennek a levét…? Bizony, a 3.000.000 szudétanémet. Mert többek között ez a gaztett szolgáltatott jogalapot arra, hogy a csehek teljesen jogos undorukban kiüldözzék őket az országukból.  1945. szeptember 23-án tömeggyűlés volt a helyszínen (25.000 résztvevővel) és ekkor jelentették be: a falut újjáépítik. Ez úgy-ahogy meg is történt. 1951-ben felavatták itt Jan Třísky szobrász emlékművét, amelyet 1978-ban nemzeti kulturális örökséggé avattak.  Nos, ez az emlékmű a legzavaróbb az egész dologban.  

Mert mit is ábrázol ez? Szovjet katonát, akinek csillagos zászlórúdjába egy boldog nő szalagot fűz; a másik oldalon egy öregasszony mutatja fiú unokájának, hogy kik hozták el a Jövőt; elől pedig kalapácsos munkás és kalászt ölelő nő indul el efelé. Egyszóval az egésznek semmi köze sincs Javoříčko tragédiájához: bárhol fel lehetett volna állítani. A Vörös Hadsereg már csak a falu romjait szemrevételezte; s innen egy férfi sem indult kalapáccsal megváltani a világot, mert azokat megölték. Hosszas töprengés után arra a meglátásra jutottam, hogy az emlékmű talán nem akarta kihangsúlyozni a németek bűnösségét, mivel ekkor alakult meg az NDK, és sértő lett volna, ha a hirtelen testvéri ölelésben összeforrt germán elvtársakat nemzetük bűnének emlékművével sokkolják le. Legyünk pozitívak! De ki tudja, mert a lidicei emlékműnél már nem tartóztatták meg magukat a csehek a téren… Sovány vigasz, hogy a jóval később az emlékmű előtt felállították a kivégzettek jelképes sírját is.

Az egész terület negyedóra alatt bejárható, néhány kőkeret jelzi, hogy hol melyik ház állt, előttük cseh nyelvű tájékoztató táblával. A parkocska mellett egy fogadó van, körülötte néhány házacska – ennyi maradt a faluból.

S mi lett a bűnösökkel? Karl-Hermann Franz kötélen végezte Prágában 1946-ban; Lüdemannt 1947. május 28-án távollétében halálra ítélték a csehek – de a végrehajtást megúszta, eltűnt a süllyesztőben. Kár: a kötél neki is kijárt volna.

Ha a tengerben lévő kis szigeten lévő erőd, a Tojásvár (Castel dell'Ovo) vulkanikus földdarabjára lépünk, érezzük át, hogy kicsinysége ellenére milyen jelentős személyiségek éltek itt. Egyrészt az ókorban itt volt Lucius Licinius Lucullus villája. Általában az a vélemény a nevezett úriemberről, hogy egy kövér zabálógép volt, akinek az élete abból állt, hogy válogatott étkekkel etette a környezetét; valójában szikár ember volt, aki – miután kiesett a politikából – az irodalommal, művészetekkel, filozófiával és igen: az étkezésekkel menekült el a világ elől, többek között e szigeten lévő nyaralójában. A villa – immár várként megerősített alakzatban – 476 után játszott még szerepet, mert az utolsó római császár, a trónfosztott Romulus Augustulus a neki itt berendezett luxuskörülmények között morzsolgatta el az életét: mindent megkapott, s ebbe a szoros őrség is beletartozott, nehogy elvetemült gondolatai támadjanak a távozásra. Aztán remeték elmélkedtek itt, de az IX. sz.-ban a lakosok lerombolták a kolostorukat, nehogy támpontja legyen a szaracénok meg-megismétlődő támadásának. Az XII. sz.-ban az uralkodók erődöt kezdtek el itt építeni, amely végső formáját az XV. sz.-ban nyerte el, bár az utolsó bástyáját az XVI. sz.-ban húzták fel.

A vár azonban gyakorlati szerepet nem játszott Nápoly történetében. Egyrészt rossz helyen volt – a belváros és a kikötő távol épült ki tőle (értsd: a kikötő kb. 1 km-re, a város kb. 2 km-re); meg idővel két hadászati konkurenciája támadt. Az egyik Szent Elmo erőd volt a város fölött, az igazi erősség, azzal nem vehette fel a versenyt még a tűzfegyverek korában sem, a másik az Újvár (Castel Nuovo), amely már közvetlenül tudta ellenőrizni a kikötőt és a belvárost. Idővel a királyok kiköltöztek belőle: kényelmetlen volt. Az erőd tehát fölöslegesen árválkodott a tengerben, csak néha pukkantgatta el az ágyúit a felbukkanó franciák vagy spanyolok ellen; 1799-ben a Parthenopéi Köztársaság (vagyis a helyi republikánusok) innen (is) lőtték a város királypárti lakosságát. 1860-ban a védelmi jellegét megszüntették, az 1978-ban (egy útikalauz szerint) még katonai börtön volt, aztán – belátva fölöslegességét – átadták az idegenforgalomnak. Viszont, mert a várat nem ostromolták meg, így eredeti, XV. sz.-i küllemét mutatja.

Hogy mennyire nem vették komolyan a funkcióját, mutatja az is, hogy idővel (az XIX. sz. elején) a mellette lévő szabad földterületre egy néhány utcából álló halászfalvacska telepedett (Borgo Marinaro).

De mitől „tojás” ez a vár? Mondják, hogy a belső alaprajza miatt, de akárhogy is vizsgáljuk meg, ilyen ott nincs, kívülről meg mindenre hasonlít, csak tojásra nem. Inkább egy mese lehet az alapja a névadásnak. Vergiliusról szól a monda (akit sokan a középkorban varázslónak tartottak), aki elhelyezett itt egy vaskalitkát, abban egy üveget, abban egy tojást, s mondá: amíg ez el nem törik, a vár urának nem lesz baja. A legenda másik változata szerint ezt úgy kell elképzelni, hogy a padló alá tette a varázslatos tojást azzal a küldetéssel, hogy amíg az egyben marad, a vár is fennáll. Csakhogy I. Johanna (1326-1382) korában eltört a tojás (hogy miként, ki tudja), s bár a vár épült tovább, de őt személy szerint mindenféle sorscsapás döntötte romba, vele együtt a dinasztiáját, a királynő maga is gyilkosság áldozata lett. (Ő volt a számunkra rosszemlékű „nápolyi Johanna”, aki 1345-ben – valószínűleg – megölette férjét, a helyben mindenkinek, de leginkább neki útban lévő Magyarországi Endrét, Károly Róbert királyunk másodszülött fiát.)

A vár maga amúgy építészetileg nem nagy különlegesség: hosszú lépcső visz fel a kapujáig, onnan egy újabb lépcsősor a felső szintre, ahol lehet egy kicsit barangolni a kopár tereken.

Se szobor, se kiállítás nem várja az embert: csak annyi, hogy meg lehet róla tekinteni a tengert (de nem nyílt kilátással a nagy vízre, hanem két oldalt az öblöt). A várral szemben luxusszállodák állnak. Innen biztos nem éri támadás a védőket.

A vár alatt ott van a falu is, de ez csak egy házcsoport, belső úton el lehet sétálni a végéig, onnan a parton vissza, s már jönnek is éttermek. A tengerből azonban itt sem sokat élvezhetünk, mert vízfelületét tekintve kishajó-kikötő (luxuscsodákat ne várjunk). Mellettük hajójavító műhelyek. Természetesen minden drága, mert a házasulandók előszeretettel választják a várat a fényképezkedéshez, aztán az éttermeket a lakodalomhoz. Úgyhogy óvatosan a pénztárcákkal…

A középkorban elterjedt Nápolyról az, hogy ez a mihasznák, dologkerülők és fényevők városa. Ma lumpenproletáriátusnak hívnánk azt a réteget, amelyről ez a kép kialakult; de akkoriban ezt a fogalmat még nem ismerték, az embertípus neve így „lazzarone” lett. (A Jézus által feltámasztott Lázár nevéből; ő leprás volt, a „lazzarone” pedig mindenféle fertőző kórban haldoklót jelentett, aztán ez mászott rá a társadalom legaljának tagságára.) A közkeletű nézet szerint a „lazzarone”, vagyis a lerobbant csőcselék tagja olyan férfi volt, aki mindig húzta a száját, ha a maga és odvszerű lakásában tengődő családja túléléséért valami munkát kellett volna végeznie, s ha megtette is, szigorúan átmeneti jelleggel, kényszerű kilépésként értékelte azt a szokásos semmittevésből, mert egyébként egész nap lófrált és üldögélt az utcákon, a délutáni hőségben a parkok mélyén és templomok tövében szunnyadozott, este vizezett lőrét vedelt, gyomrát pedig naponta egyszer a legolcsóbb pacalos szendviccsel töltötte meg, mielőtt hazatámolygott volna – már ha egyáltalán volt otthona, és nem az árkádok alatt, vagy közcsarnokokban vackolta be magát. Jellemére a klasszikus anekdota világít rá a legjobban. Eszerint egy utazó szólt az egyik fal tövében tunyuló lazzaronénak, hogy illő bérért segítsen cipelni a csomagjait, mire a henye válasz ez volt: „Köszönöm, ma már ettem.” Továbbá vonásai (ha épp nem aludt a kövezeten): hányaveti, kedélyes, nagyhangú, bőbeszédű, vallásos, mi több, babonás, megbízhatatlan, érzelmes, szemtelen, továbbá szenvedélyes, főleg az ordibálás, verekedés, néha késelés vonatkozásában.

Ez a karakter aztán levakarhatatlanul odaragadt a város hírnevéhez, az utazók számára ennek megszemlélése önálló programpont lett, kifejezetten keresték a couleur locale büdös, szakadt és bágyadtan vakarózó képviselőit, hogy aztán elmondhassák otthon: hát ez valami elképesztő! Akárcsak Goethe, aki 1787-ben járt itt, s egy teljes napot szánt végül arra, hogy megtalálja őket. Azért „végül”, mert bár hónapokat töltött el a városban, de egyet sem látott közülük. Vizsgálódásainak eredménye az lett, hogy ez a népfaj igazából nem is létezik. Nem volt nehéz ugyan észrevennie a sok szegényesen öltözött alakot, ám olyat nem talált, aki nem tevékenykedett volna éppen valamiben. Ha észlelt is álló és pihenő személyeket, akkor azoknál mindig kiderült, hogy éppen a munkájuk jellege miatt nem csinálnak semmit – várják az árut, nem tud a hajójuk kifutni, vagy egyszerűen pihentek egy kicsit, ma úgy mondanánk: cigarettaszünetet tartottak. Összegzése ez volt: „Minél jobban körülnéztem, minél alaposabban vizsgálódtam, annál kevésbé sikerült igazi naplopókat találnom – akár a legalsó, akár a középosztályból, akár reggel, akár a nap javarészében, s akármilyen életkorból s akármelyik nemben kerestem is. (…) Sőt, meg merném kockáztatni a következő paradoxont: Nápolyban talán még az egészen alacsony osztályokban lehet a legtöbb iparkodó szorgalmat találni.”

Maradjunk annyiban, hogy a lazzaronék népe valóban nem lehetett híres felhalmozó szorgalmáról; inkább igénytelen volt, amelyet az enyhe idő, a bőséges és olcsó termények, meg a tenger filléres gyümölcsei fejlesztettek ki nála – és persze a tudatos reménytelenség, hogy a sok gürcölés ellenére úgysem fog egyről a kettőre jutni, akkor meg minek erőlködni? Az is megzavarhatta a látogatókat, hogy a Nápoly belvárosi lakásai még a mai szemmel nézve is élhetetlenek, csak akkor nem volt televízió, így a sötétségből és dohból mindenki az utcára menekült, s ezért tűnhetett úgy, hogy itt senki semmit nem csinál, csak dumál és mások dumálását hallgatja egész nap.

A lazzarone-osztálynak nem emelte a hírnevét az sem, hogy 1799-től kezdve szembeszállt a napóleoni hatalommal, s visszahurcolta a trónjára a mihaszna Bourbonokat, akik pedig igazi lazzaronék voltak, csak palástban. De aztán jött az XIX. század, az iparosítás, s ez a réteg – ha létezett egyáltalán – elkezdett felszívódni a munkásosztályba. Viszont virult a róluk alkotott giccs– és zsánerfestészet, ezekből aztán az egész világ megtanulta, hogy milyenek „a” nápolyiak. Az XX. században ellenben a két világháború és a fasizmus mindenre jó volt, csak a semmittevés szintentartására nem; aztán jött a nemzetközi tőke, az pedig nem tűrte a lazulást.

A kérdésre, hogy ma vannak-e lazarronék Nápolyban, a válaszom ez: Goethe nyomán én is behatóan vizsgáltam a népet és a képet (főleg a belvárost alkotó szutykos sikátorokat), s azt kell mondanom, hogy nem találtam rájuk.

Rosszul öltözött alakokkal persze tele vannak az utcák (leginkább a külvárosokban), de igazából ők sem néznek ki pocsékabbul, mint az átlagturista. (Az XIX. század egyik bon motja volt, hogy az emberek nem születtek egyenlőnek, de Mr. Colt azzá tette őket – ma viszont ugyanezt a Nike és az Adidas hajtja végre.) És én sem érzékeltem, hogy itt ne lenne mindenkinek valami dolga. Kisebb kocsmák előtt ugyan szoktak ülni férfiak négyesével-hetesével, amint kommentálják az életet, de ezek javarészt már öregség felé hajlóak.

Szóval: lazzaronék nincsenek.

Mi van helyettük?

Egyrészt a hajléktalanok, de abból nincs sok – talán ha fél tucatot fedeztem fel belőlük. A nápolyi hajléktalanok azonban nem zavaróak, ugyanis nem bűzlenek messziről, nem részegek, nem tolakodóak, nem törekednek arra, hogy elfoglalják a metrót, a bolti bejáratokat és a csarnokokat, nem hemperegnek a vizeletükben, s ami a legfontosabb: nincs közöttük veszélyes idegbeteg. Ők csak lezseren üldögélnek és fekszenek itt-ott, s várják, hogy valaki adjon (nem dobjon!) nekik alamizsnát. És annyit mindig kapnak, hogy ne csináljanak zrít. Mert ez nem is szándékuk. Két zavaró egyéniséggel találkoztam csak közülük. Az egyik egy részeg férfi volt, aki éjjel egy vendéglő sátorponyvájának a tartórúdjába kapaszkodva népdalokat énekelt, a másik – kétszáz méterrel odébb – egy pufajkába öltözött vén nő, aki stepptáncot hajtott végre az éjjel-nappali előtt.

Viszont egy nagyváros nem lehet meg „hivatásos” koldus nélkül. Néhányat láttam közülük – de ezek mind néger migránsok voltak. Megjegyzés: ezekből sincs sok, mennyiségük észrevehetetlen. Milánóban, Torinóban, Genovában százszám foglalták le a közparkokat és tereket, ahol azzal foglalkoztak, hogy a mobiljukra meredtek, cigarettáztak, vagy bámultak maguk elé. A lakosság keresztülnézett rajtuk, ők meg a lakosságon. Az elutasítás szótlan, de kölcsönös volt. Persze, mindenki északra ment fel, ahol ipar van, itt csak a legélhetetlenebbek ragadtak meg.

Nápolyban két fajtájuk létezik. Az egyik mindenes munkát végez a főpályaudvar melletti negyedben, ahol három hosszú és tíz keresztutca mutatja be (évszázadok óta) az igénytelen piacozás összhangulatát. A turistákat eltanácsolják erről a zsibvásáros környékről, én természetesen bejártam egyedül. Semmi különös: a bokáig érő szemét fölött vad, tarka nyüzsgés, zsivaj és felfordulás fogadja az embert, minden hasznos és haszontalan dolog kapható itt, azonban dominálnak a kétes tisztaságú nyers élelmiszerek, az ÁNTSZ stateriálisan zárná le a területet, majd lángszóróval kezdene bele a fertőtlenítésbe. De itt sincsenek dologtalan népek: az egyik ládákat hurcol, a másik seprűzik, a harmadik halat mos, a negyedik kocsit pakol ki, az ötödik felszolgál stb. Közöttük kemping– és műanyag székeken ott ülnek a standok gazdái, s jóféle dolgokat kiabálnak egymás felé, de ha az ember megáll előttük, már ugranak is, hogy miteccik? Nem, ezek sem lazzaronék. Nos, itt dolgoznak az élelmesebb migránsok.

A képtelenebbje, akinek aztán tényleg fölösleges volt emigrálnia Afrikából, a belvárosban koldul. Ezekből is jó, ha fél tucatot láttam. A stratégiák különbözőek: az egyikük pl. hangos „dottore, dottore” kiáltásokkal közelített meg minden férfit, akin zakó volt, így engem is; mások viszont csak álltak csüggedten a falnak támaszkodva, szemükben éjfekete ürességgel és lemondóan lógatták kezükben a sapkájukat.

Menő még a hamisított táskák árusítása, továbbá – ki tudja miért? – a zokniké, de ez utóbbi ipart néhány mozgóárus őslakos is űzi.

Aki pedig közülük el akar feledkezni a napról és az egész életéről, ittas álomba merül, lehetőleg nyilvánosság előtt, demonstratívan. Látványuk közben senkit nem fojtogat a jóléti zavartság: átlépnek rajtuk és kész. Gondolják, majd felállnak, ha kedvük van hozzá. Itt, délen soha, senki nem siet el semmit.

Talán nem kell kifejteni, hogy micsoda pusztítást végzett a II. Világháború a varsói zsinagógák között – ezek voltak a nácik legmegvetettebb célpontjai. Ezt jelzi, hogy „ünnepi pillanatként” Jürgen Stroop, a gettófelkelés leverője személyesen repítette levegőbe a varsói nagy zsinagógát 1943. május 16-án. (Ennek helyén most az ún. Kék Felhőkarcoló – lengyelül: Błękitny Wieżowiec – áll.) Általában azt szokás mondani, hogy egyetlen imaház maradt meg a városban, ez pedig a Nozyk Zsinagóga (Synagoga Nożyków), de ez nem teljesen igaz: csak a Visztula bal, ostrom- , felkelés- , lázadás- és megtorlás-sújtotta partján volt utolsó túlélő ez az 1898-1902 között felhúzott épület.  

A Nozyk Zsinagógát 157.000 rubelből 1898-ban kezdték el építeni, és 1902. május 12-én nyitották meg az orthodox közösség számára. Romantikus stílusban lett tervezve, bizánci és mór elemekkel. Nem mondhatni, hogy sok embert szolgált volna ki: a férőhelyek száma a karzattal együtt nem volt több, mint 350.

Ezt is súlyos károk érték, mivel a németek 1939-ben előbb megbombázták, majd a gettó része lett, de 1941-ig takarmányraktárként és lóistállóként funkcionált. 1941. május 20-án a megszállók három zsinagóga megnyitását engedélyezték, egyike volt ezeknek ez. A gettófelkelés után a németek továbbra is korábbi céljaiknak megfelelően használták. A Varsói Felkelés alatt nagyon megrongálódott, de a falai állva maradtak. Helyreállították, s vallásgyakolási helyként 1968-ig volt használatban. Akkor bezárták, a megmaradt közösség máshol gyűlt össze. 1977-től kezdve viszont felújítás kezdődött el, igyekeztek helyrehozni az eredeti állapotát, továbbá hozzáépítették a keleti melléképületet, s jelenleg ez a lengyelországi, egyben a varsói zsidóság adminisztratív központja.  1983-ban nyitotta meg újra a kapuit a politikai változásoknak köszönhetően.

A zsingagógát egyfajta kegyeleti helyként érdemes csak megtekinteni, mivel belsejében semmiféle fontos látnivalót nem találunk: szépen, illedelmesen helyre van állítva, azonban dísztelensége elzi, hogy ez eredetileg sem szolgált nagy központi, reprezentatív célokat. A bejutás ingyenes, csak az imateret lehet megtekinteni; viszont őrség vigyázza a kapuk mögött, ellenőrzőpontokon juthatunk be, és ne nagyon kapkodjunk a zsebünk felé, mert még félreérti az őr, akinek pisztolya van. És a belépés pénzbe kerül – jelenleg ez 10 Zloty.

Mellette egy hatalmas felhőkarcoló nyúlik az ég felé. 

Nos, ha azt gondoljuk, hogy ez valami méltatlan ötlet az érzéketlen külvilág részéről, akkor legyünk óvatosak: maguk a zsidók is helyeselték ezt a városépítési tendenciát 2007-ben, amikor bejelentették, hogy szeretnének egy magánberuházású felhőkarcolót (egy kék színű, vitorla alakú épületet) látni a zsinagóga mellett, mégpedig olyat, ami fizikailag ahhoz kapcsolódik. Annak látványa eltiporta volna a zsinagógát a méreteivel, viszont anyagilag felhúzta volna a hitközséget.

Csakhogy ott volt a mikve...

Méltatlan a fényképre. De ez a Zsinagóga mögött árválkodó, semmitmondó épület, amely leginkább egy hőközpontnak vagy raktárnak néz ki, lepődjünk meg, műemlék, valamikor rituális női fürdő volt, de semmiféle építészeti értékkel nem bír, vagy még annál is kevesebbel. A varsóiak gúnyosan Fehér Háznak nevezik a színe miatt... Ennek helyére gondolta el a dinamikus hitközség a toronyházat. 2013-ban a korábbihoz képest már egy mérsékeltebb ingatlanfejlesztési gondolattal álltak elő: „csak” egy 20 emeletes (80 méteres) irodaépületet akartak a helyére felhúzni. De a konok varsói műemlékvédelemnél megbukott a dolog, ráadásul a mikve mögött 2013-ban épült egy felhőkarcoló, amellyel együtt viszont az új projekt túlzsúfolttá tette volna a környéket.

A helyzet ugyanis az a Zsinagógával, hogy az már a század elején is igen jó, központi helyre épült – de miután elkezdődött a Varsó belterületét elárasztó felhőkarcoló-korszak, a telke hirtelen a város legdrágább befektetési helyén találta magát a Fehér Házzal együtt. Szóval: Varsó egyik legértékesebb, legforgalomképesebb helyén áll Varsó legérdektelenebb zsinagógája. És persze az az elpusztíthatatlan mikve is...

Az északkelet-ausztriai Artstetten kastélyát egyetlen okból kifolyólag érdemes meglátogatni: hogy az utas tiszteletét tegye az itt eltemetett Ferenc Ferdinándnak és Chotek Zsófiának. Az előbbinek a Habsburgok bécsi kriptájában (a Kapucinusok kéttornyú templomában) kellene ugyan nyugodnia, a feleségét azonban nemhogy életében, de még halálában sem fogadta be a Habsburg-dinasztia, I. Ferenc József megtagadta tőle az állami gyászszertartást, azt viszont senki nem vette volna a szívére, hogy a házaspárt különválasszák, így végül (1914. július 4-én) mindketten Ferenc Ferdinánd birtokára, Artstettenbe kerültek. (Kerülhettek volna akár a csehországi Konopiště-be is, amely szintén a trónörökös tulajdonában állt, mi több, ez volt a „főkastély”. Jól tették, hogy nem oda jutottak, mivel egy Habsburg mégiscsak Ausztriába legyen eltemetve.)

A kastély jelen pillanatban is az ő leszármazottainak tulajdonában áll. Az olvasó jogosan kérdi: hogyan lehet ez? Hiszen a császárság romjain megalakult Osztrák Köztársaság egyik első önvédelmi intézkedése az volt, hogy az összes Habsburgot kiutasította az országból, vagyonukat pedig elkobozta. Talán meghatotta volna a népuralom képviselőit a hátrahagyott három árva sorsa?

Nem; a dolognak jogi háttere volt. I. Ferenc József számára elviselhetetlen gondolat volt az, hogy császári és többszörös királyi trónjainak örököse egy cseh grófnőt vett feleségül. Mindennel baja volt: hogy belbirodalmi (tehát nem tud nemzetközi kapcsolatokat hozni magával), hogy cseh (az udvar nem szerette őket – azok sem a Habsburgokat), és hogy grófnő („csak” az). De nem volt mit tenni: Chotek Zsófiát kénytelenek voltak a trónörökössel való házasságkötése (1900) után hercegi rangra emelni. Megkapta a Hohenberg hercegi címet, ami beszélő név volt („Magashegyi”), ezzel is jelezve azt, hogy micsoda meredély tetejére jutott… De ez csak „Fürstin” volt, vagyis közönséges hercegi cím; 1909-ben lett belőle „Herzogin”, vagyis uralkodó család hercegnője. Ez elutasítottságán mit sem változtatott; mert Ferenc Ferdinánd aláírta azt az öröklési okiratot, amely szerint gyermekei nem örökölhették a trónt, csak a Hohenberg hercegi címet. (Nyilván arra gondolt, hogy amikor ő lesz az uralkodó, majd tesz arról, hogy a kontraktus némi felülvizsgálatra kerüljön.)

A gőgös család aztán egy évtized múlva elvesztette minden vagyonát és hatalmát: 1919. április 3-án az új osztrák államban elfogadtak egy törvényt (Habsburgergesetz, röv.: HabsbG), amelyben örökre száműzték őket, a vagyonukat pedig elkobozták. Ennek fennmaradását 1955-ben, a második osztrák köztársaság létrehozásakor megerősítették. 1995-ig a Habsburgok nem is nagyon léphettek hazai földre, csak az uniós csatlakozás miatt kellett megváltoztatni ezt a szabályozást, bár a kitiltásuk elvileg még mindig hatályban van, de azt nem alkalmazzák. Hanem viszont így a Hohenbergek már nem voltak Habsburgok – vér szerint igen, jog szerint nem. Így ők maradhattak a köztársaságban, s Artstetten várában. Jót tett nekik a kitagadás…  

A vár amúgy sem volt régi Habsburg-vagyon: I. Ferenc vette meg a családnak 1823-ban, 1889-ben adta Károly Lajos főherceg fiának, Ferenc Ferdinándnak: addigra már jelentősen átépítették. 1913-ra készült el jelenlegi állapotában (a hét db. tornyot pl. 1912-ben emelték, mert hátul is van két kicsi). A Hohenbergek itt élnek, így az egész nem látogatható. A kastélypark délutánonként le van zárva a látogatók elől. Van állítólag benne tó, nem is egy, kút és fasor. Nem tudom, aki akar, nézzen utána: már délután érkeztünk oda, s a park 13.00 órától zárva volt. Mert ez még mindig Habsburg (bocsánat: Hohenberg) terület.

A várkastély a falu fölött helyezkedik el, vagy négy nagy hagymakupolája és egy barokk tornya. A beléptidíj egyébként mérsékelt. Viszont az is tény: nem sokat kapunk érte.

A belső udvarba lépve ott találjuk azt a gépkocsit, amelyben a szarajevói merényletben a császári pár ült. Azaz nem: ez ugyan igazi autó, de az 1930-as években került ide, amikor egy filmforgatásra használták. Az igazi jármű a bécsi Arsenalban, vagyis Hadtörténeti Múzeumban található meg a Ferenc Ferdinánd véres egyenruhájával együtt.

Az autó mellett egy szétaprózott kiállítás fogad minket, amely Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia életét mutatja be. Sok eredetiségre ne számítsunk, mivel főleg fényképek, okiratok, használati- és emléktárgyak találhatóak meg bennük. Még nagy trófeagyűjteményt sem fogunk itt lelni, pedig Ferenc Ferdinánd végigvadászta a fél világot. Ha erre vagyunk kíváncsiak, Konopiště-be kell mennünk, ott megvan minden – bár a nácik annak egy részét felhasználták a saját céljaikra, szóval, ott is megritkult az állomány. Bemutatják persze még a Hohenbergek életét, talán a legérdekesebb azonban ezek között az a karszalag, amit a szovjetek adtak Max von Hohenbergnek: a trónörökös pár legidősebb fia ugyanis a szovjet megszállás alatt tíz éven át (1945-1955 között) a település megválasztott polgármestere volt, s ezt a karszalagot kellett viselnie. (Mellesleg testvérével, Ernsttel együtt megjárták Dachaut is: itt fél évig latrinát pucoltak. Max ekkor kiszabadult és háziőrizetbe helyezték a kastélyban; Ernst viszont egy másik KZ-ba került, ahonnan csak 1943-ban jutott ki.)

Különösen figyelemre méltó a család jelenlegi tagjait ábrázoló, túlzó színekkel tüntető, hihetetlenül silány festmény az utolsó falon. Ó, Tiziano! (Nem, nem ő festette. Ez a baj. Láttam ilyet a sigmaringeni várkastélyban is. Képtelenség, hogy ezek az mai arisztokraták nem tudnak egy normális festőt felfogadni, hanem a kirakodóvásárokról szedik össze a piktoraikat.) Továbbá valami okból kifolyólag az egyik szobában egy Hitler-fejszobor áll a falnak fordítva, mellette egy másik büszt van, amely olyan, mint ami profilból vagy Göringet, vagy Titot ábrázolja – hiába kerestem rajta feliratot. Aki felfedezi, miről van szó, kap egy doboz sört. Van még egy kis Rudolf és Miksa főherceg kollekció, de ezek lényegtelenek.  

A kastélyhoz tartozik még a helyi plébániatemplom, amelybe a főherceg eredeti barokk szobrokat hozatott a birodalom területéről. Ettől függetlenül egy tisztes falusi imahely, semmi több. (Állítólag be van építve ide egy isztriai templom kapuzata is – lehet, de ez nem javít a helyzeten.) Alatta dereng a kripta, ahol a fejedelmi pár nyugszik. Nem a templomból lehet lejutni oda, hanem az alsó bejárat melletti parkból, a parkban a kastéllyal szemben állva balra található meg a bejárata: kívül fémajtó, belül vasrács. Ami mindig zárva van, de aggodalomra semmi ok: a múzeum pénztárához kell menni, ahol ingyen kiadják a kulcsokat. Ami még furább: senki nem ellenőrzi a kriptában (amelynek többi részében a Hohenbergek alusszák örök álmukat), hogy mit csinál a látogató. A jelek szerint azonban ez utóbbiakban van tisztelet irántuk, mert a hely kifogástalan állapotban leledzik.

A bejárat mellett jobbra található meg a két szürke kőszarkofág. S ne higgyük, hogy ez valami szükségmegoldás volt: már 1910-ben elkészült, mivel Ferenc Ferdinánd eleve ide akart temetkezni. Így hát itt, ebben a vidéki, csendes helyen fogadják alattvalóik ükunokáinak látszat szerint tisztelgő, de leginkább csak kíváncsi látogatásait.

A Visztula sellőjéről sok legenda van. A legnépszerűbb így hangzik: egy nap a folyam mellett találkozott két fiatalember, egy férfi és egy nő. A férfit Warnak hívták, a lányt Sawának. Egymásba szerettek, s azon tanakodtak a parton ülve, hol telepedjenek le. Ekkor egy fényes sellő emelkedett ki a vízből, s szólt hozzájuk: maradjanak itt! A fiatalok hallgattak rá, megépítették a házukat, s az emberek kettejük nevéről kezdték el hívni a falut, így jött létre Warsawa. A történet másik fordulata szerint viszont egy halászt hívták Warsnak, a hableányt Sawának, s az ő nászukból születtek meg a település első lakói. (A valóság persze kiábrándítóbb: a város a nevét a XIII. sz. végi földbirtokosáról kapta, akit Warsz Ravicznak hívtak. És a sellő, mint a város jelképe, csak az XVII. sz. második felétől kezdve jelent meg fizikailag is a városban - iratokon, festményeken, szobrokon.)

E legendában a sellő szerepe még elég mérsékelt – csupán házassági tanácsadó volt, nem volt szüksége sem kardra, sem pajzsra. De teltek-múltak az évszázadok, s a Visztulában ott ficánkolt megint egy hableány – hogy örökifjún a régi vagy valamely leszármazottja, nem tudni. Ez gyönyörű énekkel örvendeztette meg a lakókat, viszont folyton galibát okozott a halászok hálója között, szóval, a helyiek szerették is, meg nem is. Hírül vette az ingyenkoncerteket a fejedelem, s parancsot adott arra, hogy rabolják el az uszonyos énekesnőt, hozzák az udvarába, csak neki daloljon. Ezt annyira nem bánták a helybeliek: tőrbe (azaz hálóba) csalták, s már vitték is őt a messzi várba. Út közben a sellő könyörgött fiatal foglárjának, Wojteknek: mentse meg, víz nélkül el fog pusztulni. Wojtek félt a büntetéstől, de a sellő megnyugtatta: ura nemsokára meg fog halni. A szabadságáért cserébe megígérte, hogy Varsót megvédelmezi. Wojtek végül szabadon engedte a rabot, aki boldogan merült alá a Visztulába. A fejedelem iránti hűtlenséget a fiú viszonylag olcsó megúszta, mert csak száműzetésre ítélték. De a sellő ott maradt a közelben, s hogy kifejezze hasznosságát és háláját, egy éjjel kétségbeesett éneket hallatott Varsó felé: rablók jönnek, hadak, talpra, emberek! A városiak felriadtak, visszaverték a támadást. Kimentek a folyópartra, hogy hálát mondjanak a sellőnek, aki azt megköszönte, aztán örökre eltűnt az emberek szeme elől. (Jobb az óvatosság, gondolhatta.) Pedig maradhatott volna, mert már a fejedelemnek sem jutott eszébe, hogy ujjat húzzon a polgárokkal, ugyanis, mint ahogy a sellő megjósolta, egyhamar meghalt.

Az mindenesetre látható, hogy a varsói sellőnek (aki lengyelül Syrenka Warszawszka) csak egyszeri szerepe volt a város történetében – az más dolog, hogy miután címeralakja lett, emléke adott bátorságot a sok támadást megélt városnak. Az utolsó megnyilatkozási formáját a Visztula partján (hol másutt?) láthatjuk, ha kilépünk a Kopernikusz Tudományos Központ nevű metrómegállóból, és a vízpart felé indulunk. A hely amúgy minden szempontból érdektelen – az egyetemi negyed parkja, mellette a Świętokrzyski híddal.

Az 1930-as évek közepén került elő a gondolat a sellő megformálásáról. Az eredeti terv szerint a folyó közepére akarták tenni az emlékművét, s 20 méter magasan, óriási, zöld üvegből, de ez meredek kihívás volt, ezért maradtak a hagyományos fémszobornál, amelyet Ludwika Nitschowa (1889-1989) alkotott meg. Vagyis egy nő – szobrászból nem sok ilyen volt. A szobor modellje Krystyna Krahelska volt, egy 1914-ben született néprajzszakos egyetemi hallgató. Nitschowa nem pontosan adta vissza modelljének az arcvonásait, mert nem akarta, hogy az emberek folyton megbámulják őt az utcán. Egyébként láthatólag nem törekedett túl nagy eredetiségre: a város címerében szereplő szirén alakját másolta le.

A mű 1939. június 29-én lett felavatva – Varsó megtámadása előtti utolsó pillanatban. Akár misztikát is láthatnánk a dologban, hogy Syrenka ismét akkor bukkant fel a városban, amikor nemsokára a legnagyobb szükség lett a benne megtestesülő harcos védelem szellemére.

A németek fura módon békén hagyták a szobrot. Túlélte a háborút, nem úgy a modellje: mert Krahelska, azaz fedőnevén Danuta 1944. augusztus 2-án halt meg, mint a Honi Hadsereg katonája: három mell-lövést kapott egy német bunker megtámadásakor. Sorsa bizonyítja: Syrenka ugyan lehetett költött alak, de Varsónak mindig is megvoltak a maga harcos, kardos, élő női hősei.