Boldogabb nemzetek, akik saját nyelvük államhatárain belül élnek, vagy azok, kiknek egykori szállásterületeit nem tépkedte le a történelem, s nincs túl sok emigránsuk, akik elmenekültek a lehetetlen hazai állapotok elől, nyugodtan mehetnek a temetőikbe régi nagyságaik sírját felkeresni. Lehet, hogy kissé elhanyagolt állapotban vannak, de mindig helyrehozza őket az állami vagy önkéntes műemlékvédelem. Viszont egy dologban mindenki biztos lehet: ott vannak és ott maradnak.

Nem így a szerencsétlenebb sorsú nemzetek, mert az ő külföldre szorult temetőihez mindig aggódva kell mennie a vándornak. Megvan-e még a sír? S ha igen, milyen állapotban? Mert a többségi nemzet jobban szeret régi, idegen nevek helyett új, hazai neveket látni a sírköveken. S ha a régit nem akarja eltakarítani az enyészet (vagy a ki nem fizetett bérleti díj), akkor gondoskodnak ennek ösztönzéséről a forrófejűek és a hüllőagyúak: a rongálók és a temető fenntartói. Az első pusztít, a másiknak pedig a helyrehozatalra nincs elég pénze, majd a következő költségvetési ciklusban. Esetleg. S ha neki is áll, azt kényszeredetten teszi, mert tulajdonképpen mi köze neki ehhez…?

Jó előre lehet aggódni, hogy odaértünkkor ezt látjuk majd: szétverték a sírkövet, kirántották a keresztet, leborították a cementszobrot, összefirkálták és –fújkálták azt, leborították festékkel. Vagy olyan állapotban van a sír, hogy a következő szél szétszedi, mert korhadt, repedt, mállott, koldus a többi jómódú, ápolt, öntözött domborulat között, a sírkert szégyene.

Különösen van ez így Közép-Kelet-Európában, ahol még most is, az állítólagos nemzeti összebékéltetés korszakában szívós, néma küzdelem folyik minden talpalatnyi földért, amelynek jelképes jelentősége lehet. Itt nem mindegy, hogy ki hol milyen szobrot és emléktáblát állít ki (illetve távolít el), itt minden ilyenbe bele lehet látni a rosszindulatot. Tipizált, bár erőszakos példája ennek az Úz-völgyi katonatemető fölött kitört hajcihő. Kik nyugszanak itt? A miénk, nem a tiétek! Miért vagytok itt?

Besztercebányáról e tekintetben megnyugodva érkeztem haza.

Nem készültem fel ott temetőlátogatásra. 2020. augusztus 28-án közölte velem a hatalom, hogy három nap múlva innen se ki, se be. Mivel nem akartam elmulasztani a Szlovák Nemzeti Felkelés másnap esedékes ünnepségét (bár egy nappal korábban még úgy gondoltam, hogy majd a jövő évben megnézem, minek ide sietni), azért reggel azonnal kocsiba szálltam, és irány Besztercebánya. Viszont így nem volt időm arra, hogy áttekintsem, mi vár rám a városban, nem készülhettem fel, tehát ötletszerűen kezdtem el nézelődni benne.

A Kálvária, a főtér és a várnegyed után a temetőbe mentem. Nem kerestem ott semmit, de kőfalba helyezett kapuja a székesegyház mellett tátongott felém. Érdekes temető ez, mert a város központjában van, s nem holmi itt maradt régiség, ebbe még temetkeznek. És jó nagy.

Klasszikusan alkonyodott a fák mögött bíborba borulva a kék és lila felhőkkel kiszínezett égbolt, ezért vannak tele vörös fényekkel a képeim. Költői séta volt, mondhatnám, mert amúgy szeretem a temetőket, mindig is a realista esztétika híve voltam, a temető pedig maga a realizmus. Olyan, mint a meztelen halott, akinek arcát kipirosítják, haját megfésülik, s elegáns ruhákba bújtatják, hogy jól fessen a ravatalon. De attól ő még halott, a ravatal meg - ravatal.

Amíg fel-alá sétálgattam, megjelent egy idősebb úr, nyakában egy fényképezőgéppel, amelynek akkor volt az objektívje, mint egy csillagvizsgáló. Elkezdte gyakorolni általa a perspektivikus látásmódot, összevillant közben a tekintetünk, igen, jó, ha van valaki, aki ugyanabban a magányos mániában utazik. Felbukkant még egy fiatal pár is, kézenfogva bóklásztak a sírok között és betűzgették a neveket, ők is tetszettek. Az emberi igényesség egyik fokmérője nálam az, hogy ki mennyire bírja halottak között tölteni az idejét. Nekem elég sokkal volt dolgom, megesett, hogy hullába botlottam bele éjjel az utcán, volt, aki szemem láttára halt meg, a másik a karjaimban, ölelgettem én holttestet eleget. Én a halállal úgy elvagyok. (Az élettel kevésbé.)

Magyar sír már nem sok van a temetőben, de azért akad. Pl. két régi kanonoké:

Van olyan is, ahol nyilván magyar halott fekszik tipikus magyar utónévvel, azonban sorrendjük szlovákosítva van. Értem én, hogy mindenki igazodni akar a többiekhez, mert úgy lesz belőle egyéniség, de ennyire mégsem kéne, s főleg nem akkor, amikor már úgyis minden secko jedno:

Gépemet könnyedén lengetve haladtam ki a temetőből a sírok között kígyózva, amikor egy méltóságteljes, de közhelyes szoborkettős meredt fel előttem: a Gyásztól Megilletődött Nő, amint egy puttóval megkoszorúztatja a kőtömb alatt nyugovó emlékét. (Ő már egy modern alak: magas sarkú cipőben van, nem mezítláb és saruban, mint a régiek.) Csak oldalról pillantottam rá. Ki pihenhet itt? Biztos valami úrhatnám polgár, azok szeretik az ilyeneket.  

De azért odamentem hozzá, s ezt olvastam az oldalán: Petrogalli Arthur.  

Na, álljunk meg! Ennek biztos van valami köze Petrogalli Oszkárhoz. Ilyen névvel ez nem lehet véletlen. Nézzük meg csak közelebbről…! És tényleg!

Mármost, aki nem tudja, hogy ki volt Petrogalli Oszkár, ne húzódjon el lesütött szemmel, mert fél éve még én sem tudtam. De hát kupálódik az ember. Ki.

Tömör életrajzi adatokkal jellemezve hősünket: besztercebányai ügyvéd volt, született Aradon 1877-ben, meghalt itt 1925-ben. 1918-ig a feledendőség jelöltje volt, mert attól eltekintve, hogy egy helyi újságot szerkesztett, illetve négy évig (1906-1910) országgyűlési képviselő volt Függetlenségi Párt színeiben, nem alkotott nagyot. Igazi szerepe akkor következett be, amikor Szlovákia elszakadt tőlünk, mert ő lett a motorja a szétszórt, tehetetlen magyarság egybeterelésének. 1922-ben főszerkesztője lett a híres Prágai Magyar Hírlapnak, s még ez évben ő hozta létre a magyar pártok egyeztető szervezetét (a losonci ún. Központi Irodát), majd ennek leágazásaként a Sziklay Ferenc által vezetett Kulturreferátust. Halála egy nagy egyéniségtől fosztotta meg a felvidéki magyarokat.

Persze lefényképeztem jobbról-balról. Most már kifejezetten vártam, hogy jöjjön erre valaki. Hadd lássa azt, hogy ez nem egy elfeledett ember, gondol rá valaki, nézi a sírját és töpreng és megörökít. Jelenlétünk ilyenkor szimpla figyelmeztetés: még van, aki számon tartja ezt a halottat. Ha csak hetente egy magyar megáll e sír előtt, az elég, az itt járókelők ezt megjegyzik maguknak. Ha valamit hagynánk ott emléknek, az még jobb lenne, mert az is jelzés az itt élőknek, hogy ez a sír nem fog eltűnni nyomtalanul, mert titeket, akik itt élnek, nem érdekel a sorsa. De ez persze ábránd, mert nem lehet egész nap ollóval és méteres nemzeti színű szalagokkal mászkálni a Kárpát-medencében. (Hamar elfogyna a szalag.)

Apropo: megörökítés. Hiába kerestem a neten, Petrogalli sírjáról sehol, semmiféle  fénykép nincs. Hát akkor mostantól kezdve van.

Ps.: Ha odafigyelek, a bejáratnál láthattam volna a parcellatáblát, amely mutatja, melyik nevezetes személyiség hol van eltemetve. Petrogalli sírja is jelölve van. Különben tessenek belépni a főkapun, balra az első felfelé vivő út, annak végén jobbra. De jól van ez így, mert ha észreveszem a táblát, hová tűnt volna a felismerés izgalma…? (Imádom a kalandokat!)