Ha a tengerben lévő kis szigeten lévő erőd, a Tojásvár (Castel dell'Ovo) vulkanikus földdarabjára lépünk, érezzük át, hogy kicsinysége ellenére milyen jelentős személyiségek éltek itt. Egyrészt az ókorban itt volt Lucius Licinius Lucullus villája. Általában az a vélemény a nevezett úriemberről, hogy egy kövér zabálógép volt, akinek az élete abból állt, hogy válogatott étkekkel etette a környezetét; valójában szikár ember volt, aki – miután kiesett a politikából – az irodalommal, művészetekkel, filozófiával és igen: az étkezésekkel menekült el a világ elől, többek között e szigeten lévő nyaralójában. A villa – immár várként megerősített alakzatban – 476 után játszott még szerepet, mert az utolsó római császár, a trónfosztott Romulus Augustulus a neki itt berendezett luxuskörülmények között morzsolgatta el az életét: mindent megkapott, s ebbe a szoros őrség is beletartozott, nehogy elvetemült gondolatai támadjanak a távozásra. Aztán remeték elmélkedtek itt, de az IX. sz.-ban a lakosok lerombolták a kolostorukat, nehogy támpontja legyen a szaracénok meg-megismétlődő támadásának. Az XII. sz.-ban az uralkodók erődöt kezdtek el itt építeni, amely végső formáját az XV. sz.-ban nyerte el, bár az utolsó bástyáját az XVI. sz.-ban húzták fel.

A vár azonban gyakorlati szerepet nem játszott Nápoly történetében. Egyrészt rossz helyen volt – a belváros és a kikötő távol épült ki tőle (értsd: a kikötő kb. 1 km-re, a város kb. 2 km-re); meg idővel két hadászati konkurenciája támadt. Az egyik Szent Elmo erőd volt a város fölött, az igazi erősség, azzal nem vehette fel a versenyt még a tűzfegyverek korában sem, a másik az Újvár (Castel Nuovo), amely már közvetlenül tudta ellenőrizni a kikötőt és a belvárost. Idővel a királyok kiköltöztek belőle: kényelmetlen volt. Az erőd tehát fölöslegesen árválkodott a tengerben, csak néha pukkantgatta el az ágyúit a felbukkanó franciák vagy spanyolok ellen; 1799-ben a Parthenopéi Köztársaság (vagyis a helyi republikánusok) innen (is) lőtték a város királypárti lakosságát. 1860-ban a védelmi jellegét megszüntették, az 1978-ban (egy útikalauz szerint) még katonai börtön volt, aztán – belátva fölöslegességét – átadták az idegenforgalomnak. Viszont, mert a várat nem ostromolták meg, így eredeti, XV. sz.-i küllemét mutatja.

Hogy mennyire nem vették komolyan a funkcióját, mutatja az is, hogy idővel (az XIX. sz. elején) a mellette lévő szabad földterületre egy néhány utcából álló halászfalvacska telepedett (Borgo Marinaro).

De mitől „tojás” ez a vár? Mondják, hogy a belső alaprajza miatt, de akárhogy is vizsgáljuk meg, ilyen ott nincs, kívülről meg mindenre hasonlít, csak tojásra nem. Inkább egy mese lehet az alapja a névadásnak. Vergiliusról szól a monda (akit sokan a középkorban varázslónak tartottak), aki elhelyezett itt egy vaskalitkát, abban egy üveget, abban egy tojást, s mondá: amíg ez el nem törik, a vár urának nem lesz baja. A legenda másik változata szerint ezt úgy kell elképzelni, hogy a padló alá tette a varázslatos tojást azzal a küldetéssel, hogy amíg az egyben marad, a vár is fennáll. Csakhogy I. Johanna (1326-1382) korában eltört a tojás (hogy miként, ki tudja), s bár a vár épült tovább, de őt személy szerint mindenféle sorscsapás döntötte romba, vele együtt a dinasztiáját, a királynő maga is gyilkosság áldozata lett. (Ő volt a számunkra rosszemlékű „nápolyi Johanna”, aki 1345-ben – valószínűleg – megölette férjét, a helyben mindenkinek, de leginkább neki útban lévő Magyarországi Endrét, Károly Róbert királyunk másodszülött fiát.)

A vár maga amúgy építészetileg nem nagy különlegesség: hosszú lépcső visz fel a kapujáig, onnan egy újabb lépcsősor a felső szintre, ahol lehet egy kicsit barangolni a kopár tereken.

Se szobor, se kiállítás nem várja az embert: csak annyi, hogy meg lehet róla tekinteni a tengert (de nem nyílt kilátással a nagy vízre, hanem két oldalt az öblöt). A várral szemben luxusszállodák állnak. Innen biztos nem éri támadás a védőket.

A vár alatt ott van a falu is, de ez csak egy házcsoport, belső úton el lehet sétálni a végéig, onnan a parton vissza, s már jönnek is éttermek. A tengerből azonban itt sem sokat élvezhetünk, mert vízfelületét tekintve kishajó-kikötő (luxuscsodákat ne várjunk). Mellettük hajójavító műhelyek. Természetesen minden drága, mert a házasulandók előszeretettel választják a várat a fényképezkedéshez, aztán az éttermeket a lakodalomhoz. Úgyhogy óvatosan a pénztárcákkal…