Morvaországi utazásunk második napján megtekintettük Buchlov bagolyvárát, alatta Buchlovice kastélyát, aztán a velehradi bazilikát. Tervünk az volt, hogy másnap megnézünk egy zsinagógát Holešovban, s Kroměřížben a püspök nyári palotáját. Ám estére annyira tele lettünk a barokk kecsességgel, hogy óvatosan elkezdtünk filozofálni azon, miszerint kezd ebből elegünk lenni. Megint egy kastély… Nagy, görbén stukkózott termek, kecskelábú, aranyozott székekkel telezsúfolt szobák, kicsavarodott nyakú szentek és díszruhában álló emberek képeivel leöntött, cirádás falak, XIX. sz. végi hangulatban megmerevedett lakberendezési nehézségek, faragott kőből készült kapuk, kanyargós faragású ajtók, drapériás pompától terhelt fogadócsarnokok, aztán egy ápolt kert…

Nem!

Mindennek van határa!

Azoknak az embereknek munkában elveszett életére gondoltunk, akik megteremtették mindezeknek pénzügyi fedezetét.

Tehát a zsinagóga után irány Ostrava! Első utunk a bányamúzeumba vezetett (bejegyzés itt), aztán az alkony felé hajló fényekben a belvárost vettük szemügyre.  

Ostrava mélye, legyünk őszinték, nem nyújt olyan élményt, ami miatt az ember loholva rohanna ide. Ez egy hirtelen kinőtt iparváros. Igazi története 1763-ban kezdődik, amikor felfedezték itt a feketeszenet, majd 1828-ban megnyílt az első kohó. Innentől kezdve a város (akkor még Ostrau néven, merthogy német lakossága volt) úgy felfutott, hogy a század végére már az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb ipari körzete lett belőle. A rendszerváltás után a nehézipar lehanyatlott, ma már nem ez a város bevételi forrása. (Arra még nem jöttünk rá, hogy egyébként mi.) Modernsége látszik azon, hogy a belvárosa rácsszerkezetű, építményei mind az XIX. sz. klasszicizáló stílusát követik. 

Íme, a főtér, ebben még van valami a régmúltból. Sok eredetiséggel nem dicsekedhet, látszik rajta, hogy a XVIII. századból maradt itt vidéki kispolgári házaival, nagy, elhanyagolt piacterével és a kötelező Óvárosházával (a tornyos épület). Van benne Mária-szobor is, minimalista kivitelben.

Kifelé haladva egy terecskén Leoš Janáček szépen kidolgozott szobrát látjuk:

S mit tart a keze között? Igen, egy rókát:

Merthogy Janáček fő műve, a cseh és egyetemes operairodalom egyik ékköve a Ravaszdi rókácska c. műve. Hát nem csoda, hogy a dallamok varázsától megszelídített állat ilyen odaadóan bújik hozzá szellemi gazdájához. (A szobrot egészen frissen, 2017-ben emelték, alkotója David Moješčík.)

Aztán látunk még egy nagy, kéttornyú templomot. Kívülről közönséges copf stílusú templom lenne, neve: Katedrála Božského Spasitele (az Isteni Megváltó Székesegyháza). De semmi köze az XVIII. századhoz, ezt is az acél hívta életre, 1883-1889 között építették meg.

Kívülről csak a méretei figyelemreméltóak, mert egyébként nem valami eredeti épület, egyszerű utánérzése a múlt századnak. Belülről pedig szomorúan hiányzik belőle bármi a barokk lendületéből és ötleteiből:

Nekem nem tetszett, barátom ellenben felüdülve közölte, hogy végre egy tiszta, áttekinthető tér, már eleve beleborzongott abba, hogy újra egy zsúfolt térbe kelljen belépnie. Közölte, hogy a templom tökéletesen illik a városhoz. De miért? – kérdeztem – Nincs benne semmi. Ő bólintott: „Hát épp ezért!”   

A város jelképe az 1930-ban felavatott Városháza (Nová radnice). Illetve csak annak a tornya, amely távolról így néz ki:

Ha arrafelé haladunk, a 30. Dubna utcán, közvetlenül a városháza előtt egy nagy önkormányzati épület mellett találjuk magunkat. A bejárat fölött a már látott dombormű és néhány szobor hirdeti, hogy kiknek köszönheti a város a hírnevét:

Tovább haladva elérkezünk a Városházához. De nem, még nem megyünk be, mert előbb egy fura szobrot kell szemügyre vennünk, amely az előtte lévő téren áll, annak is pont a kellős közepén:

František Štorek prágai szobrász 1999-ben, amikor felállították a művét, azt mondta, hogy ez Ikarosz lenne, a víz pedig a város hánykolódását jelképezi. A lakosság fele a vállát vonogatja, a másik fele utálja. Nekem egyszerűen csak érthetetlen, hogy Ikarosz egészen pontosan mit is csinál… Meg aztán mit jelent a hánykolódás? Hogy most éppen egy lefelé tartó hullámban volna a közösség? És miért van kifestve a szeme? Jó, hát ezt a rómaiak is csinálták, de ettől mi már elszoktunk. S miért éppen Ikarosz? Akart ez a város bármikor is repülni? Meg aztán: ez a tenyeres-talpas, szétmálló alakú figura mindenre emlékeztet, csak egy kísérletező kedvű, könnyű fiatal férfira nem, inkább feltételeznénk róla, hogy valami betegsége van, ödéma, genetikai rendellenesség, szóval ilyenek. Sajnos, a művészi koncepció részemről megragadhatatlan volt, ezért inkább folytattuk utunkat a Városháza mélyére.  

Bármikor, bárki (na jó, éjfélkor nem, kéretik mindig ellenőrizni a nyitvatartási időket) bemehet az előcsarnokba a toronykilátó nyitvatartási ideje alatt. Ez nyilván nem fog senkit sem lehengerelni (hogy már az acéliparnál maradjunk), afféle jó funkcionalista építészeti komorság még az 1930-as évekből. (Tervezői: František Kolář és Jan Rubý.)  Azért ad egy tekintélyt, hogy aki ide belép, tudja: most az Adminisztráció fogságába került…

A 85,6 méteres toronyba csak felvonóval lehet eljutni, de az nem visz fel a csúcsig: az út négyötödénél megáll, addig ingyen van, de hogy tovább jussunk a kilátóig, ahhoz már jegyet kell váltanunk a recepcióspultnál, s be kell szállni egy újabb liftbe.

A toronyban az a szép, hogy láthatólag semmi értelme sincs, csak díszítési célt szolgált, meg azt, hogy a hivatalos küldöttségek járjanak egyet a tetején, mármint a 73 méteres kilátóteraszon. Ne csodálkozzunk azon, ha hasonlatosságot fedezünk fel a firenzei városháza és e között, ezt a városlakók is észrevették, s a cél eleve ennek utánzása volt. Mint ahogy Firenze a maga Palazzo Signoriájával a maga öntudatát akarta kifejezni, az ostravaiak is. Annyi jelentős különbség azonban van a két épület között, hogy az ostravai utánérzés nem téglából, kőből készült, hanem vasbetonból és rézburkolatból, vagyis könnyűszerkezetes. Ez nemcsak olcsóbb volt, de illett is a város profiljához.

Feljutottunk, jöhet a nézelődés!

Nos, ennyi Ostrava: háztetők, egy templom, sakktábla alakú belváros. Nem túl lenyűgöző a változatosságot illetően. A belvárostól elfordulva láthatjuk a helyi focicsapat stadionját. No igen, nem egy Orbán Viktor-minőség, az tény, semmiféle nemzetközi szabványnak már nem felel meg, nyitott és messziről is láthatóan elhanyagolt, de a helyi labdarúgásnak ez is megfelel:

A Landek Park felé tekintve pedig azt láthatjuk, hogy csavarodik ki egy völgy mélyéből egy még működő üzem párafellege:

Enyhítésként azért meg kell jegyeznem, hogy a város eme, északnyugati felén folyik át az Ostravice folyócska, amely mellett zöld a fű, s van némi erdő is:

De az ellentétes irány sem szívvidítóbb, anyagtermészet van, de behatárolva mindenféle ipari nehézségekkel:

A távolban lévő üzem közepén található vöröses színű fény azt jelentette, hogy ott valami ég. Igen: konkrétan égett, onnan létterülő lángcsóva csapta az égbe a füstjét. De oda úgysem lehet bejutni, az egy működő üzem. Viszont annál inkább lehet oda, ami a város másik végén áll, s messziről fekete tömbjeivel hívogatja (vagy riasztja el, ahogy tetszik) a vándort, ott van a fenti képek között, a katedrális tornyai mögött sötétlik.

Mi ez a rondaság?

Úgy hívják a helyet, hogy Dolní Vitkovice. Ez egy vasmű volt, olvasztóval, kokszolóval, hengerművel stb. 1830-ban kezdett működni, 1998. szeptember 27-én dolgozott benne utoljára a hat hatalmas olvasztókemence egyike. A termelés lezártával persze előkerült a gondolat, hogy az egészet lebontják, de olyan látványos volt, hogy a csehek inkább kulturális örökséggé nyilvánították. 2009-ben az Európai Unió milliárdokat adott a fenntartására. Azóta is ezen dolgoznak, művelődési központtá akarják kiépíteni. Ebből még nem sok látszik, egyelőre csak hatalmas, rozsdaette fémépületek nyúlnak fölénk.

Az egyiknek a tetején kávéház is van, fölötte kilátó.

Egyik kör alakú épületében koncert- és előadótermet hoztak létre, de van projekt arra is, hogy főiskolai karokat és könyvtárat költöztessenek ide. Kissé meredeknek tűnik, hogy a nagyolvasztó könyvtár legyen? Az. De miért ne…?

Na, de a látvány…! Egy posztapokaliptikus sci-fi háttértervezői sem tudnának ennél szürreálisabbat kitalálni. Az ember csak bámul és bámul a hatalmas, rozsdabarna, érzékien pusztuló gáztisztítók fémpalackjai alatt, amelyek alkotórészei kuszán átfolynak egymásba, mintha valami eszetlen formatervező lázálmában hegesztették volna egybe őket, rajtuk és körülöttük sötét zugokba vesző lépcsők, járatok, korlátok és változatos méretű csövek céltalanul tekergő egyvelege öleli körbe a romokat.

A most következő képek nem az enyémek. Barátom csinálta, művészneve: TMFBS. Szerintem igen jól sikerültek:

Egyszóval: ez a romtenger tiszteletet ébresztő, hatalmas és részmegoldásaiban kiszámíthatatlan mutatványt jelent fémbe hengerelve. Alig tudtunk elszakadni tőle, csak fényképeztük, és barangoltunk a mélyébe hatolva. (Még bankautomata is volt a közepén! Sétatér ez, jönnek ide hétvégén a népek andalogni.) A legtöbb embernek ez a látvány egy csúfság, a tömegturizmus, vagyis Szépelgő úr és Szepegőné mindig a püspöki kerteket választják. Most még. Mert tíz év múlva itt fognak tolongani a tömegben. Én meg majd olvasom tőlük a blogbejegyzéseket, és azt mondom majd, hogy haha, tíz éve tudtam, mitől fog itt dögleni a légy. (Ilyenek az úttörők.) Úgyhogy ne tessék lebecsülni az alábbi látványt, lesz ebből még szelfiháttér.