A betlehemi üstökössel 2018. január 2-án találkoztam Verona főterén. 

Úgy döntöttünk, hogy a 2018 év a Megújulás és a Lendület jegyében fog eltelni. Hogy mi lett ebből, azt most hagyjuk… Tehát az Újév napján elindultunk Veronába. Életem egyik legnyomasztóbb útja lett. Nagykanizsáig még rendezett volt az ég: szürke, kellemetlen, de nem esett. Onnantól kezdve viszont előbb szemerkélt, aztán szakadt, egészen Ljubljanáig. Leszállt az este, kezdődtek a hegyek: ekkor az eső átváltott hószakadásba, az autópályából a mai napig nem emlékszem másra, csak fehér fényekre, amelyek felém jövet a szemembe csaptak, és vörösökre, amelyek előttem égtek és villantak fel, merthogy a sztráda bedugult az araszoló, vánszorgó járműtömegtől, ahol a kocsik folyton kisiklani mozdultak el az út széle felé. Az olasz határ után a hó elenyészett, viszont jött a tejköd. Végül már csak két akadályt kellett leküzdenem Veronában. Az egyik egy autó volt, amely egy feljáró ívén felém sodródott, centiken múlt a frontális ütközés; aztán a GPS bevezetett az autóbusz-pályaudvarra. 

De én a csillagról akarok beszélni. Másnap megtekintettük a veronai Arénát. Ez Itália harmadik legnagyobb ilyen építménye (az első a Colosseum, a második Capua.) Történetétől nincs sok mindent mondanom: isz. 30-ban építették, hű, kisebb mása a Colosseumnak, ill. fordítsuk meg a dolgot: az lett a nagyobb mása ennek, merthogy később épült. Mérete 152 x 123 méter, befogadóképessége minden útleírás szerint más és más, valahol a 13.000 - 30.000 fő között van, aki akarja, számolja ki; de van olyan kimutatás is, hogy állva 80.000 fő férne el benne. Eredetileg 30 méter magas volt, de 1117-ben a külső falait egy földrengés ledöntötte, ennek immár egyetlen maradványa látható.

A középkorban bajvívásokat, istenítéleteket és eretnekégetéseket rendeztek benne, a modern kor szelídebb használati formákat választott: operák, zenekari– és a dalestek látványos helyszíne. Néhány operaelőadást már az 1850-es években rendeztek itt a jó akusztika és a látványos külső miatt; de ezt éves műsorrenddé 1913. augusztus 10-én tették az Aida bemutatásával. Ezzel vette kezdetét Olaszország legcsillogóbb nyári kulturális fesztiválja, ami alatt azt kell érteni, hogy pár hónap alatt félmillió (!) néző fordul meg itt. 

Ha bejárjuk, két élmény ér minket. Egyrészt az, hogy az amfiteátrum kopár kívül-belül: se szobor, se dombormű, se márványtábla sehol, nincs benne kiállítás, tájékoztató archeológiai tárlat, csak úgy pőrén, önmagában áll. Megkapjuk a római Colosseumot, csak fele akkor méretben. De azért így is meglepi az utast a nagyságával: egyszerre érzi tágasnak és fenyegetően önmagába záródónak az ovális teret, ami, ha nem is szédíti el az utazót, mint római mása, tiszteletre int maga iránt. Pedig a magassága nem is különleges, ha a tetején állunk, azt látjuk, hogy az őt körbevevő házak második-harmadik szintje közé emelkedtünk fel. De a szürke tér, a mélység, a hosszúság igenis elismerő bólintásra hív fel minket. S ha képzeletben ezt betöltjük (mondjuk) 30.000 római polgárral, akik lelkesen hujjogatnak az öldöklés kicsiny, ovális színtere felé, akkor lehet fogalmunk arról, hogy milyen nagyszerű dolgokra volt képes, és milyen aljas lelkületű volt a Római Birodalom népe. Különösen, ha az itt agyonvert és vadállatok elé vetett keresztényekre gondolunk, márpedig ebből a sötét miliőből röppent fel a kereszténység csillaga.   

Akkor hát térjünk rá erre. Az Arénából minden év fordulóján (novembertől-januárig) kiível, majd a főtéren a földbe csapódik a Betlehem felé iparkodó királyok üstököse. Méreteiről mindenütt ezt olvasom: 70 méter magas, 82 méter hosszú, 78 tonnát foglal magában, és összeállításához 2.500 csavar kell. Mindet elhiszem, csak a 70 méteres magasságot nem: jó, ha 30 méter lehet, nem lehet háromszorosa az Arénának. 

A csillag (olaszul: la stella cometa, vagyis „üstökös”) 1984 óta van kiállítva a fenti időszakban. 1982-ben merült fel az ötlet a városi tanácsban, hogy a Karácsony idején valami látványossággal kell kedveskedni az idelátogatóknak, és felkelteni a helyi figyelmét is az Advent és az ünnep fontosságára. Alfredo Troisi volt az ötletgazda, de Rinaldo Olivieri (1931-1998), egy helyi születésű és halálozású építész tervezte meg a végső állapotot. Nem mellékesen az ő munkája volt az itteni színház épülete is (Teatro Camploy). Anyaga fém, fehérre festve.

A mű modern formája eleinte jelentős kritikát kapott, de aztán az évet váltó Verona állandó jelképévé vált. Az ötlet primitív, de hatásos: a római pogányság népszórakoztató gyilkosságainak építészeti méltóságából emelkedik ki, majd ragadja meg földet (az egész Földet) a Jézus születését jelző fény. 

A fenti képek, amit az olvasó kap, nem éppen ritkaságok, de drágán mérik a hivatásos fényképészek a neten. Ugyanis december végén – január elején tipikusan igen csekély a turistaforgalom a városban, ezért aztán kevesen találkoznak vele. (Azért persze nem voltunk egyedül…) A helyiek nagyon jól elvoltak az Üstökössel: a gyerekek felmásztak az ágaira, s ugráltak rajta, a szülők pedig megértő tekintettel szemlélték a bambinók majomkodását. Én kevésbe, mert az járt eszembe, hogy amennyiben onnan valaki a fejére esik, akkor az egész élete annyiból fog állni, hogy mosolyog és a hasát vakarássza. De körbekeríteni mégsem lehet, mert hát az már hogy nézne ki. Engedjétek hozzá a kisdedeket!