Ez az a hely, ahol rossz szegénynek és csúnyának lenni – összegezte benyomásait párom, amikor elhagytuk a várost. Mi azonban kellemesen éreztük magunkat, tehát megállapítottuk, hogy nem vagyunk sem szegények, sem csúnyák. Ő ez utóbbi biztos nem – nálam ezen lehet vitatkozni. (Illetve sajnos nem lehet.) A szegénység meg elég relatív fogalom… 

Már csak azért is elégedettek lehettünk, mert egyáltalán találtunk parkolóhelyet, az ui. a belvárosban ritka kincs. Eleve csak lakossági várakozási engedéllyel lehet megállni, tehát parkolóórákat ne keressünk, csak a mélygarázsban. Azonban vasárnap jöttünk ide, s délután minden ingyen volt, így alig húsz perc körözés után sikerült találnunk 1, azaz 1 db. parkolóhelyet egy mellékutcában. Szóval, ha ide látogatunk, inkább álljunk meg a szélén. Kicsi az egész, fél óra sétával be lehet jutni a központba, s azt is villák között és parkok mélyén fogjuk megtenni. Úgyhogy kár a tülekedésért. 

Kezdjük először ezzel a fura névvel: mi az, hogy Baden–Baden? Mert a „baden” („feredő”) még érthető, már a római korban is kihasználták az itteni forrásokat, s szép fürdőtelepet építettek ide. (Amiből semmi sem maradt néhány kődarabon kívül, azokat is csak 1847-ben fedezték fel. Egyébként Alexander Severus és Caracalla császárok munkája volt.) 

De mire a kettőződés? A válasz az, hogy a települést eredetileg Badnak hívták, majd Baden lett belőle (mert több fürdő telepedett ide), s mivel ilyenből volt még pár német földön, mindegyiknek meg kellett magát különböztetni valami toldalékkal. Ennek ez annyiban könnyen ment, hogy a badeni őrgrófság róla lett elnevezve, ezért lett belőle Baden–Baden, vagyis nevét így kellett érteni: „a badeni őrgrófság Baden nevű helye”. Hivatalosan csak 1931-ben kapta meg ezt, amikor a badeni őrgrófság sehol sem volt, s mára összeolvasztották Württenberggel. 

Baden–Badent azonban nem is elsősorban fürdővárosként ismerjük, hanem mint a kaszinózás egyik összeurópai székhelyét. Ez nem kis mértékben volt köszönhető Dosztojevszkijnek, aki személyes jelenlétével (és egyre apadó pénzével) mélyítette el a városka ez irányú hírnevét. Írónk egy egész életen át a szerencsejátékok rabjaként élt, sajátos életstílusról szól A játékos c. műve (amelyet Makk Károly filmesített meg). Ez egy fiktív fürdő- és kaszinóvárosban játszódik, amelynek neve Roulettenburg. Lehetett Wiesbaden és Bad Homburg éppen úgy, mint Baden–Baden, de ez utóbbi kisajátította őt magának, mert kiderítették, hogy a nevezett kisregényt itt írta, ezért az írónak szobrot emeltek és emléktáblával jelölték meg a házat is, aki lakott. Mivel azonban A játékosnak egy külön története van, erről majd legközelebb… Most csak a várost tekintjük át nagy vonalakban. 

Belső részét két egységre kell osztani: arra, ami az Oos folyó alatt van, és arra, ami fölötte. Bár az, hogy „folyó”, túlzás, inkább egy szélesebbre nőtt patakról van szó, mert ennyi az egész:

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne kelne el itt az átkeléshez némi mennyei segítség, ezért találunk a Fesztiválpalota felé menet az egyik hidacska mellett egy Nepomuki Szt. János szobrot:

A nevezett cseh szent a hidakon, réveken átkelők védelmezője (is); meglepő, hogy ilyen messzire elmerészkedett, ő ui. „csak” Habsburg–összbirodalmi szent volt, s ott is főleg német– és cseh nyelvterületen. Baden (és Baden) tehát sosem tartozott az érdekkörébe… 

Az Oos alatt a fürdő– , kaszinó– és grasszálónegyed húzódik hosszasan, több részletben. Vagyis dehogy „negyed”: ezt a település fele. Erről híres Baden–Baden, nem az óvárosáról, ami az Oos másik oldalán húzódik fel néhány domb oldalán. Pedig egykor fordított volt a helyzet. A város ugyanis csak akkor tört föl, amikor a Nagy Francia Forradalom alatt a nemesség itt, a határ közelében húzódott össze; ez tökéletes hely volt arra, hogy a visszatérésükről ábrándozzanak. Amikor aztán beköszöntöttek a békeidők, a város jó hírneve még inkább elterjedt, mert az 1830-as években Franciaországban betiltották a kaszinózást, így az élelmes németek rögtön nyitottak nekik egyet a határ mellett. Persze, ettől még túlzás volt a várost „Európa nyári fővárosának” nevezni, mert abból akadt egypár, pl. Karlsbad (Karlovy Vary), vagy Marienbad (ma: Mariánské Lázně), bár az is igaz, hogy ezekben nem volt híres a kaszinó. 

Középütt, a patak mellett előtt egy nagy, szabad park terpeszkedik. Dísztelen, mondhatni, unalmas. Amikor ott jártunk, éppen valami távol–keleti zenekar játszotta a keringőket a tájhoz nem illő, ronda és igénytelen zenepavilonban:

Szemben, jobbra található meg a klasszicista városi színház (1862), mert nemcsak víz– és pénz van a világon.

Ettől balra pedig a Kurhaus, vagyis a gyógyfürdő (1824), ami egyben a kaszinó és a konferenciaközpont is. Igen, és a kaszinó: az ebben egy melléképület.

 Aztán van még itt az Ivócsarnok (1842) is a fenti park vége felé. Jellemzője, hogy inni nem lehet benne, csak ha fizet a látogató, vagyis nincs szabad kútja. Az árkádja szép, rajta freskók, amelyek értelmének a megfejtésével sem magamat, sem az olvasót nem untatom.

Ha innen tovább megyünk – már erősen ki a városból – , elhagyunk egy luxushotelt (előtte orosz rendszámú chopperek…), megérkezünk a főutca mellett balra lévő, hosszan elnyúló Fesztiválpalotához. Ami nem ennek épült. Ez volt a vasútállomás… 1904–ben építették, a korábbit, ami 1845 óta itt állt, lerombolták. 1977–ben aztán ezt is bezárták, azóta egy 2.500 ülőhelyes szórakoztatóipari központot csináltak belőle a szó jobb értelmében. Repertoár: hangverseny és opera. De nem ez a fontos benne, hanem maga a mérete: képzeljük el, hogy ebbe a kisvárosba mi tömeg özönölhetett, ha egy ilyen hatalmas fogadóhelyet kellett építeni neki – s miféle tömeg lehetett az, amelyik elvárta a neoreneszánsz hangulatot? (Természetesen ahhoz, hogy fesztiválpalota legyen belőle, mögötte hozzáépítettek ezt–azt. Ez most Németország legnagyobb operaháza.)

Kb. ennyi a belváros parkosított része. Itt lehet még sétálni, mászkálni ide-oda, de különösebb (semmiféle) érdekesség nem fog várni ránk. Tehát nem találunk zenélő szökőkutakat, többalakos szobrokat, sövénylabirintust, kőnimfákat és rejtekutakat. Nem is ezek céljára épült, ez tágas közpark volt és most is az. Ha szökőkútra vágyunk, egy ilyen az Oos patak mögött futó főút mellett (a színháztól távolodva) van, mögötte egy kéttornyú templommal:

Szoborból pedig csak Wilhelm Furtwängler karmester található meg. Aki ismeri Szabó István életművét, az emlékezhet a Szembesítés (Taking Sides, 2001) c. filmjére, ahol a nevezett személyt az idegösszeroppanás felé kínozták, mert meg akarták tudni, miért szolgálta ki a pálcájával Hitlert. A szobra azért került ide, mert a város mellett hunyt el 1954-ben egy kórházban.

A németeket a jelek szerinte nem foglalkoztatta a Szabó István–féle morális probléma, mert 2009. november 30-án leplezték le a szobrát. (A mester neve kideríthetetlen.) Lett is belőle pici botrány, hogy emlékműve hogy kerülhet nyilvánosság elé? Nos, úgy, hogy Furtwängler zseniális karmester volt. Roppant expresszíven interpretált: gyorsan, erőszakosan, kissé darabosan és durván vezényelt.  Szóval nem lehet rá nem figyelni…

Az Oos patak mentén a folyásiránnyal visszafelé még újabb és újabb parkocskák következnek, de a turizmus ezeket ritkábban látogatja, kopárak is, unalmasak is. 

Ami a másik oldalt, vagyis az óvárost illeti: ott nincs sok látnivaló. A domb tetején található meg a város temploma, benne az őrgrófok sírjaival, hozzá csak lépcsőmászás árán jutunk fel. Itt találunk egy Bismarck–szobrot, melynek dióroppantó ábrázata és vasemberes öltözéke sehogy sem igazodik a városka könnyed életérzést élénkítő hangulatához:

Viszont tudni kell, hogy az ilyen típusú Bismarck–ábrázolások pont olyanok Németországban, mint nálunk a Kossuth–szobrok: egyformák. Mindig középkori jelmezt adtak rá (mert feltámasztotta a német egységet), s komoly tekintettel néz el az ember feje fölött. (Végül is mit várjunk egy kancellártól?) Oskar Alexander Kiefer szobrát 1915–ben avatták fel, tehát (gondolhatnánk) harctéri buzdítót jelentett. De nem ezért csinálták, hanem mert a kancellár 100-adik születésnapja volt. S immár a nemzetközi pénzvilágot meg nem zavarhatták meg vele, mert akkor azok éppen sehol sem voltak… Mellesleg Bismarck már 1895-ben a város díszpolgára lett, mert ő is tartózkodott itt olyan sokat, mint Dosztojevszkij. (Bár ő a nyertesek közé tartozott.) 

A dombtetőn egyéb látnivaló nincs, ha mögötte leereszkedünk két háztömb között a belvárosba, megtekinthetjük az új fürdőkomplexumot, amely fehér köveivel a római korban igyekszik visszakanyarítani a látogató hangulatát:

Erre utal a neve is (Caracalla Thermája), de ezt nem a római császár építtette, hanem a város 1985–ben. Az első 25 évben (2010-ig) 14.000.000 (!) látogató jött ide wellneszelni. Mellette a Paracelsus–sétány húzódik. Mögötte ismét park, amely kivisz a hegyek közé, ahol még tavacska (kacsaúsztatócska) is van. Ennek végén áll Dosztojevszkij szobra (forrás: innen):

Előbb azonban megtekintjük Jézus utolsó éjszakáját a Gecsemáné–kertben. Az alkotó nevét itt is hiába keresnénk. Az a helyzet ugyanis, hogy az a néhány szobor eredetileg a városfalon kívüli temetőben alkotott egy kompozíciót, s a XV. sz. legvégén készültek el (látható is rajtuk a gótika). Ide akkor került, amikor Caracalla-fürdőt megépítették. Fájdalmas és álmos hangulatának ugyan semmi köze sincs a környék békéjéhez, de ebben a városban sehol sem találná meg igazán a helyét: ez a település nem a szellemi elrévedésekről híres.

A városba visszagyalogolva még elmegyünk egy–két fürdő mellett, de ezek régiek, komorak, s mint ilyenek, inkább hasonlítanak a római thermákhoz, mint a templomdomb mögött a modern üvegpalota. A belvároskában vannak még persze kis, tiszta, virágos mellékutcák, meg egy főtér is, fellelhetjük Brahms házát, meg a Fabergé Múzeumot, továbbá lenn, a folyásiránnyal ellentétes parkok mellett van még pár helyiérdekű kis múzeum, de senki nem ezekért jön ide.

Inkább azért, hogy a parkban sétáljon és fagyizzon az elegánsak és jólszituáltak között. Amint láttam, itt az átlaghoz képest valóban elegánsan öltözködnek a népek. Aki tehát a szokásos trágya turistaszerelésben jelenik meg (macinadrág, övtáska, hátizsák, vastag szíjas szandál stb.), az nem igazán fogja átérezni a hely vonzását, s ha emellett lesír róla, hogy nincs 7.000 forintnyi €-ja megenni egy pizzát valamelyik szálló melletti étteremben, akkor a lesajnáló szempillantások miatt máris viszketősen kellemetlen emlékekkel távozhat innen. Épp ezért azt mondom: ha késztetésünk van arra, hogy legalább átmenetileg és néha jól öltözöttek legyünk, de nincs hely, ahol e késztetés tettre váltaná önmagát, menjünk el sétálni Baden–Badenbe!