Marengo: Napóleon érdemtelen dicsősége

Alessandriából kelet felé menet egy városkába, Spinetta Marengoba futunk be kocsinkkal. Érdektelen település, s akárhogy osztjuk-szorozzuk: nem több ez, mint Alessandria külvárosa, bár nem teljesen épült össze vele. Az elején a szétágazó útnál látunk egy szomorú, magányos, elhanyagolt oszlopot, gaz közepette, tetején egy sassal. Napóleon? Bizony, ő. 

dsc03810.JPG

ert itt, ezen a helyen aratta a legnagyobb győzelmének egyikét 1800. június 14-én. Ez volt az az osztrákok elleni hadjárat, amelynek kezdetét, a Szt. Bernát hágón való ötletes, de kínkeserves átkelést David, a későbbi udvari festő oly hatásosan festette meg, s amelyről a mai napig ellenállhatatlan mennyiségben termeli ki a műgyantás, álbronzos giccsgyártás az ágaskodó lovon irányt mutató Napóleonról a szobrokat. A hadjárat leírása nem tartozik ide; elegendő annyit mondani, hogy ellenfelét br. Michael von Melas (1729-1806) táborszernagynak hívták, erdélyi szász katona volt (tehát félig-meddig hazánkfia), akinek hadai ekkor már Genovát és Nizzát szorongatták. Napóleon nem akart vele szembekerülni – inkább a háta mögött jelent meg, lezúdulva az Alpokból. De Melas bevette Genovát, s hirtelen lett elég ereje ahhoz, hogy összpontosítsa a haderejét, mégpedig Marengo mellett. Napóleon ellenben szétforgácsolta a hadseregét, mert Melast kereste. Aztán egyszer csak szembekerült vele… von_melas.jpg

A csata, amit Melas kezdeményezett, reggel indult: döntő volt az osztrákok létszámbeli és főleg tüzérségi fölénye: 45.000 osztrák katona állt szemben 23.000 franciával. 15.00 órára a konzuli seregek szétverve vonultak vissza, Melas pedig hazahajtatott Alessandriába, hogy megfogalmazza élete főművét, a nagy győzelmi jelentését: ő véghezvitte azt, amit senki más, megverte a nagy Napóleont! Ebben igaza is volt: mert ellensége keserű gondolatok között a csizmaszárát bottal verdesve nézte hátráló hadseregét, s már csak abban reménykedett, hogy talán Louis Charles Antoine Desaix (e.: dösszé) (1768-1800) tábornok, akit egy hadosztállyal (kb. 10.000 emberrel) elküldött délre, a Novi felé vezető útra, hogy ott tartóztassa fel a reményei szerint meghátráló Melas seregeit, megfordul, és segít neki. 

desaix.jpg

Desaix hallotta háta mögött a nagy ágyúdörgést, és már csata alatt visszafordult, majd késő délután megjelent Marengonál. Végignézett a zilált maradványokon, kivette zsebéből az óráját, és higgadtan azt mondta: az első ütközetnek vége; a másodikat még megnyerhetjük. Azzal katonáit rászabadította a vezér nélkül maradt, nyert csata boldogságában elernyedt, szétszórt, fedezék nélkül maradt osztrákokra, akik jóféle harctéri fosztogatással foglalták le magukat. Ő maga jár jó példával elől, de hamar eltalálta egy golyó a támadó oszlop élén. Ekkor csak ennyit mondott: Ez – a halál. És tényleg az volt. 

Ekkor Napóleon is beavatkozott a harcba. 17.00 órára az osztrák hadsereg romjaiban hevert – bár a „rom” szó nem megfelelő, az egy helyben áll, ők viszont menekültek. Melas, aki már zsebében érezte a győzelmet, szétesett idegekkel kérlelte Napóleont a fegyverszünetre. És másnap aláírt mindent Alessandriában, amit csak elétettek: kiürítette egész Észak-Olaszországot, s még örülhetett annak, hogy hadserege maradéka elvánszoroghatott Mantova mögé. Aztán mehetett letörten és szégyentől, önvádtól övezve jelentést tenni a bécsi udvarba. 

Innentől kezdve Melas erkölcsileg és katonailag is halott ember lett. Habár büntetést érdemelt volna az elhibázott csatájáért, ahol egyszerűen kiszedték a kezéből a győzelmet, mégsem lehetett eltekinteni attól, hogy kellemetlen kis diadalokkal mégis csak zaklatni tudta a Francia Köztársaságot. Ezért aztán, hogy mondani szokás, „érdemei elismerése mellett más fontos beosztásba helyezték”, magyarán olyan helyre, ahol remélhetőleg semmiféle csata közelébe nem kerülhet: a csehországi osztrák hadsereg főparancsnoka lett, de már 1803-ban nyugalomba vonult. Két év múlva az austerlitzi csatában természetesen már nem számoltak vele, azt mindenesetre egy nála sokkal nagyobb kaliber, maga Kutuzov tábornok veszítette el. Melas a következő évben a Prága közelében lévő Týnec nad Labemben meghalt, ott is van eltemetve – és elfeledve. 

S mi maradt a csata emlékeként? Ez a jelentéktelen oszlopocska, amelyre alig figyel oda bárki – még a helyi önkormányzat sem, annyira elhanyagolt a környezete. A csata első évfordulójára állították fel, 1814-ben az osztrákok természetesen eltávolították, és Fiumében rakta ki valaki a villája kertjében. Ott volt 1922-ig; akkor az olaszok (akik a békeszerződéssel megkapták a várost) az oszlopot visszaszállították eredeti helyére. Lépésüknek indoka: az I. Világháborúban az osztrákok ellen harcoltak a franciákkal vállvetve, s megint győztek. (Egyedül soha nem sikerült volna nekik.) 

Mellesleg Napóleonnak nagyratörőbb tervei voltak annál, hogy egy oszloppal tisztelje meg önmagát: úgy gondolta, hogy Marengo mellett egy győzelmi várost épít fel, ezért 1805. május 5-én császári rendeletet bocsátott ki, hogy itt építsenek – egy piramist. Igen, azt. És nem holmi gyerekméretekre kell gondolni, mint a római párja, nem, ez „igazi” lett volna. Így festett volna:

 marengoi_piramis.jpg

Köré a Győzelmek Városát (Ville des Victoires) tervezték, ez kötötte volna össze Marengot Alessandriával, s hozta volna létre Észak-Itália egyik legnagyobb települését, s nem mellékesen haditámaszpontját. A fáraók látomását csak azért nem tudták megvalósítani, mert közismert okokból kifolyólag Napóleonnak más dolga akadt a következő években, de az alapkövet letették. 

De azért van itt piramis – a mellette lévő múzeum kertjében. De ez az épület sosem láthatta Napóleon hadait, mert 1847-ben építették, a múzeum 1992-ben költözött be ide. Előtte természetesen Napóleon szobra áll, szintén 1847-ből. Még véletlenül sem Desaix-é... 

dsc03800.JPG

dsc03804.JPG

Mert az első konzul bár megrendült a halálán (a hadügyminisztériumot szánta neki a kabinetjében, s a piramisban akarta a tetemét elhelyezni), de azt is tudta, hogy túlzottan nem szabad szétmorzsolni önnön dicsőségét másokéval; hadd higgye a világ, hogy ez a győzelem leginkább neki volt köszönhető, Desaix csak egy rangos hősi halott volt a diadalában. Így hát Desaix, az igazi hős, aki az életét áldozta Franciaországért és Napóleonért, lábjegyzet maradt, míg az, aki elvesztette volna nélküle a csatát, most szoborba faragva áll a piadesztálon. Bár a leírásokban az áll, hogy arrafelé néz, ahol Desaix elesett… Ez utóbbinak piramis helyett csak egy mellszobor jutott a villaparkpark másik végében, a csontkamra (osszárium) mellett. 

Nincs igazság ezen a földön. A szép, unalmas külsejű múzeum különben egyszerű, tisztességes bemutatása a csatának, de semmit nem veszítünk vele, ha kihagyjuk. A kis kerti piramisról a fénykép nem sikerült, de nem is kár érte: hol van ez a tervezettől…?

dsc03813.JPG

dsc03814.JPG