A középkorban elterjedt Nápolyról az, hogy ez a mihasznák, dologkerülők és fényevők városa. Ma lumpenproletáriátusnak hívnánk azt a réteget, amelyről ez a kép kialakult; de akkoriban ezt a fogalmat még nem ismerték, az embertípus neve így „lazzarone” lett. (A Jézus által feltámasztott Lázár nevéből; ő leprás volt, a „lazzarone” pedig mindenféle fertőző kórban haldoklót jelentett, aztán ez mászott rá a társadalom legaljának tagságára.) A közkeletű nézet szerint a „lazzarone”, vagyis a lerobbant csőcselék tagja olyan férfi volt, aki mindig húzta a száját, ha a maga és odvszerű lakásában tengődő családja túléléséért valami munkát kellett volna végeznie, s ha megtette is, szigorúan átmeneti jelleggel, kényszerű kilépésként értékelte azt a szokásos semmittevésből, mert egyébként egész nap lófrált és üldögélt az utcákon, a délutáni hőségben a parkok mélyén és templomok tövében szunnyadozott, este vizezett lőrét vedelt, gyomrát pedig naponta egyszer a legolcsóbb pacalos szendviccsel töltötte meg, mielőtt hazatámolygott volna – már ha egyáltalán volt otthona, és nem az árkádok alatt, vagy közcsarnokokban vackolta be magát. Jellemére a klasszikus anekdota világít rá a legjobban. Eszerint egy utazó szólt az egyik fal tövében tunyuló lazzaronénak, hogy illő bérért segítsen cipelni a csomagjait, mire a henye válasz ez volt: „Köszönöm, ma már ettem.” Továbbá vonásai (ha épp nem aludt a kövezeten): hányaveti, kedélyes, nagyhangú, bőbeszédű, vallásos, mi több, babonás, megbízhatatlan, érzelmes, szemtelen, továbbá szenvedélyes, főleg az ordibálás, verekedés, néha késelés vonatkozásában.

Ez a karakter aztán levakarhatatlanul odaragadt a város hírnevéhez, az utazók számára ennek megszemlélése önálló programpont lett, kifejezetten keresték a couleur locale büdös, szakadt és bágyadtan vakarózó képviselőit, hogy aztán elmondhassák otthon: hát ez valami elképesztő! Akárcsak Goethe, aki 1787-ben járt itt, s egy teljes napot szánt végül arra, hogy megtalálja őket. Azért „végül”, mert bár hónapokat töltött el a városban, de egyet sem látott közülük. Vizsgálódásainak eredménye az lett, hogy ez a népfaj igazából nem is létezik. Nem volt nehéz ugyan észrevennie a sok szegényesen öltözött alakot, ám olyat nem talált, aki nem tevékenykedett volna éppen valamiben. Ha észlelt is álló és pihenő személyeket, akkor azoknál mindig kiderült, hogy éppen a munkájuk jellege miatt nem csinálnak semmit – várják az árut, nem tud a hajójuk kifutni, vagy egyszerűen pihentek egy kicsit, ma úgy mondanánk: cigarettaszünetet tartottak. Összegzése ez volt: „Minél jobban körülnéztem, minél alaposabban vizsgálódtam, annál kevésbé sikerült igazi naplopókat találnom – akár a legalsó, akár a középosztályból, akár reggel, akár a nap javarészében, s akármilyen életkorból s akármelyik nemben kerestem is. (…) Sőt, meg merném kockáztatni a következő paradoxont: Nápolyban talán még az egészen alacsony osztályokban lehet a legtöbb iparkodó szorgalmat találni.”

Maradjunk annyiban, hogy a lazzaronék népe valóban nem lehetett híres felhalmozó szorgalmáról; inkább igénytelen volt, amelyet az enyhe idő, a bőséges és olcsó termények, meg a tenger filléres gyümölcsei fejlesztettek ki nála – és persze a tudatos reménytelenség, hogy a sok gürcölés ellenére úgysem fog egyről a kettőre jutni, akkor meg minek erőlködni? Az is megzavarhatta a látogatókat, hogy a Nápoly belvárosi lakásai még a mai szemmel nézve is élhetetlenek, csak akkor nem volt televízió, így a sötétségből és dohból mindenki az utcára menekült, s ezért tűnhetett úgy, hogy itt senki semmit nem csinál, csak dumál és mások dumálását hallgatja egész nap.

A lazzarone-osztálynak nem emelte a hírnevét az sem, hogy 1799-től kezdve szembeszállt a napóleoni hatalommal, s visszahurcolta a trónjára a mihaszna Bourbonokat, akik pedig igazi lazzaronék voltak, csak palástban. De aztán jött az XIX. század, az iparosítás, s ez a réteg – ha létezett egyáltalán – elkezdett felszívódni a munkásosztályba. Viszont virult a róluk alkotott giccs– és zsánerfestészet, ezekből aztán az egész világ megtanulta, hogy milyenek „a” nápolyiak. Az XX. században ellenben a két világháború és a fasizmus mindenre jó volt, csak a semmittevés szintentartására nem; aztán jött a nemzetközi tőke, az pedig nem tűrte a lazulást.

A kérdésre, hogy ma vannak-e lazarronék Nápolyban, a válaszom ez: Goethe nyomán én is behatóan vizsgáltam a népet és a képet (főleg a belvárost alkotó szutykos sikátorokat), s azt kell mondanom, hogy nem találtam rájuk.

Rosszul öltözött alakokkal persze tele vannak az utcák (leginkább a külvárosokban), de igazából ők sem néznek ki pocsékabbul, mint az átlagturista. (Az XIX. század egyik bon motja volt, hogy az emberek nem születtek egyenlőnek, de Mr. Colt azzá tette őket – ma viszont ugyanezt a Nike és az Adidas hajtja végre.) És én sem érzékeltem, hogy itt ne lenne mindenkinek valami dolga. Kisebb kocsmák előtt ugyan szoktak ülni férfiak négyesével-hetesével, amint kommentálják az életet, de ezek javarészt már öregség felé hajlóak.

Szóval: lazzaronék nincsenek.

Mi van helyettük?

Egyrészt a hajléktalanok, de abból nincs sok – talán ha fél tucatot fedeztem fel belőlük. A nápolyi hajléktalanok azonban nem zavaróak, ugyanis nem bűzlenek messziről, nem részegek, nem tolakodóak, nem törekednek arra, hogy elfoglalják a metrót, a bolti bejáratokat és a csarnokokat, nem hemperegnek a vizeletükben, s ami a legfontosabb: nincs közöttük veszélyes idegbeteg. Ők csak lezseren üldögélnek és fekszenek itt-ott, s várják, hogy valaki adjon (nem dobjon!) nekik alamizsnát. És annyit mindig kapnak, hogy ne csináljanak zrít. Mert ez nem is szándékuk. Két zavaró egyéniséggel találkoztam csak közülük. Az egyik egy részeg férfi volt, aki éjjel egy vendéglő sátorponyvájának a tartórúdjába kapaszkodva népdalokat énekelt, a másik – kétszáz méterrel odébb – egy pufajkába öltözött vén nő, aki stepptáncot hajtott végre az éjjel-nappali előtt.

Viszont egy nagyváros nem lehet meg „hivatásos” koldus nélkül. Néhányat láttam közülük – de ezek mind néger migránsok voltak. Megjegyzés: ezekből sincs sok, mennyiségük észrevehetetlen. Milánóban, Torinóban, Genovában százszám foglalták le a közparkokat és tereket, ahol azzal foglalkoztak, hogy a mobiljukra meredtek, cigarettáztak, vagy bámultak maguk elé. A lakosság keresztülnézett rajtuk, ők meg a lakosságon. Az elutasítás szótlan, de kölcsönös volt. Persze, mindenki északra ment fel, ahol ipar van, itt csak a legélhetetlenebbek ragadtak meg.

Nápolyban két fajtájuk létezik. Az egyik mindenes munkát végez a főpályaudvar melletti negyedben, ahol három hosszú és tíz keresztutca mutatja be (évszázadok óta) az igénytelen piacozás összhangulatát. A turistákat eltanácsolják erről a zsibvásáros környékről, én természetesen bejártam egyedül. Semmi különös: a bokáig érő szemét fölött vad, tarka nyüzsgés, zsivaj és felfordulás fogadja az embert, minden hasznos és haszontalan dolog kapható itt, azonban dominálnak a kétes tisztaságú nyers élelmiszerek, az ÁNTSZ stateriálisan zárná le a területet, majd lángszóróval kezdene bele a fertőtlenítésbe. De itt sincsenek dologtalan népek: az egyik ládákat hurcol, a másik seprűzik, a harmadik halat mos, a negyedik kocsit pakol ki, az ötödik felszolgál stb. Közöttük kemping– és műanyag székeken ott ülnek a standok gazdái, s jóféle dolgokat kiabálnak egymás felé, de ha az ember megáll előttük, már ugranak is, hogy miteccik? Nem, ezek sem lazzaronék. Nos, itt dolgoznak az élelmesebb migránsok.

A képtelenebbje, akinek aztán tényleg fölösleges volt emigrálnia Afrikából, a belvárosban koldul. Ezekből is jó, ha fél tucatot láttam. A stratégiák különbözőek: az egyikük pl. hangos „dottore, dottore” kiáltásokkal közelített meg minden férfit, akin zakó volt, így engem is; mások viszont csak álltak csüggedten a falnak támaszkodva, szemükben éjfekete ürességgel és lemondóan lógatták kezükben a sapkájukat.

Menő még a hamisított táskák árusítása, továbbá – ki tudja miért? – a zokniké, de ez utóbbi ipart néhány mozgóárus őslakos is űzi.

Aki pedig közülük el akar feledkezni a napról és az egész életéről, ittas álomba merül, lehetőleg nyilvánosság előtt, demonstratívan. Látványuk közben senkit nem fojtogat a jóléti zavartság: átlépnek rajtuk és kész. Gondolják, majd felállnak, ha kedvük van hozzá. Itt, délen soha, senki nem siet el semmit.