Bevezetőnek egy kis színes. Egyik barátom leutazott Rómába, a repülőn egy kedélyes vidéki vállalkozó ült mellette, férfikivitelben, aki úgy gondolta, megnézi kedvenc csapata, a Lazio egyik mérkőzését. Pár nap múlva, hogy, hogy nem, összefutottak a városban. A fickó a hóna alatt egy csomagolópapírba tekert dolgot tartott. Kérdezte tőle barátom, hogy na, hogy tetszik Róma? Az illető elégedetten bólintott: 

     - Naggyon jó! Hinnye, ez a Jézus tudta, hol kell élni!

Barátom nyelt egyet, aztán megkérdezte, mit vett magának. Erre ő elkezdte széthajtogatni a papírt: 

     - Minden kirakatban ezt a kutyát látom, gondoltam, viszek haza egyet.

Azzal bemutatta a bronzosított műgyantából készült Capitoliumi Anyafarkast… 

Igen, az ilyen turista a nemzetközi idegenforgalom kedvence. Nem kérdez, mindent elfogad, bármit be lehet neki adni, ő örül. Nos, Verona idegenforgalma az ilyenekre épít, már ami a Rómeó és Júlia–történetet illeti. 

Nem megyek bele ennek eredetébe, elegendő annyit mondani, hogy ez így sosem történt meg, a két szerelmes nem is látta Veronát. Már évezredekkel korábban előkerült a tragikus mese, amelyet 1596-ban Shakespeare megannyi irodalmi előd munkája nyomán öntött végső alakba. Már 1476-ban megjelent egy ötven darabból álló novellagyűjtemény, köztük ez is; ennek szerzője, Mesuccio Salernitano (1410–1475) azonban a történetet Sienába helyezte, szereplői Mariotto Miganelli és Gianozza Saraceni voltak. Még történt pár feldolgozás, pl. Luigi da Porto-é (1485–1529), aki szerelmi csalódásában dolgozta fel a novellát. Neki sem volt szerencséje a művével, ez is csak a szerző halála után jelent meg 1530-ban. Ebben immár a közismert két család szerepelt, a szereplők neve is Rómeó és Júlia lett, a cselekmény pedig Veronába helyeztetett. Shakespeare után pedig már nem volt visszaút. 

A veronaiaknak persze tetszett a sztori, de még inkább az, hogy hány ember látogatott el ide megnézni miatta a várost. Ezek mind látni szerették volna a tettek helyszíneit, csakhogy ilyet nem tudtak szállítani nekik. Megjegyzés: az XIV. században valóban ugyan lakott itt egy Montecchie (Montague) és egy Cappelletti (Capulet) nevű család, de ezek sosem harcoltak egymás ellen, és semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az utóbbi családnak lett volna egy Júlia nevű lánya. (Meg az előbbinek egy Rómeó nevű fia.) 

Ezen a bökkenőn valahogy segíteni kellett. A megoldást egy félreértés szállította. Történt ugyanis az, hogy volt (és van) egy szűk utca a belvárosban, amelynek az a neve most is, mint régen: Via Cappello, magyarul Kalap utca. Volt is ott egy réges-régi ház, még a XIII. századból, amelyen látszott egy címerszerűség is, s ez kalapot ábrázolt, merthogy gazdái, a Dal Cappello család lakott itt. Eszerint tehát kalapkészítő mesterek voltak… Nos, a veronaiak rövid úton beoltották azzal az idegeneket, hogy ez lehetett Júlia otthona. Cappello, vagy Capulet, Cappelletti – nem mindegy? Mindegyiknek töve a „capo”, vagyis a "fej", "fő", ez meg egy szép, ősöreg ház, tessék ezt nézegetni. A könnyebb eligazodás kedvéért a XIX. század második felében kitettek az utcafrontra egy márványtáblát az alábbi szöveggel: „Ím, ez itt a Capuletek háza, ahol Júlia született, akit megsirattak a nemes lelkek és megénekeltek a költők.” (Olaszul: „Bueste furono le casa dei Capuleti d’one esci la Giuliette per cui tanto piansero i cuori gentili e i poeti cantarono.”) Hogy a turista el ne tévedjen. 

Azt azonban nem mondhatni, hogy a veronaiak nagy szeretettel ápolták volna a romos épületet, két függőerkéllyel és a mögöttük tengődő lakókkal. Az épület 1889-ben az alábbi siralmas állapotban leledzett: 

Találtam egy 1903-ban írott cikket, amely szerint egy lerobbant lóistállóként üzemelt, mert a helyi postakocsi-járat használta.[1] A helyiek azonban nem engedték meg a felújítását, mert tetszett neki a költői elhanyagoltság, a leromlottságot azonosították a romantikus patinával. 

Nem így az önkormányzat! Az 1905-ben felvásárolta az épület egy részét azzal a céllal, hogy ez – átépítéssel – egyszer majd tényleg Júlia háza legyen. Persze, nem azt akarták elérni, hogy becsapják az ide sereglőket, inkább azt, hogy milyen ház „lehetett volna” olyan, amelyről „el lehetne hinni”, hogy ha és amennyiben a történet igaz „volna és lenne”, akkor – na, szóval értjük. 

Egy Eduardo Frontini nevű újságírónak azonban csípte a szemét a költekezés, ezért az egyik helyi lapban leleplező cikksorozatot kezdett közölni Júliáról. Végigbogarászott egy halom levéltárat, s arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy a veronai Cappelletti család neve nem volt különösebben ritka, voltak más ilyen famíliák is, pl. Bolognában, egyébként pedig egy gramm bizonyíték sincs arra nézve, hogy itt lett volna egy Júlia nevű Cappelletti–hölgy. Eredmény: a városi tanács azonnal közellenséggé nyilvánította őt, az előfizetők pedig kezdték lemondani a lapot, amely abba is hagyta a szomorú tények elemzését. Egy magyar újságíró 1907-ben találkozott az üldöztetés áldozatával egy veronai kávéházban, s javallta neki, hogy hagyja a lakosságot tovább ábrándozni: „Ha ugyanis itt egyszer két szerelmes az ismert körülmények között összeakadt, csak két választásuk lehetett. Vagy végigjátsszák a történetet, még ha az ötödik felvonásban méreg és tőr általi halál következik is be, vagy megtébolyognak az unalomtól. És az előbbi ugyebár mégis mulatságosabb.”[2] 

Hogy nézett ki 1907-ben a későbbi kegyhely? Egy magyar utazó így írt róla: „És íme az utca zajának kellős közepén egy kaszárnyaszerű piszkos ház, melybe beleverődik a köznapi próza szennyes lármája. Vakolata lehullt és vörös tégla gúnyosan vigyorog ki az unalmas szürkeségből. Rozsdás, színtelen erkély képtelen magasságban. A bolthajtásos kapun át be lehet pillantani az udvarra, mely ronda, sáros, undort keltő.”[3] 

Két évtized múlva sem volt jobb az állapot. 1926-ban is járt a helyszínen egy újságírónk, ezt írta lehangoltan a belső udvarról: „Kis, fecskefészekszerű, ütött-kopott alkotmányok a falakhoz tapadva, amelyeknek rendeltetését jobb nem firtatni. Rozsdás vasrácsok az ablakokon. Valami fészerszerű helyiségben ócska batárok maradványai. Egy bognármester műhelye. Az egyik zugban pedig nyergesmester foltozgatja a hátasparipák mindinkább kihaló fajának díszeit. Körülötte feketeruhás öregasszonyok gyülekezete: nyelvük fürgén pereg és lágy venetoi dialektusban biztos, hogy nem Shakespearéről beszélnek.”[4] 

Megjegyzendő, hogy ekkor még elsősorban Júlia sírját kereste fel a tömeg. Egy 1929-ben kiadott magyar útikönyv (Németh Andor: Felső-Olaszország) pl. ez utóbbiról fényképet is közölt, a házról viszont megvetően csak annyit jegyzett meg, hogy nincs itt semmi látnivaló, sosem lakott itt semmiféle Júlia. 

Ebből nyilván nehéz lett volna kihozni bármit is, de jött a Nagy Áttörés. 

George Cukor 1936-ban készített egy filmet a szerelmesekről, s a helyszínt tanulmányozandó, a stáb kiszállt ide, hogy jól tudják rekonstruálni az egykori építészetet. 1937. március 5-én Veronában is bemutatták. A mű hatására a közönség fokozott mértékben kezdte látogatni a várost. Ekkor is még elsősorban a sírt keresték. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a képtelen helyezettel kezdeni kellett valamit. Itt van ez az aranybánya, és hogy néz ki…!  

Nekiestek hát a „renoválásnak”, ami azt jelentette, hogy átalakították középkori hangulatúvá a házat, ennek vezetője Antonio Avena (1882-1961) építész volt. 1939 novembere – 1941 áprilisa között lebontották az alsó függőfolyosót, csak egy kis erkélyrészt hagytak meg belőle, a korlátot egy középkorból visszamaradt és a múzeumban porosodó kőkoporsóval (!) helyettesítették. A nyílásokat gótikus ívűvé alakítottak át, továbbá beköltöztették az épületbe a helyi idegenforgalmi kirendeltséget. Kész, jöhettek a turisták. 

Azok viszont nem jöttek, megérkezett helyettük a világháború. A nemzetközi turizmus csak az 1950-es évek második felében kapott ismét erőre. De ekkor már ki emlékezett arra, hogy ez az erkély, meg künn Júlia sírja húsz évvel ezelőtt hogyan nézett ki? Amikor a látogatókat megkérdezték a helyi fiatalokat, azok csak arra emlékeztek, hogy ezeket mindig így látták. S hát kellett hitelesebb pecsét a legendára, mint az őszinte bennszülött tekintetek? 

Persze volt, aki még emlékezett a régi rusnya időkre. Amikor egy magyar újságíró 1962-ben meglátogatta Júlia házát, azt tapasztalta, hogy a második emeleten egy magánlakás volt, s gazdája, egy középkorú, rosszkedvű nő – nyilván nem először zargatták fel őt emiatt – annyit vakkantott oda, hogy amennyiben a kedves utazó meg akar tudni valamit Júliáról, olvasson Shakespeare-t…[5] 

De még mindig volt mit fokozni. A „Capulet-ház” udvarára 1972-ben kitettek egy Júlia-szobrot (Nereo Costantini műve). Rögtön gondoskodtak arról, hogy közkedvenc legyen: elterjesztették azt, hogy meg kell simogatni a jobb mellét, akkor szerelmi kívánságunk teljesülni fog. De nemcsak a jobb, hanem a bal mellét is tapogatták, ettől a szobor elkezdett tönkremenni. Megoldás? 2014 óta egy másolata áll ott. Szóval még ez sem az eredeti… 

Az utolsó mozzanat a legenda kiépítésében az volt, hogy 1996-ban megnyitották az erkély mögötti szobákat, mint restaurált középkori helyiségeket – természetesen semmi sem igaz abból, amit ott látunk, én be sem mentem, a fényképek szerint pár szoba az egész, hamis stílbútorokkal. Az erkélyre is fel lehet menni, mert már ősidők óta esküvői fényképezés céljából hasznosítják.  

Az áhítatos idegenforgalom eredménye lett az, hogy az ide zarándokolók elkezdték cetlikkel elárasztani a falakat, s ezeket nyújtózkodási magasságig ragasztották fel, kötőanyagként leginkább rágógumit használva. A gusztustalan és lehetetlen állapot ellen végül fellépett az önkormányzat, most a bejáratnál van két oldalt néhány letörölhető tábla, amelyre mindenki azt firkál, amit akar. Teljesen olvashatatlan, de amúgy sincs más odaírva, mint az, hogy Giovanni szereti Felíciát, Felícia szereti Bélát, Tybald szereti Rómeót. Időnként lemossák az oda szívecskézett vallomásokat. 

Ami vár ránk az udvaron, az természetesen maga a pokol. Azaz dehogy az udvaron – már az utcán. Ha szerencsénk van, csak harminc-ötven ember ácsorog a kapu előtt és vár a sorára, hogy odabenn megcicerézze Júlia kifényesedett, de egyre kisebb kebleit; csúcsidényben azonban nem lehet beférni, minden négyzetméterre legalább hat ember jut. Markecolók előnyben! Az udvaron biztonsági őrök leselkednek és rögtön akcióba lépnek, ha valaki formabontó tettre vetemedik, pl. fel akar állni a jobb oldalt található lépcsőre, hogy felülről fényképezze le az őrületet. Ami a szobrot illeti, a férfiakat még valahogy megértem (bár hideg e kebel), amikor azonban nők vetik rá magukat, nem tudom elfojtani azt a gondolatot, hogy a dolognak van egyfajta homoerotikus kisugárzása is. Mint például ez. Pocsék a kép, de ebből él meg a város: 

A hamisított erkélyen időnként felbukkan egy-egy fizetős látogató, hogy lenézzen a plebsre. Ne irigyeljük tőle: nem éri meg. Ha viszont egy szép nőről van szó, akkor ő rögtön kellemetlen helyzetbe kerül, mert minden mobiltelefon felé fordul, hogy képe szétrepüljön a haveri kör felé: tessék, én még egy Júliát is kaptam ajándékba. Ennél már csak az a kínosabb, ha egy csúnya nő áll ki oda, és senki sem akarja lekapni. Megoldás (ha szép nők vagyunk) az, hogy csúfítsuk el magunkat. Mondjuk, kenjük össze az arcunkat valami fekete krémmel, és tegyünk a fejünkre egy fakó lila, keshedt parókát. Javaslom a burkát is. 

Az erkélyt az alkony beálltával azonnal világítják, nehogy még valaki elfelejtse, miért is jött ide. 

Viszont el lehetne gondolkodni azon, hogy amennyiben itt ment le az erkélyjelenet, hogyan tudott a két szerelmes forró vallomást tenni egymásnak? Éjszakára nem zárták be a nagykaput? Nem volt ott egy őr, vagy legalább egy portás? És ha Rómeó be is tudott ide lopózni, akkor sem járhatott volna nagy sikerrel: visszahangzik az udvar, ha nekiáll ott bánkódni, egyhamar kijöttek volna a háziak néhány husánggal a kezükben, hogy hagyja őket aludni. Júliát meg főleg. És akkor még az olyanokról, hogy lajtorja, létra, kötélhágcsó, katapult, ugródeszka, meg ilyenek, ne is beszéljünk. 

Viszont pár házzal odébb egy nagy, boltíves kapu mellett ki van rakva egy tábla, hogy ez Rómeó háza. Na, ez senkit sem érdekel. Nem is lehet bejutni, lakják. Mondjuk, szegény Rómeó úgy alapból senkit sem hoz lázba, ezt mutatja Júlia sírjának a története is, amely az erkélyhez képest egy még nagyobb humbug. De ez egy másik bejegyezés tárgya. Már itt is van. Lesz benne miniszterelnöki beszéd egy vályúhoz, a vándorló kőkoporsó rejtélye, továbbá kiderül belőle, hogy Rómeó továbbra sem érdekel senkit.

[1] Sárosi Bella: Julia háza Veronában. Vasárnapi Újság 1903/43. pp. 715-716.

[2] – rt.: A Romao-legenda. Pesti Napló 1907. május 26. pp. 11-12.

[3] Hevesi József: Julia háza. Budapesti Hírlap 1907. június 26. pp. 2-4. p. 3.

[4] Balla Ignác: Júlia, a veronai ifjú halhatatlan szerelmese – moziszínésznő szeretne lenni! Pesti Napló 1926. október 30. p. 9.

[5] Baracs Dénes: Veronai legenda. Magyar Ifjúság 1962/6. sz. (február 10.) p. 8.