A város egykori szélén álló ferences kolostorban (Convento dei frati minori di San Francesco a Verona) lévő Júlia–sír legendáját szintén a XIX. század termelte ki magából. Azért lett kijelölve ez a hely erre, mivel a kolostor udvarában találtak valamikor (évszázadokkal korábban) egy kőből készült vályút, amely úgy nézett ki, mint egy kis termetű holttest fedőlap nélküli szarkofágja. Az más dolog, hogy felfedezése után jobb híján tényleg lóitatónak használták. A Rómeó és Júlia–gondolat azért terülhetett rá, mert a drámában szerepel Lőrinc barát, aki titokban adta össze a szerelmeseket; a belvárosban ilyet nem hajthatott végre templomban, tehát messzebb lévő, titkos hely kellett a frigyhez; aztán meg az ifjú pár (egy sajnálatos félreértés folytán) öngyilkos lett, s feltételezték, hogy az ilyeneket az egyház biztos nem engedte máshová temetni, csak a határba. Így még csak ki sem kellett őket vinni a kolostorból… 

Akárhonnan is eredt a gondolat, a XIX. században már rendszeresen zarándokoltak a kődarabhoz sóhajtozni a főleg angol világjárók, leginkább nők. Megjegyzendő, hogy akkor a helyiek még nem úgy interpretálták a dolgot, miszerint ez kizárólag Júlia sírja lenne, hanem úgy, hogy a kőszarkofág alatt, a földben nyugszik egymás mellett a két szerelmes. Emelte presztízsét, hogy különben buta és kikapós Mária Lujza 1822-ben idejött, s kért belőle darabokat, amelyekből nyakláncot készíttetett az örök szerelem emlékére. (Ez nem Napóleonnak szólt...) De ő kispályás volt a szuvenírgyűjtés területén, mert János osztrák főherceg (1782–1859) már magát a „fedőlapot” vette meg – legalábbis ezt beszélték be neki, ő pedig, mint hobby-történész ezt boldogan mutogatta. 

Aztán a XIX. század második felében rászokott az ide bolyongó népség arra, hogy a névjegyüket behajigálják a szarkofágba, vagy mibe. Hogy ettől mit vártak, rejtély. A szerzeteseknek nem volt emiatt maradásuk, 1842-ben elköltöztek. A sír mellé az új tulajdonos (egy jótékonysági szervezet) 1868-ban építtetett egy kis kápolnát, aztán ők is feladták. A város 1894-ben megvette a már mindenki által elhagyott területet. 

Volt a temetőnek immár önkormányzati őre is, ő szedte a belépti díjakat. Az egyikük, bizonyos Giovanni Battista Ferroni 1894. április 23-án azonban csúnyán visszaélt a hatalmával: a nyílt önkény útjára lépett, amikor a turisták nem fizették le neki a fejenkénti egy lírát (nyolcan csak négyet adtak), s dühében bezárta őket az épületbe; a társaságot a polgármester szabadította ki.[1] De rámenős volt az az őr is, aki a környékről mázsaszám vásárolta össze a márványt, azt apró darabokra törte, s ezeket adta el utánvéttel a világ epekedő szerelmeseinek. 

1903-ban egy korabeli képeslap szerint ez a botrányos állapot várta a meghatott látogatót. A fal mellé állítva a kőkoporsó, alatta állítólag Rómeó és Júlia. Hát, el lehetett mondani róluk, hogy a szó szoros értelemben a fal tövében kaparták el őket…   

Könnyzacskó-markolászó levelezőlap a századelőről:

De egy évtized múlva már így festett a tetthely:

1910. október 30-án felavatták mellette Shakespeare mellszobrát (Renato Cattini műve). Az ügy fontosságát jelezte, hogy jelen volt az olasz miniszterelnök, a külügyminiszer és az angol nagykövet. A miniszterelnök (Luzzatti) kifejtette, amit már amúgy is mindenki tudott, hogy mindegy, élt-e s éppen itt a két szerelmes, mert minden városnak megvannak a maga Rómeója és Júliája.

1926-ban ekképp festett: „Ott van a marhavásártér mellett, egy kis kolostorudvarban rózsákkal és szekfűkkel díszes udvarkában. A virágágyak mentén pelyhes kis csibék csipogtak és a nagy márványszarkofág mellett az őr felesége a kotlóst kergette.” Az őr, ahogy észrevette utasunkat, kántálni kezdte a mondanivalóját, közben a markát tartotta.[2] 

1929-ben még mindig megállt az idő. A sír ilyen volt egy útikönyv szerint: 

Apró változás, de a tömböt elvitték a fal mellől, arra merőlegesen állították fel.

1932-ben ezt írta róla egy magyar utazó: „Árkádos oszlopsor, örökzöldekkel elöntött loggia; középütt a veronai márványból faragott, nyitott, jókora koporsó minden felirat és jelzés nélkül, horpadt öblében telistele ázott, sárga névjegyekkel, a világ minden részéből (…)” A szerző azt is hozzátette, hogy ez Júlia sírjaként híresült el, s csak néha tették hozzá Rómeó nevét.[3] Megjegyzendő, hogy a század elején még volt olyan képeslap, amely ez utóbbit is feltüntette. 

Jött tehát 1937-ben a Cukor-film, s a Júlia házát megalkotó Antonia Avena veronai építész ennek a helynek a radikális átalakítását is megkapta. Ő építtette ki a pinceszintre süllyesztett sírboltot, s helyezték el benne 1938-ban Júlia sírját. (Az ügy fontosságára tekintettel immár külön minisztériumi engedéllyel.)

De akkor itt álljunk meg egy kicsit. 

Tudatosítsuk magunkban, hogy a kőszarkofág még a helyi hagyományok szerint sem volt Júlia sírja, csak azt mondták, hogy ez alatt van a földben Rómeóval együtt. Aztán Rómeó személye a XX. század elején lassan elérdektelenedett, maradt egyedül Júlia a pályán, a vályú meg átszellemült szarkofággá, amibe a testét immár bele is helyezték. (Senki nem tette fel a kérdést, hogy ily nagy becsben állás után mikor és miért került ki onnan. Ja, meg hogy hová.) Amikor tehát a kősírt 1938-ban áttelepítették a pincébe, akkor az olyan helyre került, ahol még a legendák szerint sem volt eltemetve Júlia. Rómeó pláne nem. Ők – ha komolyan vennénk a mendemondákat – még mindig valahol az udvarban vannak elásva… Ezt már nyilván nehéz lenne kideríteni, mert (mintegy mellékes tényként közöljük) 1945. március 9-én egy légitámadásban az egész kolostor romba dőlt. 

Az Avena-féle renoválás, vagy inkább történelemhamisítás természetesen nem az eredeti állapotokat célozta meg, mint ahogy a bombarombolás után sem gondolt senki sem a régi helyzet bemutatására: minden helyreépült úgy, ahogy azt Avena megálmodta. Innentől kezdve itt már sok mindent nem kellett hozzáragasztani a kultuszhoz, csak bizonyos dekorációs elemek voltak hátra. Ebben különösen jó szolgálatot tett az emberi butaság, mert epekedők a világ minden részéről levelezni kezdtek a rég halott Júliával. 

Ez is a Cukor-film után tört ki. Ekkor az őrt Ettore Solimaninak hívták, a városban született, 1930-as években volt gondnok a sírnál. Solimani meglepve tapasztalta, hogy a turisták elkezdtek vallomásokat hátrahagyni Júliának. Vagyis hát neki, mert egyedül ő olvasta el ezeket unalmában. Szerinte az első levelet 1938-ban a jelenlétében hagyták a sírban, egy pár jött ide, épp bomlóban volt a házasságuk, de itt hűséget esküdtek, és ezt akarták megköszönni a szellemnek. Solimani ennek láttán arra kapacitálta a népeket, hogy ne csak névjegyeket, de üzeneteket is hagyjanak Júliának. De az időpont hitelessége megkérdőjelezhető, mert egy magyar tudósító már 1936-ban azt látta, hogy a sír tele van levelekkel, évi 5–6000 darab gyűlt itt össze, amelyet minden év elején kiszedtek és szemétre vetettek. (És ezt nem volt szabad terjeszteni.)[4] Ám lehet, hogy csak összekeverte a névjegyekkel. Papír, papír. Mindenesetre a hely lassanként úgy kezdett kinézni, mint egy csodarabbi sírja, azoknál hagyják ott a zarándokok a kérelmeiket. 

Aztán jöttek a postai küldemények az ország, majd a világ minden részéről. Ép aggyal felfoghatatlan, miként képzelték ezt, hiszen Júlia mind a filmben, mind a drámában meghalt; ha pedig valami csoda folytán életben maradt volna, akkor is több száz éve ennek; ha viszont hibernálták és időnként feltámasztják, akkor is 14 évesen hunyt el, inkább a babaházba való volt, mint arra, hogy szívügyekben értelmes tanácsokkal rukkoljon elő. 

Egy ideig Solimani, a gondnok igyekezett felelgetni ezekre, bele is fáradt a sok munkába, nyugdíjazása (1958) után azonnal feladta a hivatását: kezdett felfordulni a gyomra a szentimentális bolondoktól.[5] Az 1962-ben itt járt magyar újságíró Solinari helyett egy fiatal, kövér, lomha, unott portást talált Júlia sírjánál. Mondta neki, hogy hallotta, van egy levelezőjük, aki Júlia titkárjaként keresi a kenyerét. Volt, helyesbített blazírtan a portás; azóta ő látja el tessék-lássék módon ezt a feladatot. Meg kell élni valamiből. [6] Nos, korai volt az öröm afölött, hogy az emberiségnek megjött a józan esze, mivel a Népszabadság szerint 2002-ben évi 50.000 (!) epedő árasztotta el a nyavalygásaival a város idegenforgalmának női védőszentjét, amelyre egy külön klub válaszolt – az összes világnyelven. (Hogy mire nem képes ez a Júlia!)[7] Erről film is készült (Levelek Júliának, azaz: „Letters to Juliet”.) 

Mármost természetesen nem lehet pénzt kérni csak azért, hogy megtekintsük az üres Vályút. Ezért a kolostor többé részében 1973-ban berendezték a régi helyi festészet kiállítását (a középkorból és a reneszánszból), amely a minőségi másodosztály színvonalán mozog, de inkább legyen, mint ne legyen. (Neve: Museo Giovanni Battista Cavalcaselle.) Ezeket a környékbeli templomokból és magángyűjteményekből gereblyézték össze. Viszont tematikailag semmi köze az egésznek Júliához, meg a szerelemhez.

Ami van, az nem illik ide. Az egyik ajtón fém domborművek mesélik el a Shakespeare-történetet. Szép munka, nem mondom, de ugye nem gondoljuk azt, hogy a szerzetesek annak idején ezt látták…? 

Megtaláljuk még a kolostorhoz tartozó szabványos kertet, kerengőt, bevezető lugast, szobrokat, ezt, azt, de hát a Vályú itt az igazi látványosság. E nélkül nem szabad hazamennünk, mert otthon jogosan kérdik meg tőlünk, hogy na, láttuk Júlia sírját? S hát szabad erre azt mondani, hogy ne haragudj, hülyeségre sem időm, sem pénzem?   

Ha még kultúrembernek akarunk látszani, nem szabad.

[1] – Pesti Napló 1894. augusztus 22. p. 8.

[2] Balla Ignác: Júlia, a veronai ifjú halhatatlan szerelmese – moziszínésznő szeretne lenni! Pesti Napló 1926. október 30. p. 9.

[3] Megyery Ella: A halhatatlan szerelem városában. Magyarság 1932. szeptember 8. p. 6.

[4] Gál Imre: 6000 boldogtalan szerelmes Romeó és Júlia veronai sírjánál. Esti Kurír 1936. augusztus 6. p. 6.

[5] Vándor Györgyi: Nyugdíjba ment Júlia titkára… Népszava 1958. március 2. p. 7.

[6] Baracs Dénes: Veronai legenda. Magyar Ifjúság 1962/6. sz. (február 10.) p. 8.

[7] Pogár Demeter: Kései levelek a szerelem Júliájához. Népszabadság 2002. július 6. p. 32.