Ptuj mezővárosról azt lehet olvasni a neten, hogy Szlovénia egyik elsőrendű turisztikai célpontja, mert a fekvés, a vár, a műemlékek… Hát nem tudom. Én 2018 július elején voltam ott, egy szombati napon. Kellemes idő volt; a városban méla csend, a legyek békésen ültek a falakon és tisztogatták a szárnyukat. Ember, mi több, élőlény nem volt az utcán, a kietlen belváros olyan volt, mintha egy neutronhullám söpört volna végig rajta. A vár alatti parkolóban három autó árválkodott (az egyik az enyém volt). És nem szedtek díjat, nem volt kapu, automata, semmi: márpedig ahol a tömegturizmus megjelenik, ott azonnal elkezdődik a szervezett önkormányzati fosztogatás. Nem mondom, a várban téblábolt pár turista, de a termeket már egyedül jártuk be. 

    Mit lehet tudni Ptujról? (Magyar neve Potoly – sosem hallottam, hogy ezt bárki is használta volna.) Hát először is azt, hogy igen régi város: a római korban még úgy hívták, hogy Petuvium. Még ie. 15-ben hódították meg a rómaiak, szóval ahhoz képest, hogy milyen közel volt Itáliához, elég későn. 69 augusztusában a római légiók a helyütt választották császárrá Vespasianust. Ezt azt sejtetné, hogy ő maga itt is volt, ez azonban nem igaz: Vespasianus a Közel-Keleten (Judeában és Egyiptomban) tartózkodott, ahol már július 1-jén császárrá nevezte ki őt az ottani hadsereg, itt csak a duna-menti légiók esküdtek neki hűséget. Az más kérdés, hogy ezt azonnal érvényesítették is, és megindultak Róma ellen. Vespasianus azonban Petuviumban sose járt. Megjegyzendő, hogy 69-ben volt a település első írásos említése is, szóval addig ez a település lényegében épp csak tengődött a határvonalon.

     Hála jó elhelyezkedésének és a császári kegyeknek (Traianus 102-ben városi jogokat adományozott neki), 400 évig éltek itt jómódban a rómaiak, mégpedig 40.000-es létszámban. (Összevetésként: Pompei a pusztulása idején kb. 20.000 lakossal bírt.) Ez a lendület annak volt köszönhető, hogy ez lett (immár Colonia Ulpia Traiana Poetovio név alatt) Pannonia tartomány vámhelye, vagyis minden ki- és bementő árut itt számoltattak el. S mivel a Balti-tengerig tartó út itt haladt át, volt is mit. A római korból azonban ne keressünk sok emléket, mert szinte semmi sem maradt belőle.

    Jött a népvándorlás, 378-ban lerohanták a gótok, majd Attila, mindez (de főleg az utóbbi) vetett véget a fejlődésnek. Érdekesség, hogy itt született az utolsó római császár, Romulus Augustulus, aki aztán Nápolyban, a Tojásvár helyén álló egykori Lucullus-villágban fejezte be az életét. (Ld. a blogban ott.)

    Utána a szlovének elődjei telepedtek le. Egyházmegyeileg a salzburgi érsekség tulajdona lett, majd jött társtulajdonosként a Német-római Birodalom, 1376-ban városi jogokat kapott. Mi, magyarok is belátogattunk ide, de különösebb kárt nem csináltunk. (A várost csak a „szokásos” csapások sújtották: árvíz, járvány, tűzvész.) Az XVI. századtól kezdve a város immár stabil Habsburg–uralom alatt állt. A török elleni védelem egyik határvárosának fejlesztették fel, de keletről a várt támadás sosem érte. Régi jelentőségét a törökök eltakarodása után sem nyerte vissza: határvárossá vált a magyar (horvát) és osztrák uralom peremén, s eltengődött valahogy. Németül Pettaunak hívták. Most van 24.000 lakosa (a római korban 40.000 volt), mindenki szlovén, mert a németeket (akik 1910-ben még a lakosság 86 %-át képviselték) kitelepítették (magyarán kikergették) a II. Világháború után Ausztriába.  

    A látnivalók sorában elegendő, ha körbejárjuk a vár alatti főtéren található templom tornyát, meg néhány utcácskát a belvárosban: igazából semmi meglepetés nem ér minket, a város arculata láthatólag az XIX. sz. végén alakult ki az akkor szokásos klasszicista stílusban. (Magyarán: elég közhelyes.) Vannak továbbá természetesen barátságos, szűk utcácskák is, kis terecske, kávézásra való, meg ilyenek.

    A torony mellett római sírkövek vannak részint kiállítva, részint a falakba falazva, vagyis tovább eszi őket az idő és annak járása: a feliratok alig olvashatóak. A maradványokat 1830-ban Simon Povoden plébános applikálta bele a falakba. (Lehet, hogy már gondolt a turizmusra?) Egyetlen jelentősebb darabja az immár amorffá váló 5 méter magas Orpheusz-emlékmű, ami egy Marcus Aurelius Vera nevű városi főtisztviselő emlékére állították a II. sz.-ban (s azon a helyen, ahol most is megtekinthető), a középkorban pellengérként hasznosították. (Forrás: wikipedia.)

Érdemes még megtekinteni az impozáns Városházát, amely 1906-1907. között épült, tervezője Max Ferstl osztrák építész volt. A város határában találunk egy Mithrasz-szentélyt is, kirívó ritkaság ilyen északon ezt fellelni. Van továbbá a városban egy látványos, hosszú borospince is. (Kihagyható.) Aki megszállottja az óságnak, az a város keleti határában lévő Szent György-templomot is meglátogathatja, amelynek az a specialitása, hogy itt vannak az ország legrégebbi templomi padjai, amelyeket 1446-ban készítettek. (Ez is kihagyható.)

     De térjünk a lényegre. A városka fölött emelkedik a főlátványosság, a kastély. Sok helyen olvasni erről azt, hogy ez volt a Herberstein grófok ősi rezidenciája, de ez nem igaz, mert Herbersteinek csak utolsó tulajdonosai voltak, s elég rövid ideig: 1873-ban vették meg, s itt éltek 1945-ig, amikor is elkergették a németeket, kastélyukat pedig államosították. Viszont az tény, hogy általuk lett ez a hely olyan, amilyen.

    Valójában az IX. században már létező erősség gazdája a salzburgi érsek volt, akinek ekkoriban még az egész környék a birtokában állt. Ők évszázadokon át kiadták a kastély bérbe egy-egy környékbeli nemesi családnak azzal a feladattal, hogy a magyarok elleni várat tartsanak fenn. 1555-ig az érsek volt itt az úr, aztán az egészet átengedte I. Ferdinándnak, akitől 1622-ben az Eggenberg grófi család vette meg, de hamar túladtak rajta. Még volt két tulajdonosa, az igazi gazdája először egy skót főnemes volt, Walter Leslie (1607-1667) volt, aki előbb a Harmincéves Háború zűrzavarában kamatoztatta katonai képességet: birodalmi gróf és tábornagy lett belőle, később nápolyi nagykövet. 1656-ban vette meg ezt a helyet, s bár finomított rajta, „csak” várnak használta. Ekkor még volt valami védelmi jellege, bár a török sosem akarta megostromolni. A veszély elmúltával az egészet jelentősen átépítették. Walter Leslienek nem volt gyermeke, így az oldalág örökölte meg azt, James Leslie nevű unokaöccse volt az, aki azt barokk stílúsúvá építtette át. A család 1802-ig lakott itt, akkor haltak ki. Megint forgott kézen-közön, aztán jöttek 1873-ban a Herbersteinek, amikor Theresa grófnő vette meg. 

A várból való le- és felmenetelt két helyről is végrehajthatjuk. Ha a belvárosban állunk meg, egy fedett lépcsősor vezet a várba; ha a háta mögött, a Dráva felé eső parkolóból, akkor két út is van felfelé: az egyik egy gyalogszerpentin (bár kocsival is fel lehet menni, nem láttam tiltó táblát, de jobb, ha mégsem…), ill. egy hosszabb, meredek, köves sétaút, igazi combnyaktörő meredély. A várba a belépés ingyenes, a belső terekért kérnek pénzt. (Mellesleg a vár felügyelője egyetlen férfi volt, aki egyben a pincéri szolgálatot is ellátta a felső udvaron. Ha valamit ki akartunk hagyni a földszinten, könyörtelenül vezetett minket a következő helyre, hogy azt is szemléljük meg, és nyitotta-csukta a kapukat. Az emeleteken viszont minden szabad, se kamera, se őr.)      A méltóságteljes bejáratot egy olasz építész, Giovanni Peruzzi (1511/12 – 1572) tervezte.  A vár két részre oszlik: az egyik a kapu mögött egy kilátóterasz, mögötte kis épülettel. A teraszról nagyszerű a látkép a felduzzasztott Dráva folyó kékjére, rajta a híddal.

Mögötte, a vár alsó épületében van egy kiállítás a helyi tavaszköszöntő népviseletekről. Érdemes benne tenni egy kört, mert az ugyan nem nagy meglepetés, hogy a busójárás nemcsak nálunk népünnepély, hanem a délszlávoknál is, de legalább annak tudatában legyünk, hogy ezt mi csak átvettük tőlük úgy, mint a lecsót.   

Ha felkaptatnunk a felsővárba, amely egy reneszánsz stílusú, egy oldalán nyitott négyzet alakú épület, a földszinten (jobb oldalt) egy kis hangszergyűjtemény várt minket. Annyi haszna volt, hogy láthattunk egy XIX. sz. eleji katonai dobost, meg a műhelyt, ahol a hegedűket gyártották. (Megjegyzés: a barokk hegedű más, mint a mostani, hosszabb a nyaka és kisebb a korpusza. Ezt is itt tanultam meg. Egy géppel meg lehetett hallgatni az egyes darabok hangját.)   

Vele szemben egy vázlatos fegyvergyűjtemény porosodik a nagyteremben a középkorból és az újkor hajnaláról. Hatalmas, régi kardot találtam a padlóra vetve. Hogy ezt trehányságból hagyták ott, vagy a látogatók kedvéért, nem tudom, bár emelgetése a nagyközönségre elég veszélyes mutatványt jelentene. Szerintem az első megoldás a helyes. Mivel azonban senki sem járt itt, hát hadonásztam vele egy kicsit. Érdekes,hogy nem volt olyan nehéz – de azért kell hozzá férfierő. Mondták is nekem, hogy látszik, melyik kor embere vagyok, mert úgy tartom, mint egy Kalasnyikovot.

    Ha feljebb haladunk, megtekinthetjük a vár kissé idézőjelbe tett „eredeti” berendezését. Az első emeleten ott van a főúri lakáskultúra teljes mutatványa az XVI. sz. végétől az XIX. század végéig. (Az elegancián kívül nem meglepetésekre ne számítsunk, de mivel szabadon lehet mászkálni a termekben, ezért kellemes az élmény.)

 Viszont itt van az a nagyterem is, amelynek falain a barokk korszak által elképzelt egzotikus népek szereplői (Kína, Egyiptom, Amerika, Afrika) láthatóak. Ezeket Georges la Chappella francia festő alkotta meg a korában divatos rézmetszetes ábrázolások alapján. Vannak még mellettük ismeretlen (feltehetően stájer) festő által alkotott 16 db. kép, amelyek erdélyi, lengyel, török, orosz, kozák ruhás hadfiakat (illetve konkrét személyeket) ábrázolnak:  pl. IV. Mehmed szultánt és Alekszej Mihajlovics orosz cárt, továbbá népviseletes nőket az Ottomán Birodalomból. Csakhogy ezek a képek az általuk jelzett korszakban csak futólag látták ezt a várat: annyi közük volt hozzá, hogy a Herbersteineknek volt némi családi kapcsolata a Lesliekkel. A „nagy” Leslie örököse, Alexander Leslie ui. 1670-ben egy Herberstein-grófnőt vett feleségül, a fenti festményeket is együtt vásárolták meg, de aztán a képeket átvitették a Vurberk (Wurmberg) kastélyba. Innen hozatták ezek ide 1907-ben. Jól tették, mert a vurberki várat (ami náci politikai iskola volt) a II. Világháborúban rommá bombázták a szövetségesek.  

A nevezett teremből viszont ez igazi XVI. századi kápolna nyílik. (Táncteremből templom? Eredeti!)   

Található továbbá a legfelső emeleten képtár is itt, leginkább az ősök csarnoka, de egy képre mindenképpen érdemes felfigyelni. Bementem egy szobába, s meglepve vettem észre egy festményt. Rögtön felismertem: Mária Terézia, mint özvegy. Már sok könyvben láttam viszont, nincs olyan életrajz a császárnőről, amelyben illusztrációként ne szereplne. Arra gondoltam, hogy valami nagy galéria gyűjteményének része lehet, mert miért kerülne ez épp a ptuji várba? Biztos valami másolat vagy nyomtatvány… Közelebb hajoltam hozzá, és láttam, hogy nem, ez az eredeti. Otthon aztán utánakerestem a képnek és kiderült, hogy Anton von Maron (1733–1808) alkotása tényleg itt található meg.

    Két illusztráció még erről. Egy érdekes keresztre feszítés kisangyalokkal.

    Aztán egy fura Szent György-szobor. A lovag méretesebb, mint a sárkány. És áll rajta. Hát szabad bántani a kisebbet?

Na és a kerti törpék! Mert vannak azok is az emeleti folyosón. Ha azt hisszük, hogy alacsonyra nőtt emberpéldányok (vagy inkább torz másolatainak) divatja csak a modern kiskertekben terjedt el, akkor tegyünk le róla: ez már az XVIII. században is divat volt. A kőből faragott szobrocskák arcai (melyekből pár példányt bemutatok) igazából csak annyiban „törpések”, hogy tömzsi a testük és nagy fejük, de egyébként teljesen normális kinézetűek. Mindenesetre a Herberstein grófok ragaszkodhattak ehhez a mutatványhoz. Tudni kell, hogy volt egy kastélyuk Csehországban is (Nové Město nad Metují), ahol ugyanilyen darabok díszítik a kertet. Már csak azt tudnám, hogy hol volt ezekhez itt a park, mert e fellegvárban ilyen nincs. Mindegy: valahol biztos elhelyezték a páston, hogy megnevettessék az ide látogatókat. Mi legalábbis jót kuncogtunk a látványon.

      A vár és a város bejárása kb. 3 órát vesz igénybe. Ha után kedvünk van, és a nyári nap csap le ránk, menjünk le fürödni a Drávához.