Brno külvárosának egyik félreeső parkjában, mit parkjában, kolostorkertjében van egy szürke kő két táblával: az egyik német, a másik cseh nyelvű. A kert sarkába van vetve, háttal az utcának, mögötte bokrok, kívülről nem látni. Ez a szürke kő 50 év hallgatás után került ide, s még mindig szinte szégyenkeznie kell a létéért. Mivel a Mendel otthonának helyet adó Ágoston-rendi kolostor előkertjében láthatjuk, vessünk rá egy pillantást, s hogy miért került ez ide, arról pedig ím, ez a történet szól.   

Brno, vagyis nekünk (és a németeknek) Brünn ugyan mindig is cseh földön volt, de 1900-ra már nagyrészt német városnak számított: 109.346 lakója közül 68.702 vallotta magát németnek. Aztán a csehszlovák állam megalakulásával a lakosság aránya rohamosan módosult, mert területét kiterjesztették, továbbá nagy volt a beáramlás, azonban 1939-ben a kb. 250.000 lakosból még mindig 60.000 vallotta magát németnek. 

Sok bajuk volt a csehekkel, mert azok ellenségesen viszonyultak hozzájuk, kb. úgy voltak velük, mint most a romának és a szlovákok a magyarokkal. Nem csoda hát, hogy a németek 1939-ben felszabadítóként fogadták nemzettársaik bevonulását. Már a város megszállásának előestéjén – március 14-én – horogkeresztes zászlókkal díszítették fel az utcákat. Másnap a helyi nácik átvették a hatalmat, majd jött Hitler, aki március 17-én délelőtt érkezett ide (vonattal). Az Új Városházára (Neues Rathaus) ment, ahol találkozott a helyi nácikkal, rövid beszédet mondott, majd utazott tovább Bécsbe. Kinn kb. 50.000 ember szorongott és éljenezte őt. 

50.000 ember – vagyis szinte az összes német. A korabeli lapok szerint lényegében hiánytalanul esküdtek ott hűséget a történetem egyik legvéresebb zsarnokságának. Igen, ezen a délelőttön játszotta el ez a közösség az esélyét arra, hogy a továbbiak folyamán a csehek türelmet, mi több: emberiességet érezzenek irántunk. Különösen az után nem sikerülhetett ez, hogy a felsőbbrendű faj eme képviselői milyen gaztetteket követtek el a csehek ellen a saját szülőföldjükön. Ha csak egy részük, mondjuk a harmaduk lett volna jelen a Führer fogadásán, a többi meg tüntetően (vagy lustán) otthon marad, akkor talán lett volna esély vereségük túlélésére. Így viszont hat év múlva sírva csodálkoztak azon, hogy válogatás nélkül büntették meg őket.

1945. május 12-én egy új vezér nézett le innen egy másfajta tömegre: Edvard Beneš. Az Új Városháza erkélyén mondott ő is beszédet a brünnieknek. Felemelgette a németek rémtetteit, majd közölte: a csehországi németek a náci uralom iránti lelkesedésükkel felmentették magukat az alól, hogy kultúremberként lehessen bánni velük. Veszélyesek a csehekre, az államra, a brünniekre, ki velük; az intézkedés folyamatba helyeztetik. 

A beszédet a németek nem hallhatták, mert őket – Beneš „védelme” érdekében – az előző napon kivezényelték a városból, otthon csak az öregasszonyok maradhattak, de nekik még az ablakon is tilos volt kinézniük. Ha úgy vesszük, valószínűleg inkább a saját védelmük érdekében kellett ezt megtenni, mert a felizgatott brünniek mindenre képesek lettek volna Beneš szavai hallatán. A németek, akik a világháború alatt emelt fejadagokat kaptak és semmibe vették, lenézték, megvetették a cseheket, most visszakapták a kölcsönt: már hetek óta nem járhattak a járdán, csak a közúton, nem szállhattak fel tömegközlekedési járművekre, fehér alapon N betűvel ellátott karszalaggal merészkedhettek ki a lakásaikból, és csökkentett fejadagot kaptak azért, hogy a bombázások romjait takarítsák. A csehek egységesen gyűlölték őket: napirenden voltak ellenük a sértések és atrocitások. Az még csak hétköznapi gesztus volt, hogy leköpdösték és szidalmazták, megdobálták őket vagy nevettek rajtuk, de napirenden voltak a spontán verések, továbbá a lakások kifosztásai. (Olvastam olyan történetet is, hogy a kivezényelteket mezítláb hajtották át üvegcserepeken, de ez bizonytalan.) Minden brünni cseh türelmetlenül azt várta, hogy a németek mikor takarodnak el innen. Végül is, mondták, ha a németek jogosnak érezték a zsidók és csehek legyilkolását és kifosztását, akkor mire számítanak? 

Másnap aztán a németek az újságokból megtudhatták, hogy mi vár rájuk, de még inkább a csehek fölényes tekintetéből és a káröröm vigyorából. Nem kellett sokáig félniük, hogy rájuk köszönt a megtorlás: mert hirtelen feltámadt ellenük a fegyvergyári munkásság. 

Ezek a melósok lelkifurdalás érezhettek azért, mert éveken át emelt fizetésért vállalták a Wehrmacht ellátását, s most be akarták bizonyítani, hogy jó csehek. Küldöttséget menesztettek a város kinevezett vezetőségéhez, hogy a németek léte elviselhetetlen, ezekkel azonnal raus. A komisszárok arra hivatkoztak, hogy ez lesz, folyik a kitelepítésük előkészítése, de majd szervezetten lesz megoldva a dolog, nem kell ide pogrom. A munkások azonban közölték, hogy amennyiben rögtön nem takarítják el innen a germán söpredéket, majd intézkednek ők. Ne feledjük: ha sok mindenük nem is volt, fegyverük igen. 

A vezetőség engedett nekik. 1945. május 29-én a helyi szabadcsapatok razziákkal árasztották el a várost, és felszólították a németeket, hogy másnap jelenjenek meg az Ágoston-rendi kolostor melletti téren. Meg is jelent a helyi Nemzeti Tanács hivatalos felhívása, amelyben közölték, hogy minden német lakos május 30-án 21.00 óráig gyűljön össze ott, a Mendelplatzon (ma: Mendlovo náměstí). Mindenki hozhat magával egy bőröndnyi holmit, de pénzt, értékpapírt, drága dolgot, ékszert, bankszámlakönyvet nem. Ez a felhívás a 14-60 év közötti férfiakra csak azért nem vonatkozott, mert azok addigra már hetek óta a város határában rögtönzött munkatáborokban ültek, amelyek minősége nem sokban különbözött egy náci KZ-tól. Az egyikben pl. őrök egyik mulatsága az volt, hogy éjjel a meztelen áldozatot székhez kötöttek és egy lépcső tetejére tették, s társának kellett ők a mélybe lökni, ösztönző tényezőként pisztolyt nyomtak a fejéhez. Arra fogadtak, hogy a lezuhanó ember az arcára vagy a hátára esik, ill. pontosabban úgy, hogy útja végén látja-e azt, aki lelökte őt vagy sem. A verés és éheztetés a kimerítő romeltakarítás után a napi programba tartozott, emellett dívott az öntörvényű akasztás és főbelövés is. 

Éjjel 22.00 órakor tehát nők, gyerekek, betegek és öregek kezdtek el vonulni Ausztria felé több részletben reggelig, összesen kb. 27.000 fő. Forró nyári nap volt. Indulásuk az alábbi hangulatban történt az egyik kitelepített visszaemlékezése alapján: „A csehek kinn álltak az utcán, tapsoltak, és mindenfélével dobáltak bennünket. Minél inkább szenvedtünk, annál inkább gúnyt űztek belőlünk. ’Na, átkozottak, most aztán végetek’ – kiabálták utánunk csehül.”¹ 

Napokon át tartott a menet: mellettük 20 méterenként a szadistává vált és részeg fegyvergyári munkások, meg az ilyen-olyan partizánok és önkéntes megtorlók szabadcsapatai őrködtek a szovjet hatóságok közömbös szemlélődése mellett. (Kisujjukat sem mozdították, ők is gyűlölték a németeket.) Aki nem haladt gyorsan, azt ütötték és/vagy lelőtték. A nők közül sokat megerőszakoltak. Az erősebbek hamar elérték a határt (az út kb. 3 napig tartott gyalog), de azonnal nem tudtak tovább menni, mivel a szovjetek azt lezárták; aztán pár nap múlva mégis beengedték őket. A gyengébbeket viszont félúton egy provizórikus táborban, a várostól 25 km-re lévő Pohořelice (Pöhrlitz) mezőgazdasági épületeiben „szállásolták el” pár napra, ez azzal járt, hogy családokat szakítottak szét, mert aki tovább tudott menni, azt hajtották a határ felé. Itt a vérhas elvitt még kb. 900 embert, őket itt ásták el. A falu fölött megállt a hullaszag, annyi volt a halott. Egyetlen fénykép maradt meg a menetről, ez: 

Aztán jöttek pár nap múlva a megtizedelt férfiak Brünnből, bár szervezettebb körülmények között. Összhalálozás: kb. 5.200 fő, vagyis azt mondhatjuk, hogy minden tizedik brünni német meghalt vagy a vánszorgás során, vagy már a városban, egyszóval igazi tizedelés folyt. (Előkerül az 1.700 fős adat is, de az egyik visszaemlékező szerint ez csak egy nap „termése” lett.)² 

Megjegyzendő, hogy a határon átérteket az osztrákok közutálattal fogadták, azt vágták a fejükhöz, hogy megérdemlik a sorsukat, 800 évig együtt éltek normálisan a csehekkel, aztán kitört rajtuk a nagyzási birodalmi mánia, s most emiatt dobálják őket ide, az ő nyakukba. Szóval a menekülők ugyanazt kapták az osztrákoktól fogadtatásként, mint amit a csehektől búcsúként. A halálmenet tagjai közül még pár száznak a sógorok ásták meg a sírját, mert a deportáltak többsége rettenetes egészségügyi állapotban volt, s egy részük csak azért támolygott át a határon, hogy ütlegek nélkül lehelje ki a lelkét.   

A bánásmód is igazságtalan volt, de az még inkább, hogy a csehek nem tettek különbséget német és német között. Azt is besorolták a menetbe, aki bizonyíthatóan utálta Hitlert, azt is, aki igazolt ellenálló volt, így azokat a szociáldemokratákat, akik épp az Anschluss és a müncheni szerződés elől menekültek ide, Közép-Európa utolsó demokráciájába; de a legrosszabbul az a néhány, koncentrációs táborból hazaszállingózó zsidó volt, akit pár nap pihenés után német neve miatt vágtak be a sorba. Csak azért nem mondhatjuk, hogy a nácik közé, mert a nemzetiszocialista pártaktivisták már az előtt elszeleltek a városból, hogy megjelentek volna az első szovjet tankok. Szóval a bosszú a kisembereket érte el, mármint azokat, akik 1939. március 17-én karlengetve fogadták Hitlert. 

Brünnben kb. 150 német maradt. 1995-ig a téma tabu volt mindenki számára, a város lakosai meg is feledkeztek az egészről. A német és osztrák szudétanémet szervezetek persze melengették a témát, de ez a csehekhez nem jutott el. 1995-ben azonban négy cseh értelmiségi kiáltványt tett közzé, amelyben azt vetették fel, hogy itt emberiség elleni bűntett történt, ezt ki kell vizsgálni. A nyomozás el is indult, újsághirdetésekben kerestek tanúkat, aztán az ügy szétmállott az akták mélyén.   

De a száműzöttek akartak maguknak valami emléket állítani. Hogy miért nem lett ebből egy szép, nagy szobor egy főtéren, azt talán a fentiek fényében nem kell elemezni, valószínűleg külön költségvetési tétel lett volna a polgármesteri hivatalban a karbantartási összeg, mert állandóan le kellett volna róla mosni a vörös festéket, meg a Lidice feliratot. Csak annyit engedett meg a városi tanács, hogy 1995-ben a kolostor kertjének sarkában, ahová úgyis alig vetődik el turista és ember nem látja, állítsanak maguknak a deportáltak egy szürke követ, meg arra egy cseh és német nyelvű emléktáblát. Ezek szövege mértéktartóan csak annyi, hogy 1945. május 30-án a Brünnben és a környékén élő németeknek el kellett hagyni hazájukat; a jövőben minden európai békében és az emberi jogok tiszteletben tartása mellett éljen. Központilag engedélyezett szöveg volt, tehát a halálmenetre ez még csak nem is utalt. 

Újabb hallgatás tizenöt évig. 2009-ben aztán megjelent a témáról egy regény. A brünni születésű Kateřina Tučková (1980– ) írta, címe: Gerta Schirnich meghurcolása, magyarul is megjelent. Hősét beosztották a halálmenetbe, majd kényszermunkásként dolgozott vidéken, s amikor visszatért Brünnbe, már semmit sem talált abból, amiben felnőtt. A könyv nagy siker volt, a német sajtó is felfigyelt rá. Végre valahogyan tisztába kellett tenni a dolgokat. 

A brünni tanács végül nagy vita és korántsem egységes szavazás alapján 2015. május 20-án volt hajlandó kibocsátani egy nyilatkozatot. Ez felvezetőként rögzíti, hogy a németek bűnt követtek el a csehek ellen 1939-1945 között, viszont a halálmenet az igazi bűnösöket alig érintette. Az önkormányzat elítél minden emberiség elleni bűntettet, amelyet itt elkövettek; fájlalja az 1945. május 30-i eseményt, amikor a kollektív bűnösség miatt volt kénytelen elhagyni a várost a német lakosság, s reméli, hogy ez intő példa lesz a jövőre az ilyesfajta büntetés elvetése érdekében. Május 30-án pedig egy menetben vett részt a város főpolgármestere, amely visszafelé indult Pohořelicéből Brünnbe, mondhatni, ez is az „élet menete” volt. Csak épp városi hagyomány nem lett belőle, csak a németek rendeznek néha egy-egy ilyen gyalogtúrát. A csehek kivonják magukat belőle. Mert azért a bűntudatnak is van határa.  

1. Guido Knopp: A nagy menekülés. M-érték Kiadó Bp. 2004. p. 356.
2. Knopp p. 356.