Most, hogy megtekintettük Salòt, nézzünk be a helyi múzeumba, amelyről már megtudtuk,  hogy az Olasz Szociális Köztársaság alatt a Köztársasági Nemzeti Gárda székhelye, s mint ilyen, elég gonosz dolgok vegykonyhája volt.

Az épület eredetileg nem múzeumnak jött létre. Lepődjünk meg: egy templomból alakult ki. A Santi Giustina templom 1558-1608 között épült fel, közben egy főiskolát telepítettek a falai közé 1587-ben. Tornya most kinyúlik az épülettömbből. 1859-ben megrongálták a garibaldisták, s egy helybeli építész (Angelo Fuchs) tervei alapján építették át az egészet, mai állapotát 1897-ben érte el. Már akkor semmi sem emlékeztetett arra, hogy itt valamikor templom volt, annak belső terét beolvasztották az új építménybe.

A múzeum beltartalmáról nem tudok sok jót mondani: egy szűk termékkínálatú vegyesbazár az egész. Van benne egy szoba észlelhetetlenül középszerű festményekkel, a másikban meteorológiai és szeizmológiai eszközök álldogálnak, a legfelső szintjén olyan rajzok vannak kiállítva, amelyeket jobb kézügyességgel rendelkező középiskolások is összehoznak, s persze van időszaki kiállítás is. Egyelőre maradjunk a Mussolini-kiállításnál, mert ha ez nem lenne, akkor fölösleges volna ide belépőjegyet váltani.

Az ötlet, hogy a Mussolini-kultuszról némi tájékozódást nyerjen a közönség, a MuSa elnökétől származott. Giordano Bruno Guerri azonban fagyosan utasított el minden olyan gondolatot, hogy ő ezzel a Ducét népszerűsítené. Ez csak merő esztétika és történelem – közölte – , nem kell mindenben eszmei mondanivalót beleképzelegni. Hogy a kiállítás (Il culto del Duce, vagyis a Vezér kultusza) mikor nyitott meg, azt nem lenne rossz tudni, ui. a múzeum elhanyagolt honlapja szerint 2016. május 26-tól volt nyitva, amit a nagy érdeklődés miatt 2018. december 31-ig hosszabbítottak meg. Ehhez képest 2019 augusztusában még mindig látogatható volt. Épp ez keltetette fel bennem azt az igényt – amelyben remélem a közönség is osztozik – , hogy megörökítsem, mert mi történik, ha egyszer mégis bezárják (mondjuk, politikai okokból) a kollekciót. Szóval, élvezzük végig részleteiben a látványt, vagyis azt, hogy 1922-1945 között mit láttak a kiemelkedő művészek Mussoliniben.Vagyis leginkább a fejében, mert ez dominál.

Kezdjük mindjárt a bejáratnál, ahol a Duce polgári öltözetben, elgondolkodó mélázással fogad minket. Akár költőnek is elmehetne, s bár látszik rajta a kemény jellem és az erő(szak), de valami bizonytalanság is: még nem tudni, hogy mire akarja a két képességét felhasználni. Mondhatni: válogat a lehetőségek között:

Mentségére legyen mondva, az ismeretlen mester ismeretlen időben keletkezett alkotása a fiatal Mussolinit akarta megragadni. A fiatalság szemléltetése mérsékletesen sikerült, mert ha teszünk rá egy vékony bajszot, akár a Marlon Brando által megformált Keresztapának is elmenne.

Carmine Filippone (? - ?) ugyanezt a korszakát akarta megragadni:

Nála kifejezetten megnyerő lett a szobor: intellektuális az arc, érdeklődő a tekintet, s ez sem a látogatóra néz, hanem valaki másra, akire éppen nagyon érdemes odafigyelni. (Aztán lecsapni rá.)

Carlo Rivalta (1887-1942) bronza nehezen illeszthető be akármilyen keretbe, leginkább azért, mert nem keres magának ilyet. Mussolini lehet ez ökölvívó, tornatanár, szakács, vagy akármi, csak jó erőben legyen az állásához.

Aldo Buttini (1898-1957) a fentiekkel szemben az állam fejében egy érett, tapasztalt, uralkodó férfi római hatalmi nyugalmát akarta megmutatni:

Túlságosan is azt, mert ez a szobor inkább üres, mi több, lélektelen, mintsem fegyelmezett és mérsékletes. Ha azt akarta ábrázolni, hogy a Duce megközelíthetetlen, jelleme részét pedig a kiismerhetetlen érzelemnélküliség tölti ki, akkor az sikerült. Csak éppen tudjuk, hogy ilyen volt a legkevésbé, legfeljebb ha alvás közben…  (Bár nem tudjuk, hogy mennyire horkolt, s közben hányta-vetette-e magát az ágyon.)

Hasonló hidegséget fuvall felénk Saverio Gatto (1877-1959) koponyaszobra is, de ez már a katonás, dióroppantó, fagyos szuggesztió emberéé. Szóval olyané, aki kitartóan szemlél minket, figyel ránk, s akivel épp emiatt jobb nem szórakozni.  

Mert akkor jön az indulat. Pietro Pappalardo (1887-1985) szerint ez az ember tele van a szilárd (megrögzött) elvi (dogmatikus) alapok (rögeszmék) indulatával, odacsap, ahova köll, harcban áll és ég, és haja csak azért nem sodródik össze izzadt tincsekbe küzdelem közben, mert üstöke nincs neki. Ha testet képzelhetnék hozzá, most azt látnánk, hogy épp félig hátrafordul, hogy véletlenül ott felejtett ellenségének egy kardcsapással nyakát szegje, de persze szelídebb körülmények között is megragadható a személyiség. Mintha az ajtóból fordulna vissza, s nézne rá az ellenségére: „Mi van? Beszóltál nekem?”

Kis megjegyzés: Pappalardo láthatóan a Caracalla-szobrokból indult ki, azoknak volt ilyen a hivatalosan rögzített fejtartása és tekintete, csak ellentétes irányban. (Caracalla különben dühöngő, kiszámíthatatlan félelmebeteg volt, akit egy útszéli vizelés közben szúrtak le.)

De itt az ideje, hogy elszakadjunk a plasztikázott realizmustól, s átlépjünk az alkotói elvontságba, ahol a Duce immár csak önmaga eszmei görbületének metafizikai variációjaként emelkedik a világ fölé. Például egy birodalmi rohamosztagos sisakjában (Csillagok háborúja):

Alkotója Barbara (1871-1958) volt. Hogy ez a név kit rejt, nem tudom, de úgy döntöttem, hogy amennyiben a múzeum nem írja ki a nevét, akkor nekem sem kell többet tudnom róla. Nos, a Star Wars fasiszta előkiadásában elég nehéz megragadni a konkrét Mussolinit, hacsak a tar koponyát nem vesszük, meg azt, hogy szerette magát páncélsapkában mutogatni, ami persze nem volt olyan elegáns, mint a német, s főleg nem volt szamurájos, mint amiből Darth Vader fejfedője a rajzlapon készült.

A mű címe: „A Vezér képzeletbeli kifejeződése”. Marinatti, a futurista rajongott a műért. Én sajnos nem tudok elvonatkoztatni George Lucas dizárnejétől, de azért azt mondom, hogy tartalmas ötlet volt így megragadni a helyiérdekű Halálcsillag irányítóját. (Akinek ráadásul még császára is volt, pont úgy, mint Mussolininek. Hogy utálta!)

Ernesto Thayth (1893-1959) szintén úgy gondolta, hogy a Mussolini-gondolatot legcélszerűbb egy páncélos lovag fejével illusztrálni. Nem sokban különbözik a Nápolyban lévő Szent Elmo erődre kitett sisaktól:

A következő mű is igen eredeti: 

Renato Bertelli (1900-1974) orsó formájúvá esztergályozta, majd öntötte ki Mussolini stilizált arcélét, így teljesen mindegy, honnan nézi az ember, ugyanazt látja. Nem lehet szabadulni tőle, még a falnak sem lehet fordítani. Ügyes! Felhasználási lehetősége sokoldalú lehetett volna. Működhetett volna ceruzahegyezőként, ahol a Vezér agyának mélye nyeste volna élesre a tett elkopott grafithegyét; alkalmazható lett volna gyermekjátékként (pörgettyű), vagy akár ajtónyitó gombként stb. Autókba 2D-ben lehetett volna elhelyezni kürtgombként, azért mégis igazgalmas érzés Mussolinivel letülkölni az előttünk lévőt. Ezt a lehetőséget kihagyni!

De most jön az igazi kedvenc - nemcsak az enyém, a művészettörténészeké is. Alvaro Corghi (1893-1954) önmagában példázza a régi igazságot: az a nagy művész, aki jókor van jó helyen. Mert hát mit is mondott ez a márványdarab 1933-ban, kiállítása idején?

Mussolinit, amint épp szónokol: felveti a fejét, s középütt a hiányzó rész, ami az orra helyén tátong, tulajdonképpen a szája, amint éppen mondja a magát a tömegeknek. A Ducét homlokáról és duzzadt, széles alsó ajkáról lehet azonnal megismerni, s persze arról, hogy ágál, szónokol, észt oszt, kiabál. Kongeniális.

De miért is mondtam, hogy „jókor, jó helyen”? Hát most képzeljük el, hogy Corghi ezt szicíliai partraszállás után alkotja meg, majd állítja ki. Aha, mondták volna, szóval Mussolininek beverték az orrát a szövetségesek, s most hátrahajtja a fejét, hogy az orra vérét nyelje. Úgyhogy 1943-ban Corghi „ezzel a lohadt viselkedéssel” igen hamar gladiátorképzőben találhatta volna magát...

A terem minőségéi részének záródarabja Pietro Carnerini (1887-1952) arcképe a Ducéről.

Ezt még 1941-ben készítette Pármában, Mussolini ottani látogatása után, s az egésznek olyan a hangulata, mint egy halotti gipszmaszk. Azt viszont nem közölte a leírás, hogy ez tényleg Mussolini arcáról lett-e levéve? S ki lett-e állítva? Mert ha Carnerini ellenálló volt, akkor nem igazán illik ebbe a tárlatba. Amit itt látunk, az mind jóvá volt hagyva a cenzúrahivatalban.

Dicséretes szándék volt a kiállítás összeállítóitól, hogy nem akartak Mussoliniból pojácát csinálni, pedig ő maga mindent megtett azért a fellépésével. Az eddig bemutatott művek minden esztétikai szempont alapján az igényesség halmazába tartoznak. De természetesen van kommersz vonulata is a dolgoknak, úgyhogy most arassuk le a termés gyatrább felét.

Luigi Fabris (1883-1952) Dux c. 1927-ben készült és rikítóan kifestett porcelánjához nincs mit hozzátenni.

Mint ahogy a lovasszobrához sem.

Albino Manca (1897-1976) kisplasztikája korrekt munka, de nagyon közhelyes:

Ami viszont maga a mellbetaszító borzalom, az Antonio Ligabuc (1899-1965) gyötrődése arra, hogy ábrázolni próbálja Őt. Nem is tudom, hogy ez mi? Valami eleve elnagyolt kísérlet a Vezér megformálására, aminél ráadásul valami félrement az öntőműhelyben?

A szomszéd szobában van még a fasiszta plakátkiállítás (ez a következő posztom tárgya lesz), de számomra érthetetlen módon betetettek oda egy Mussoliniről szóló festményt is. Illetve kettőt. Na jó, az egyiknél nem tudom eldönteni, hogy ezt a nevet megérdemli-e, mert az így néz ki:

Spartaco Greggio (1893-1979) kontármunkáját semmi sem menti: összevissza perspektíva, torz méretarányú alakok, kifestőkönyvbe való egyenarcok és testek, érzelemhiány, elmázolt, idétlen színek. Legfeljebb a Vankóné Dudás Juli-féle vonal követői találhatnak benne olyan mozzanatokat, amelyek miatt bizonytalanul megfogalmazzák magukban az „nem röhög!” lehetőségét e rémség láttán, de az a helyzet, hogy Vankóné legalább barátságos, kedves életképeket alkotott, ez meg minden mozzanatában primitív és sulykoló az anyaságról és a férfiasságról.

Nem baj, itt van Cesare Sofianopulo (1889-1968) munkája 1929-ből, az Il Condottiero, amit mi úgy szoktunk lefordítani, hogy „zsoldosvezér”, de ez az olaszoknál azért kicsit más, ott inkább hadvezér.

Hogy ez kopaszodó, érdektelenül ránk néző alak Mussolini lenne, azt nehéz megállapítani, mert akárhogy erőlködöm, nem tudom őt belelátni. Az attribútumok segítenek egyedül, a hatalmi jelképek: könyv, kard, gránátalma (mint a hazaszeretet szimbóluma), az igazság istennője, van itt minden. Csak a Duce nincs sehol. Egyébként önmagában nem lenne rossz mű – a XV. században. De mivel XX. században készült, csak egy tehetséges piktor vásári utánzóképességének lenyomata.

Na jó, még egy plakátot innen 1934-ből (Alexander „Xanti” Schawinsky).

Ha ezek után marcangoló vágy kel bennünk, hogy megtekintsük Mussolini itteni működésének helyszíneit, akkor - mint már mondtam – Gargnanóba kell mennünk, kb. fél óra autóút északra, sok szabad parkolóhelyben itt se reménykedjünk. A Repubblica Sociale Italiana alatt ő és családjának lakóhelye a Villa Feltrinelli volt. Nem tudunk bejutni, ezt most feledjük el: a tóparton lévő hatalmas villa a méretes, hosszú parkjával szigorúan zárt övezet, luxusszálló, hatalmas fákkal körbevéve, egyedül egy kis rés van, ahol a lombok közül rá lehet látni – a hátsó kijáratra. Ennyit sikerült nekem is csak összehoznom belőle:

Ha pedig a munkahelyét nézzük, az a városka központjában, a villától kb. 600 méterre lévő Palazzo Feltrinelli, ahol egyszerre dolgozott államfőként és pártvezetőként. Most egyetemi épület, szép, klasszicizáló munka, de amúgy beleveszik a környékén lévő hasonló épületekbe.

A Mussolinivel való ismerkedésünket azonban e tárlattal nem fejeztük be, mert átmegyünk a következő terembe, ahol az Olasz Szociális Köztársaság plakátjai várnak minket. Ez a terem, amiben most jártunk, volt a Dicsőség; a következő a Végzet.