Jelen poszt alapvetően szól, hogy mi történt Krakkó három legfontosabb szobrával a német megszállása alatt (1939. szeptember 6 – 1945. január 18). A nácidúlás (és építkezés…) további elemeivel egy másik posztban fogok foglalkozni. Viszont azért a kommunistákról se feledkezzünk meg… 

Kezdjük az alapokkal. Krakkó közel feküdt az 1939-es német határhoz, s még közelebb ahhoz, amit a németek kikerekítettek a győzelmük után. Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság főnöke e városba telepítette hivatalát 1939. október 12-én, ő maga egyenesen a Wawelbe költözött be. Azonnal betiltotta annak nevét: innentől kezdve csak, mint „krakkói vár” (Burg Krakau) szerepelt a német tudósításokban és útleírásokban. A várban nem okozott kárt, de innentől kezdve (a karbantartók kivételével) lengyel nem tehette be oda a lábát. Olyan volt ez, mintha nekünk azt mondanák, hogy nem mehetünk fel a Halászbástyára. A németek úgy gondolták, hogy Krakkó minden látszat ellenére egy „Urdeustche Stadt” („ősnémet város”), csak menet közben ellepték a lengyelek és a zsidók. Ezen a sajnálatos állapoton változtatni kellett. Frank gyorsan alapított egy áltörténelmi pszeudo–kutatóhelyet (Institut für Deutsche Ostarbeit – Német Keleti Tevékenység Intézete), amelynek az volt a célja, hogy a város árja eredetét bizonyítsa; ennek tevékenysége főleg abban merült ki, hogy romboljon, bezárjon, betiltson és lehetetlenné tegyen minden lengyel kulturális tevékenységet.  

Frank élvezte a kilátást a Wawelből, de egy dolog nagyon csípte a szemét: Kościuszko, a szabadsághős lovasszobra a főbejáratnál. (Ő olyan a lengyeleknek, mint nekünk Rákóczi Ferenc.) Ennek azonnal mennie kellett.

Leonard Marconi lvovi szobrász–professzor és Antoni Popiel műve 1900-ban készült el, eredetileg egy piactérre szánták, aztán a helyszín miatti nézeteltérések miatt egy podgórzei (krakkói külvárosi) raktárban, majd egy tűzoltóállomás udvarán állt. Méltó helyére az I. Világháború végéig kellett várnia, 1921–ben állították fel itt, a vár falai alatt, a főbejárat mellett balra.   De a germán helytartó ablaka alá nem kellett lengyel szabadsághős, tehát a szobrot 1940. február 17–én lerombolták. A műveletről fénykép nem maradt meg, meg kell elégednünk a tény közlésével. Darabjai közül néhány megmaradt. Drezda ajándékaként 1960-ban került az eredeti régi helyére a mostani replika. 

Második áldozatuk a grünwaldi csata emlékműve lett, amelyet 1910. július 15–én, a csata 500–adik évfordulójára állítottak fel a mai Matejko téren (Plac Matejki; Antoni Wiwulsi alkotása). (A szép fényképek TMFBS művei, engedéllyel.)

Ez rettentően szúrta a németek szemét. Nem csoda: 1410-ben a lengyel-litván seregek e csatában zúzták szét a Német Lovagrendet. Győzelmük olyan hatalmas volt, hogy a Rend innentől kezdve már csak romjaiban tengődött tovább. A mű figuratív mondanivalója egyértelmű: a hatalmas kőemelvény tetején a győzelmes lengyel király (II. Ulászló) feszít nyugodtan, a győzelem méltóságát élvezve az ércparipán, alatta, a talapzaton pedig a legyőzött Német Lovagrend allegorikus alakja hever páncélban. Ma állapotát és méreteit is jól mutatják a képek. 

1939 novemberében a szobrot körbekerítettek, s 1940 áprilisáig lebontották. A fő– és mellékalakokkal robbanóanyag végzett, fémmaradványaikat Németország hadiipara nyelte el.

De az eredeti talapzatból megmaradtak a gránitlapok. 1972-ben kezdték el régi fényképek alapján a rekonstrukciót, a replika avatása 1976. október 16-án történt. Még egy kiegészítést is tettek hozzá: elé helyezték az Ismeretlen Katona sírját (Grób Nieznanego Żołnierza), ami Wiktor Zin professzor (1925–2007) munkája.  

A harmadik célpont a Nagy Piactér volt (ahol a Posztócsarnok található), azon belül is a Miczkiewicz–szobor (Teodor Rygier alkotása 1898–ból). A város lakói nem voltak oda a szoborért, a felállítása idején rengeteg kritika érte, de addigra megszokták. Talán az volt vele a baj, hogy az író igen pökhendien áll a talapzatán, arca olyan, mint akinek semmi köze sincs az őt bámulókhoz: 

1940. augusztus 17–én borult a kövezetre, majd a következő három nap alatt az egészet elbontották. Hogy erre mi szükség volt? Hitler látogatásának beharangozása, amelyet előbb szeptember 1–re, aztán október 14–re terveztek. (Egyik sem jött be.) A tett láttán a krakkóiak dühöngtek és sírtak, mert ráadásul ezt az egész város szeme láttára csinálták. Közben mindenkit kiemeltek a tömegből, akinek fényképezőgépe volt. Egyiküknek mégis sikerült épp a legjobb pillanatot lekapnia, s ebből üzletet csinált: két nap múlva a felvétel elárasztották a várost, rikkancsok árulták pult (vagyis zakó) alatt:  

De van erről egy másik is.

Joggal mondhatta az egyik néző, Zygmunt Nowakowski: „bukásában nagyobb volt ez a szobor, mint amikor állt”. (Z. Nowakowski: Mój Kraków i inne wspomnienia, Varsó, 1994). Mert akkor már nem az esztétika volt a lényeg, hanem az, hogy a lengyelek, ha majd akarják, lebontják a szobraikat; de ezt idegenek ne tegyék. Ez belügy. 

A krakkóiak azt hitték, beolvasztották; azonban 1946-ban Hamburgban megtalálták az egészet, csak összevágva, összetörve, darabokban. Felállítására 1955. november 26–án került sor, addig tartott összerakni. A mellékalakok közül háromnak a töredékét a Krakkói Történeti Múzeumban, tételesen a Schindler–gyárban őrzik. Az egyik egy öregember feje; a másik egy kar részlete, a harmadik egy kéz, benne véső.  

Volt egy negyedik hatalmas szobra is Krakkónak: Konyev marsallé. Itt most számoljunk le egy népszerű legendával. Egyetlen Krakkóról szóló útikönyv sem felejti el megemlíteni azt, hogy a város milyen jól megúszta a II. Világháborút: a németek ostrom nélkül foglalták el, harc nélkül adták fel, s távozásukkor nem sikerült felrobbantaniuk a műemlékeket, pedig az összeset aláaknázták. Ennek az volt a gátja, hogy a Vörös Hadsereg olyan gyorsan érkezett meg, ami miatt a rémtett kivitelezésre már nem volt idejük. Erre a legendára épült pl. A tavasz tizenhét pillanata c. filmsorozat is (és az alapjául szolgáló Julian Szemjonov–könyv), amelyben maga a nagy Stirlitz volt az, aki az utolsó pillanatban elszabotálta a város lerombolását. De az a helyzet, hogy ebből (bármilyen szépen is hangzik) egy szó sem igaz. Nem: a németek nem akarták felrobbantani a belvárost, de hogy miért, azt döntsék el a hadtörténészek. A legújabb álláspont szerint szimplán arról volt szó, hogy reménytelennek látták a védekezést, ezért kimenekültek a bezáruló szovjet ostromgyűrűből. Rombolási hajlandóságból azonban nyilván nem volt hiány, mint ahogy hadianyagból sem; ezt bizonyítja, hogy beásták magukat a kb. 200 km-re lévő Breslauban (ma Wroclaw), s az mindhalálig védték. Nem is maradt abból a városból semmi.

 A lengyel kommunisták azonban ápolták a legendát, s ezért került sor arra, hogy 1987–ben felállítsák Konyev marsall gigantikus szobrát a városban, egész pontosan Bronowice kerületben. (Mai helye, ahol a talapzat található: Młynówka Królewska Park.)  Még egyszer: 1987. január 18–án. Amikor már lényegében mindennek vége volt, amiben hittek. De egy próbát megért. Nem állt sokáig a szobor: 1991 januárjában szépen szétszerelték és átadták a Szovjetuniónak; 1992–ben pedig Konyevet törölték a díszpolgárok jegyzékéből.  

Volt még egy szobor Krakkóban, ami már nincs a helyén: Leniné. Ezt 1973. április 28–án avatták fel Nowa Hutában, a helyi Sztálinvárosban, ami Krakkó külvárosa volt. (Erről még írok.) A szobor eléggé robosztusnak ábrázolta Lenint, ezért a helyiek egyszerűen csak King Kongnak hívták… 1989. december 10–én bontották le, hogy aztán Svédországba kerüljön, ahol valami szórakoztatóipari skanzenben helyezték el.