Nem, még nem megyünk el Sirmionéből, egy látványossága visszavan: a római villa maradványai. Ez a 2 hektáros archeológiai terület egészen a félsziget végén van, ott, ahol véget ér a promenád, a domb tetején és meredek peremén ül. Ritkásan tér be ide a nép, ahhoz képest legalábbis, hányan fordulnak meg a kapuja előtt. Nyilván nem az a pár €-s belépő riasztja őket vissza, hanem inkább az, hogy nem látnak benne kihívást. Végül is csak egy halom rom, bezzeg mennyivel nagyobb van Pompeiben, nem igaz, anyukám?

Meg aztán megtudják a népek, hogy ezek nem Catullus személyes villájának romjai, mert ő már ie. 54-ben meghalt, ez pedig Augustus korában épült; s bár Catullusnak volt itt birtoka, de hogy éppen ennek a helyén, azt ki tudja. Ez hatalmas épület tele volt hideg-meleg uszodákkal, gőzfürdőkkel, napozóterasszal, pihenőhelyiségekkel, középütt természetesen egy kerttel – ennyire jól még Catullusnak sem ment.

Mindegy, a reneszánsz alatt vele azonosították a helyet. A neve most is Grotte di Catullo, vagyis Catullus barlangjai. Ez még a régi időkből (a XIX. században elkezdett és a II. világháború után felgyorsított rendbetétel előtt) ragadt rá, mert addigra a földdel, fákkal összenőtt, gazos, növényekkel betelepült szobáit, útjait, járatait inkább üregeknek tekintette a nép, mint szépészetre váró maradványoknak.

A vele való megismerkedésem nehezen indult, mert amikor először jártunk épp, az orrunk előtt zárták be a főkaput. Ekkor eszembe jutott valami. Mondtam Anettnek, hogy kissé szétnézek itt a környéken, mire azt mondta, hogy itt nincs mit szemlélni, ő inkább visszamegy a városba. Miután távozott, lementem a szabadstrand felé a domb alatt, ahol egy szerpentinsétányon vonult le-fel a nép (de leginkább le). A strand különben felülről így néz ki, ezt csak azoknak mondom, akik meg akarnak ott mártózni, csak tessék nyugodtan.

Az út mentén meredt fölém a villához vezető domboldal gyéresen benőve fákkal. A korlátra ki volt téve, hogy mögé lépni szigorúan tilos. Átmásztam rajta, majd eltűntem a fák mögött, s felkapaszkodtam a domboldalon. A bejárat alatt találtam magam, de sajnos éppen jött egy takarítónő, úgyhogy el kellett rejtőznöm a korlát talpazata alatt. Mentem mellette vagy harminc métert, aztán megcsúszott alattam a föld, s elkezdtem lebucskázni a sétány felé. Megragadtam egy csenevész fa törzsét, s így nem kerülhetett sor arra az épületes látványra, hogy a fürdőzésbe indulók lába elé egy véres, földes, zakós alak hemperedik ki. Mint tudjuk, bizonyos fajta embereknél a kudarc a siker főpróbája, tehát megint nekiveselkedtem az emelkedőnek, s végül sikerült néhány fényképet csinálnom a romok egy részéről. Ezek persze szánalmasok voltak, tessék, egy mutatvány belőlük:

A második látogatás már teljesen konszolidált volt, megvettem a belépőjegyet, és bementem.  

A bejáratnál van egy archeológiai múzeum, amit nyugodtan mellőzhetünk, egy rövid tárlat részeként olyanak vannak ott, mint korsómaradvány, hajtű, tányértöredék stb., szóval sok izgalomra ne számítsunk. A festészetet pl. ez a freskótöredék képviseli – viszont legalább a helyzet illő legstílusosabb eleme maradt meg.

Inkább nézzük meg a villa romjait. A teteje, ahol az udvar volt, állapotát tekintve ne tévesszen meg minket, nincs ez elhanyagolva: rendezett olajfal-liget, rendesen szüretelik benne a termést, jó minőségű szűz olivaolajat nyernek innen.

A legvégén vannak az igazi látnivalók, ott maradtak meg összefüggő épületmaradványok.

Ezek már úgy-ahogy képesek visszaadni az épület egykori nagyságát, bár nagyon szétrombolta őket az idő (és a népvándorlás). S habár minden elemnél ki van téve, hogy ez mi volt hajdanán, teljesen mindegy az nekünk: bármit kiírhatnak oda.

Mindenki kedvence az oszlopsor:

Vagy egy árkádmaradvány, amelyet szerintem (anyagából ítélve) nemrég építettek újjá:

De a fő látványosság a Nagy Félboltív, amely magányosan borong, holott az épület fénykorában nem állt egyedül, sok testvére nézett ki vele együtt a tóra:

És ez itt a lényeg. A tó. Az épületfoszlányok együttese mögött elnyúló víz a mindenféle színű kis hajókkal, mögötte a kéklő hegyek és felette a derűs ég. (Már ha jó időben járunk itt. Velem kegyes volt a turisták istene.)

Ez besöpör mindent. Egy festő, ha élénk a színkezelése, kihozhatja az elő- és háttér ellentétéből a legmerészebb kontrasztokat.

Csakhogy nincs itt ellentét, ez a valóság.

Szóval, tudott élni, aki azt mondta, hogy akkor most egy hétre elmegyek lazulni a Garda-tó partjára. Van ott egy jó kis wellness-szálloda…

Menjünk és nézzük meg, mielőtt rászállna a tömeg, mert rájön arra, hogy pár €-ért beléphet egy festménybe.