Jártamban-keltemben Torinóba vetődtem. A város fölött magasodik egy hegy, tetején messziről látszik egy sárga, kupolás, kéttornyú épület. Én egy zörgő–recsegő fogaskerekűvel jutottam el hozzá: ez a Superga Bazilika, a piemonti hercegek és királyok örök álmának nyughelye. Pocsék fényképeket csináltam róla, inkább a wikipediához nyúlok, hogy Paris Orlandó képét látva átélhető legyen, amit el akarok mesélni. Így fest:

Mint látható, az 1717-1731 között épült templom nagy építészeti bravúrokat nem nyújt, a nagyra nőtt barokk emlékműve, melynek egyetlen alakbontó jellegzetességei a timpanonnal koronázott, kiugró oszlopsor, és a míves tornyok. Ezekről azért össze tudtam hozni valamit: 

A belseje csalódást keltően egyszerű; de hát nem is az enteriőrök miatt jön ide bárki, hanem azért, hogy sétálgasson a környéken, merengjen a város látképében, esetleg megtekintse a kriptát, ahol az uralkodók nyugszanak. Miután kiléptem a földalatti kamrából, napfényre vágytam, s tettem egy kört a templom s a mellé épített kolostor mögé. Ott a következőt láttam: 

Emlékhely, ahol egy szörnyűség történt. Nagy vonalakban már tudtam, mi ez, de akkor még (két éve) nem bírt meghatni e tény. Aztán megismertem a folytatását, s azt kell mondanom: kár, hogy erről nem forgattak még filmet.   

Lássuk a történetet. 

A 1949. május 4-ének késő délutánján a bazilika szürke ködben ázott, haragos eső csapdosta, körülötte fellegeket sodort a vihar. Az a néhány ember, aki ebben az ítéletidőben ott volt, mintha egy a közelgő repülőgép zúgását hallotta volna. És ez a hang mind erősebb lett, a gép egyre jött, jött és jött… Aztán a bazilika mögött a hegyoldalon robaj hangjai és lángok repültek szét.  

Így pusztult el 17.05 órakor az AC Torino, Olaszország akkori legnagyobb és legerősebb labdarúgó-csapata: senki sem élte túl azt, hogy a FIAT G.212 típusú, hárommotoros repülőgépe gyakorlatilag vízszintesen a bazilikát hátán tartó szikla hátsó falába csapódott. Egy korabeli lap így ragadta meg rajzzal a szörnyűséget: 

A csapat Lisszabonból ért haza, ahol előző nap barátságos mérkőzést játszott a Benficával, ezzel búcsúztatták el Francisco Ferreira (1919-1986) labdarúgót aktív pályafutásától, ez volt a búcsúmeccse. Kikaptak ugyan 4:3-ra, de ez nem zavarta őket, mert két „igazi”, téttel teli kihívás várt rájuk: az otthoni bajnokság, amelynek zárórája előtt győzelemre álltak, továbbá két nemzetközi mérkőzés, ahová a csapat nagy része hivatalos volt. 

Az AC Torino hat éve a hazai foci vezércsillaga volt. Azóta, hogy 1942/43-ban (megjegyzendő: 1928 után másodszor) megnyerték a bajnokságot, ezt a címet nem lehetett kiszedni a kezeik, akarom mondani, a lábaik közül. Két évig ugyan nem volt bajnokság (a szövetségesek folyton újabb stadionokat foglaltak el délen), de aztán jött a 1945/46-os szezon, ahol ismét nyerni tudtak. Mint ahogy 1946/47-ben is. 1948-ban megint ők végeztek a tabella élén, s most, 1949-ben ismét ott álltak. A bajnokság hajrájában négy ponttal loholt a nyomukban az Inter, ami megnyugtató előnyt jelentett a torinóiaknak. Igaz, még négy mérkőzés volt vissza a nyári zárásig, de már mindenki kezdett belenyugodni abba, hogy zsinórban ötödször is a torinói bikák lesznek a dicsőség babérjával övezettek. (Ez a címerállatuk.) 

Aztán meg ott volt a nemzetközi pálya! Már évek óta ez a csapat adta a legjavát a nemzeti tizenegynek. A csúcspont 1947. május 11-ére esett, amikor a háború után először találkozott Torinóban az olasz és magyar válogatott. Olyan volt ez, mint egy klubtalálkozó vendégjátékosokkal: mert az olasz csapatból kilencen az AC Torino játékosai voltak, csak a kapus és a balszélső volt „idegen”; de nálunk szintén kilencen egy klubban játszottak. Úgy hívták: Újpest FC… (Az olaszok győztek 3:2-re.) Most a 18 játékosból, akik a repülőgépen ültek, 11 már valamikor a válogatott keret tagja volt. Két nemzetközi mérkőzés vár rájuk: május 22-én Firenzében az osztrákok, június 12-én magyarok ellen Budapesten.   

Ezt a csodacsapatot ekkor mindenki csak úgy hívta, hogy „Il Grande Torino”, vagyis röviden: „Gran Torino”. A legnagyobb álmokat szőtték róluk nemcsak a torinóiak, hanem mindenütt az olaszok. 

Ennek lett vége. Ezért hallgatott el az olasz rádió fél percre, amikor bemondta este a hírt. És ezért hallgatott el a döbbenettől az ország. 

Mert mindenki meghalt. A játékosok: Valerio Bacigalupo, Aldo Ballarin, Dino Ballarin, Emilio Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virgilio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Romeo Menti, Piero Operto, Franco Ossola, Mario Rigamonti, Giulio Schubert. Meghalt Leslie Levesley, az edző és Egri (Erbstein) Ernő, a segédedző; Ottavio Cortina, a masszőr; a klub vezetőségétől Arnaldo Agnisetta, Andrea Bonaiuti és Ippolito Civalleri. Velük repült a pusztulásba három ismert szakújságíró: Renato Casalbore (Tuttosport), Renato Tosatti (Gazzetta del Popolo) és Luigi Cavallero (La Stampa). És nem került ki élve a roncsok közül a repülőgép személyzete sem (Pierluigi Meroni, Celeste D'Inca, Celeste Biancardi, Antonio Pangrazi). A fenti nevek között egyébként nem egy magyar volt, hanem kettő, mivel a Giulio Schubert név szlovákiai nemzettársunkat, Schubert Gyulát (1922–1949) takarta, aki 1948-ban még a Slovan Bratislava mezében játszott. De adjunk a játékosoknak arcot is:  

A vizsgálat már másnap megtalálta a hibát: a magasságmérő beragadt 2.000 méteren, a pilóták így észrevétlenül leereszkedtek kb. 650 méteres magasságba; majd egy viharhullám a bazilika dombja felé dobta a gépet, s mivel az eltakarta előttük a város fényeit, nem vették észre, hol járnak. 

A halottakat május 6-án felravatalozták a belvárosban az ún. Palazzo Madama-ban, majd félmillió ember kíséretében vitték őket a temetőbe. 

Az olasz labdarúgó-szövetség (FIGC) az etika és a jog harapófogójába került. Most mi legyen? A szabályzat szerint folytatni kellett a bajnokságot – de mindenki érezte, hogy így az első helyezett érdemtelenül jut a dicsőséghez. De már május 5-én a két milánói bajnokesélyes, az Inter és az AC Milan (a második és harmadik helyen lévők) megkereste a szövetséget, s mondták: lemondanak a cím megszerzéséről, így ez nekik nem kell; nevezzék ki az AC Torino–t bajnoknak. A szövetség rábólintott a dologra, s meghozta erről a határozatát a temetés napján. Emellett felajánlotta a katasztrófában elhunytak hozzátartozónak az osztrákok elleni hazai mérkőzés teljes bevételét. (Ezt az olaszok 3:1-re nyerték meg; a magyarok ellen Budapesten csak 1:1-es döntetlent értek el.) 

Mindeközben az AC Torino–val régi barátságot ápoló River Plate, a buenos airesi argentin csapat is segítségül sietett. Megszerveztek egy barátságos mérkőzést 1949. május 26-ra, ahol azonban (és persze) nem az AC Torino állt ki ellenük, hanem az olasz csapatokból verbuvált játékosok – de a legjobbak. Az eredmény 2:2 lett, ezt a bevételt is a hozzátartozók kapták meg. Adott bele játékost a Juventus, a Milan, a Fiorentina, az Inter és egyet a Novara, a cserejátékosok között volt egy szereplő Bariból is. A mérkőzés Torinóban ment végbe kb. 50.000 néző előtt. 

Természetesen a FIGC döntésével a bajnokság nem fejeződött be, hiszen az AC Torino ugyan „ünnepelhetett” (mintha ott bárkinek is lett volna ehhez kedve), de a tabellán a további helyekért még folyt a küzdelem. Az AC Torino vezetősége, miután magához ocsúdott, bejelentette: sem a sorscsapás, sem a formális győzelmi cím nem lehet akadálya annak, hogy a bajnokságban a maradék gárda ne vegyen részt. Csakhogy ez a „maradék” nem létezett. Az ificsapatot leszámítva… Rajtuk kívül mást nem lehetett volna kiállítani a Genova, a Palermo, a Sampdoria és a Fiorentina ellen!

A torinói ifjaktól persze ilyen körülmények között senki nem várt el semmit. Törekedjenek a győzelemre, mondták és sugallták nekik, de ha vesztenek, az érthető: végül is ebben az évadban már semmi sem múlik azon, hogy milyen játékot játszanak, ott van már a vitrinben a bajnoki cím. 

Csakhogy ők nem így gondolták. Mert bántotta a lelküket az a tudat, hogy ezt egy hirtelen, érzelmes felindulás rohamában adta nekik oda a labdarúgó-szövetség. Nem, ők be akarták bizonyítani, hogy tisztes mérkőzésben is meg tudják védeni halott csapattársak teljesítményét. 

Segítségükre volt a többi klub szolidaritása: mert bár elvileg senkinek nem lett volna kötelessége hasonló módon válaszolni, a négy ellenfél egységesen döntött: a felnőttekkel, profikkal nem fogják megalázni a torinóiak kiskorú válogatottját, ők is az ifjúsági csapatukkal állnak ki. 

És akkor történt az, amire minden producernek már rég fel kellett volna figyelni. Komolyan nem értem, hogy miért nem aknázta ki senki azt, ami ezek után jött, pedig minden mozzanat filmre kívánkozik. 

Az első mérkőzés a Genova ellen volt május 15-én Torinóban. 18.000 ember vonult ki a nézőtérre, félárbócra voltak engedve a lobogók, a szerencsétlenül járt újságírók helyein koszorúk búslakodtak. És itt kezdődtek a meglepetések. 

Mert a torinóiak 4:0-ra diadalmaskodtak. Egy hét múlva, május 22-én megint ők fogadták otthonukban az ellenfelet, ami a Palermo csapata volt: azok 3:0-s vereséggel úszták meg a dolgot. Ez után az ifjak május 29-én a genovai Sampdoria ellen léptek pályára idegenben: az 3:2-re verték meg őket. Aztán jött a bajnokság utolsó mozzanata, amikor június 12-én 2:0-lal győzték le Torinóban a Fiorentinát. Ennek egyébként már tényleg semmi tétje nem volt, mivel addigra rég eldőlt, hogy még a tabella állása szerint is ki itt a bajnok: az AC Torino ezzel 60 pontot szerzett, a második helyezett Inter csak 55-öt, így a mérkőzés előtti különbség eleve behozhatatlan volt. 

Ha forgatókönyvíró lennék, ebből ezt tudnám kihozni. Adott egy ifjú focista, aki példaképén, a válogatottba készülő felnőtt sporttársának teljesítményén és stílusán csüng. Megtörténik a tragédia. A klub vezetősége bejelenti, hogy mostantól kezdve ők képviselik az AC Torino–t, de senki nem vár el tőlük többet, mint a tisztes helytállást. Ő azonban be akarja bizonyítani, hogy a klub nem pusztán egy szentimentális döntés miatt kapta meg a bajnoki címet. Felrázza társait, s belekezdenek a lehetetlenbe. Közben tönkremegy a magánélete, mondjuk, elhidegül tőle az udvaroltja, elhanyagolja a tanulmányait és lecsúszik az egyetemi felvételiről, avagy egy rivális csapat ajánlatát dobja el magától. A végén beköszönt a győzelem, élete viszont romokban hever. Innentől kezdve már csak valami csavart kell betekerni a történetbe, hogy vagy helyreálljon a dolgok rendje, s ő megdicsőüljön, vagy ne álljon helyre, s mégis méltósággal nézhessen egy életen át az emberek, de leginkább önmaga szemébe. Mert ez egy nagy, becsületbeli ügy volt… 

A méltó befejezés ellenére azonban az AC Torino sikerszériája innentől kezdve véget ért. A következő években már csak bukdácsoltak az első osztályban, volt aztán többször is, hogy a második vonalban végezték; most egy középszerű csapat. 

Befejezésként még egy gondolat erről. Ha már említettük Clint Eastwoodot, lássuk, hogy Gran Torino kocsinak mi köze van mindehhez? (Ami egyébként Starsky és Hutch autója volt.) Nem tudni. A Ford 1968-ban kezdte gyártani a Torino típust, azért kapta ezt a nevet, mert a város volt az olasz Detroit. De nehéz másra gondolni, mint arra, hogy az 1972-ben piacra került új sportváltozat neve, vagyis a Gran Torino egyszerűen csak a jó hangzása miatt került elő. Hogy gondoltak-e közben a Superga halottjaira, nem tudni. De ezzel a kocsival még mindig nemesebb emléket állítottak a nagy csapat tagjainak, mint a torinóiak, mert legyünk kissé kőszívűek: a bazilika hátoldala, ahol meghalt az olasz foci színe-java, többet érdemelne, mint amit itt látunk, vagyis a néhány zászlót, meg egy márványtáblát. 

Nem gondolkodtam arról, milyen és mekkora emlékművet kellene állítani a város e legendájának, de akármiféle is lesz az, azt mondom: vegyék bele az ificsapatot is, mert csak velük záródik le méltón ez a szomorú történet.