Ronchi dei Legionariban vagyunk. Ez a városka az olasz-szlovén határhoz közel Redipuglia mellett az autópálya szomszédságában szendereg, Monfalcone alvóvárosának tekinthető. Semmi izgalmas nincs benne, egy főtérrel bír, abban van egy középszerű templom:

Előtte egy 1958-ban emelt igénytelen betonemlékmű, amelyből az derül ki, hogy az olasz hadviseltek szövetsége állította fel. 

Nem, ezért nem érdemes ide jönni. A neve miatt kell. Mert az utasban rögtön felmerül a gondolat, hogy ez a légiósokkal van összefüggésben. De milyen légiósokkal? Kérdezhetnénk azt is: mit hoztak ide a rómaiak? 

Semmit. Ez nem Rómáról szól. A falu 1925-ig a Ronchi dei Monfalcone nevet viselte, csak ez után lett „legionari”. (A Ronchi különben lefordíthatatlan, ill. azt jelenti, amit nekünk etimológiailag Tab vagy Bátonyterenye. Vagyis semmit…) Szóval, ez a név egy fasiszta találmány. De mi történt itt? 

A választ a temető bejárata melletti emlékmű adja meg.

Már írtam egy elég szép sikerű posztot Gabriele d’Annunzióról, amelyben bemutattam, hogy a fasizmus Keresztelő Szent Jánosa milyen öndicsőítő villát épített fel magának a Garda-tó melletti hegyoldalon, s hogyan kezdett csendben becsavarodni e pazar magányban. De az, hogy odáig eljutott, itt kezdődött.

1919. szeptember 11-ét írunk. A falu határában – a temető mellett – kb. 1.000 olasz gránátos éjszakázott nyugtalanul. Várták, hogy társaik, akiket Velencébe küldtek d’Annunzióért, vele együtt jönnek vissza vagy nélküle? Mert az első esetben veszett az ügy, amit fontolgattak magukban. Dezertálni akart mindenki – de nem a családi otthonokba, hanem vissza, Fiumébe, ahonnan a politikusok kiebrudalták őket. 

Az olasz kormány a Monarchia összeomlása utáni zűrzavarban Fiume megszállására hadsereget vezényelt a városba. Az antant azonban ezt máshogy gondolta, s arra utasította Rómát, hogy a helyzet további rendezéséig csapatait vonja ki onnan. Ez a „rendezés” azt jelentette, hogy valószínűleg jugoszláv (ill. akkor szerb-horvát-szlovén) ellenőrzés alá fog kerülni. Amire volt is alapja Belgrádnak, mivel a lakosságnak csak a fele volt olasz. 

Ez az ezer katona, amióta 1919. augusztus 25-én elment a városból, itt tanyázott. Annyi el voltak kötelezve Fiume ügye iránt, hogy még az isztriai határ őrizetére sem merték őket kirendelni. De feloszlatni sem, mert attól féltek, hogy vagy tömegben indulnak el, vagy egyenként szállingóznak vissza Fiumébe. 

Viszont kollektív lázadásra nem számítottak. Úgy kalkuláltak, hogy ennek nincs gyújtópontja. A katonák is így látták, egészen addig, amíg valakinek ki nem pattant az agyából d’Annunzió neve. Erre persze sokan legyintettek: Velencében fekszik, lázas beteg, hogy állhatna ő a hadak élére? 

Ám néhány tiszt megpróbálkozott ezzel. 1919. szeptember 11-én hajnalban elutaztak „látogatóba” a költőhöz, aki tényleg nyomta az ágyat. Egészen odáig, amíg el nem suttogták neki, hogy mi lenne a következő küldetése. Azonnal meggyógyult. Felöltötte alezredesi egyenruháját az összes kitüntetésével, s már szállt is be a motorcsónakba, amit titokban a hátsó kijárat elé vittek. (A kormánynak ui. volt félelme attól, hogy a nemzet hőse rossz irányba fog radikalizálódni, ezért éjjel-nappal figyeltették a házat, ahol lakott.) Aznap már meg is szállt Ronchiban, beült egy munkáscsalád házába (azon most márványtábla áll ennek tiszteletére), s amíg tervezgetett, a tisztek összeállították a menetoszlopokat, rendeltek teherautókat, majd szeptember 12-én hajnalban az egész társaság odébbállt. Az elővéd a kocsikon ült, a többség gyalogszerrel indult neki Fiumének. A küldetés, mint tudjuk, vakmerő és véres volt – de sikerrel járt. Fiumét elfoglalták, majd kiverték őket bele - és a város olasz maradt.   

Mindehhez képest az a szégyen érte Ronchit, hogy a II. világháború végnapjaiban jugoszláv partizánok foglalták el, 1945. május 1-jén itt találkoztak a szövetséges új-zélandi csapatokkal. Nem rossz teljesítmény idáig eljutni a Neretva völgyéből… Tito magának követelte a területet, de egyelőre be kellett érnie azzal, hogy június 12-én szövetségi adminisztráció alá került. 1946-ban összecsaptak az indulatok a helyiség hovatartozása végett, mert a jugoszlávoknak voltak itt barátai, ti. a csekély számú szláv lakosság. Végül az etnikai többség elve alapján a terület megmaradt Olaszországnak. Ha nem így történt volna, ez az oszlop sem lenne itt.

Meglepő egyébként, hogy nem a fasiszták állítottak emléket a történteknek, mert ezt 1960-ban avatták fel. Bizonyíték erre a rajta lévő márványtábla: „Innen indult el Gabriele d’Annunzio az adriai népek szabadságáért. Azok az olaszok, aki ezt nem feledték el, szentelték neki ezt az oszlopot.” Mellett évszám: MCMLX.

Hm, mondhatnánk, nem siették el. Alkotója Vincenzo Fasolo (1885-1969) egy dalmáciai (spliti) olasz építész volt, aki ugyan korán otthagyta szülővárosát, azonban sosem veszett ki belőle az a vágy, hogy Olaszország bekebelezze Dalmáciát. Soviniszta volt, s a fasizmus egyik akadémista kegyeltje. Ezt az emlékművet csak öregkori szomorúságból rakhatta össze magának és megrendelőinek, hiszen hol volt már akkor Dalmácia…? Jó, hogy Trieszt megmaradt. Viszont megemlékezhetett vele mindazon tartományokról, amelyeket az ország Mussolini miatt végleg elveszített.   

Középütt természetesen a nagy falat, Fiume kétfejű sasa áll a korsóval. Ez valamikor a magyar középcímerben is helyet kapott, tekintettel arra, hogy a város ún. corpus separatum volt, vagyis a Magyar Korona országrésze, csak elválasztva az óhazától. 

Mellett kecske feszít a sziklán – ez Isztria címeréből került ide.

A félszigetet az olaszok d’Annunzio nélkül is megkapták, úgyhogy ez inkább az elveszett tartományra utalt, mintsem a költő dicsőségére. 

A három koronás leopárdfej szintén ismerős lehet a magyar középcímerből, ezek Dalmácia állatai.

Ugyanakkor ez a három ragadozó mégsem teljesen Dalmáciáé, ők inkább Zára címeréből kerültek ide. Azt szintén d’Annunzio emberei szállták meg 1919 novemberében, s a várost már 1920-ban az olaszoknál hagyták, ez lett Itália corpus separatuma. Ennek leopárdjai abban különböznek a magyar címerben lévőktől, hogy a mieink nem lihegtek, csak tátották a szájukat és látszott a nyelvük, ezek meg látványosan lógatták is azokat… 

És természetesen van rajta két d’Annunzio-idézet. Az egyik így szól: „Ronchi karsztos temetőjéből elment egy maréknyi ember, akik eljegyezték magukat a halállal, s annak szellemével” – vagy valami hasonló.

A másik meg így: „Az áldozathozatal szelleme volt a mi néma vezetőnk Ronchi éjszakájában” – ez utóbbi nemcsak a falura vonatkozott, mert átvitt értelemben az olasz hatalom tehetetlenkedései voltak d’Annunzio számára Ronchi tétlen éjszakái.

Ha egyébként már itt vagyunk, érdemes bekukkantani a temetőbe.

Oldalt a II. világháborús emlékmű áll.

A szöveg elhelyezése érdekes. A betűk összevissza lógnak a falon, mintha szétverték és lelopkodták volna egy részüket. Ez most vagy egy koncepció – vagy a valóság. Nem tudok dönteni.

A jelképes síron egy fémkönyv hever, lehet lapozni benne az elesettek neveit. A feliratából kivehetően azokról van szó, akik a szabadságért haltak meg - tehát helyi partizánok lehettek, akik a Salói Köztársaság és a nácik ellen harcoltak.

Ha úgy vesszük, haláluk d’Annunzio életművének a része. Ő ráhozta Itáliára a fasizmust, az meg a háborút. Szóval: jó helyen van ez az oszlop, s mögötte ez az emlékhely. Így kerek a történet.