Nápoly és a tenger: egy lelketlen kapcsolat

Ha azt mondjuk, hogy Nápoly és a tenger, akkor mindenkinek a következő színes, szélesvásznú tájpanoráma jut az eszébe (tipikus turistafotó, ezerszám van ilyen a neten, a Tojásvár tetejéről készült, ez van):

20181019_155652.jpg

Na ja. Ebből tehát levonható az a következtetés, hogy a város lakossága és a tenger közeli kapcsolatot ápol egymással. Hiszen mi mást is tehetne! Köztudomású, hogy a nápolyiak kétféle dologból falatoznak. Az egyik a pizza (helyi találmány, világsiker), a másik a tenger gyümölcsei, vagyis kagyló, hal, polip, delfin stb. (Megjegyzendő, hogy az eredeti, legnépszerűbb – mert legolcsóbb – nápolyi étel a pacal volt. Ezt azonban ma már nem sok helyen tálalják fel, hála a halászati konzerviparnak és a kényes – vagy éppen igénytelen – gyomrú, sablonokra berendezkedett idegenforgalomnak. Így keressük az étlapon: trippa. Nem nagyon fogjuk megtalálni.)

Meg aztán az is „nyilvánvaló”, hogy a nápolyiak fáradalmaik enyhítéseként folyton ott grasszálnak a tengerpart mellett, nézik a naplementét a hullámtörők mögül, a vitorlások mólóiról, még szabadabb idejükben pedig irány a hajózás Capri szigete felé… Egyébként is a tenger mindenhonnan látszik, az ad életet, forgalmat, hátteret a városnak. És persze gyakran mártóznak meg benne. Dolce vita.  

Én is, amikor készülőfélben voltam a városba, tehát semmit sem tudtam róla, a következőt képzeltem el. Egy nagy, széles járdát láttam magam előtt, amely a tenger mentén kanyarog; szélére nagy, széles lombozatú fákat, leginkább pálmákat képzeltem el, mert ha északabbra vidáman megélnek, akkor itt miért ne? S népeket, amint a kilométereken át húzódó promenádon grasszálnak, míg mellettük ötven lépésenként fagylalt- , ital- és szendvicsárusok mozgókocsijai állnak, beljebb pedig, az út másik oldalán éttermek, tömve vendégekkel, akik mind az alkonyi fénybe tartják az arcukat, s szemük hullámokon szörföl. 

Na, erről akkor most feledkezzünk meg. 

Először is vessünk egy pillantást a Szent Elmo-erőd ormáról a belváros és a tenger kapcsolatára kinagyításban. A kép azért kissé homályos, mert a város folyamatos szmogba burkolózik, délelőtt meg még párás is a levegő:

20181019_114943_1.jpg
A tekintet hátrahőköl. Ohó, mondja az elme: dokkok, dokkok mindenütt! Hol is van itt a képzelet sétánya? 

Sehol. Ha a kép bal felső sarkára nézünk, az a város déli oldala, ami megy le Sorrento felé. Ott négysávos műút fut el a tenger mellett, tömve forgalommal; a víz felőli oldalon kőfal van, azon változatos mintájú drótfonatú és rácsos kerítések riasztgatják el a népet, mögöttük dokkok, hajókkal, + az olajos víz. Ha lejjebb megyünk Sorrento felé, ugyanez fogad minket. Már rég elhagytuk a belvárost, de csak táblákkal találkozunk: „Tilos az á”, „A kutya harap”, „Munkaterület”, „Magánterület”, „Ki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel…” stb. Kishajók, nagyhajók, javítóműhelyek, dokkok, és persze a koszos víz, amelyben embernek nincs kedve megmártózni.

Mondhatni: pfuj.

Na jó, haladjunk északra, a belváros felé. Hopp, itt a kikötő:

 20181019_112508_1.jpg

Egy nagy, víz nyúló aszfaltmóló, két oldalt vannak a hatalmas hajók beállóhelyei. Nem mondom, vannak itt tengerjárók minden este, mindig más és más, először azt hittem – mert távolból néztem őket – , hogy ezek a monstrumok épületek, mégpedig tízemeletesek; aztán láttam csak, hogy hajók, de vannak közöttük akár tizennégy emeletesek is, persze, nyilván nem 4 méteres belmagassággal. 

Minden nap másik állt be. Gondolom, turistákat hoztak-vittek, azokat a szelíd, együgyű lelkeket, akik befizettek egy mediterrán körutazásra a tengeren, mert azt mondták nekik, hogy Nápolyra elég egy nap. Vagy kettő. (És el is hitték. Kis butáim! Öt napig voltam ott, a látványosságok felét sem láttam.)

20181019_184355.jpg 

Na, de hogy néz ki a nápolyi kikötő? (Amely egyébként nem a legnagyobb Olaszföldön. Genova, Augusta és Velence több hajót fogad, mint ez.) 

A műépítmény (Porto di Napoli, vagy Molo Angionio) Cesare Bazzani (1883-1939) építész tervei alapján 1932-1936 között készült el. Tulajdonképpen nem áll másból, mint egy hatalmas, hosszú platóból, amelynek közepén egy nagy épület áll, középütt széles átjáróval. Két oldalt parkolnak be a hajók (vízmélység: 10 – 42 méter), az épületben a hivatali helyiségek és jegy- és ellenőrző be- és kiléptető helyiségek (mondhatni: a recepciók) vannak.

A bejutás hozzá elég egyszerű: elég, ha rendezetten nézünk ki, nem támolygunk, nem beszélünk magunk elé, nem mutatunk szakadt külsőt. Így az első ellenőrző ponton gyorsan áthaladhatunk, hiszen az őr nem tudja, hogy céltudatosan nem-e éppen a recepcióhoz igyekszünk utazást intézni. Neki csak az a feladata, hogy a kellemetlenkedő alakokat távol tartsa. Így hát ezen a védelmi vonalon könnyen áthaladtam.  

20181018_182746_1.jpg

A következő front már az épület belsejében, vagyis a két móló között átívelő épület alatt vár. Itt ugyanis ki volt írva olaszul és angolul egy nagy táblára, hogy „idegeneknek szigorúan tilos a belépés”. De ki mondja azt, hogy mindenkinek tudnia kell olaszul vagy angolul? Na ugye. Magyar vagyok, nyelvem finnugor, nem kell értenem az indoeurópai nyelvekhez. NEKEM semmit nem kell tudnom, igazolásom van róla.

De azért nem ártott az óvintézkedés.  

Tehát kicseréltem a szemüvegemet, s felvettem azt, ami foncsorozott, napfényre elsötétül, tehát nem lehet látni a tekintetemet. Szokásos szerelésem most is segített: fekete félcipő, farmer, hosszú ujjú ing, fekete zakó, oldaltáska. Mint egy NAV-ellenőr. A beidegződés szerint így nem néz ki egy turista. Az amúgy is bizonytalan kissé, nem tudja sosem, hogy mit szabad neki és mit nem. Én meg nekivonultam a bejárat mögötti kikötőrésznek. Az őr, aki szemügyre vett a kuckójában, felállt és tett pár lépést felém, de aztán mikor látta, hogy ügyet sem vetek rá, még egy futó köszönéssel sem tisztelem meg őt, ellenben feszes menetelésben elmegyek mellett, inkább visszahuppant a székébe.  

Jelentem, a bejárat mögött, a kikötő végén semmi nincs, csak egy parkoló, tele kocsival. Ennek végén két fegyveres katona (nyakig géppisztolyban) őrködött, ami azt jelentette, hogy bámulták a tengert és dumáltak. Megnéztek maguknak, de ők is arra a meglátásra jutottak, hogy ártalmatlan vagyok, biztos a kocsimért jöttem. Azt már nem vették észre, hogy tettem egy nagy kört a járgányok között, majd megcsináltam az alábbi Szupertitkos Felvételt a kikötő épületéről egy kocsi mögé bújva. Hogy miért ágaskodik két ló a két épületszárny tetején, nem tudom. Inkább halakat kellett volna odatenni. De lovat?  

20181018_182352_1.jpg

Ez mindenesetre rávilágított ismét az olasz mentalitásra. Egy német vagy egy lengyel őr már kivágott volna innen a francba, s ez még a jobbik eset; ezek felől én hozhattam volna magammal akár vízálló bombát is, hogy békaruhába átöltözve leereszkedjek a tengerjáró mellé a vízbe, aztán elússzak az öböl kékségében, ahol nem érnek utol a repeszdarabok. Kezdtem megérteni, hogy az olaszok miért vesztették el a II. világháborút, s miért nem sikerül legyőzniük a maffiát.  

Mert trehányak.  

Ennyi trehányságot, mint digóföldön, még életemben nem láttam. A rendőr dumál, eszik, iszik, telefonál, épphogy nem napozik a kocsijára feküdve; a recepciós ugyanezt teszi; a katona, megrakva a NATO teljes személyi kelléktárával, a levegőbe bámul (simán bevittem egy kést a milánói dómba – nem vették észre); a kalauz nem ellenőriz le senkit sem rendesen; a vonatok késnek; a repülők késnek; a metró is késik; a pincér vagy vigyorog, vagy semmibe veszi a turistát. Nulla fegyelem…

Na jó, hagyjuk el a kikötőt. (Kifelé sem tűnt fel az őrnek, hogy az előbb bementem, most meg ki.) Nézzük meg már azt a promenádot! Csak van ilyen…!

Jön a kishajók kikötője, ezeken lehet elmenni Capriba, Sorrentóba. Aztán egy vitorláskikötő következik, előtte egy jellegtelen és kicsi, négyzet alakú parkkal.

20181018_180453.jpg

Aztán jön a, illetve „a” sétány. Ezt nem alulról kell megközelíteni, hanem a Piazza del Plebiscito térről. 

A sarkán, a vitorlások fölött van egy kis terecske, rajta két műemlékkel. Az egyik egy Augustus-szobor. Nem kell vele törődni,  több helyen láttam már, egy ókori szobor utánzata az összes, s természetesen a fasizmus állította fel 1936-ban. Körülötte harsány zokniárusok.

20181018_175608_1.jpg

Ha a Tojásvár felé megyünk tovább a tengerparton, egy kis diadalív-szerűségbe ütközünk, amely magányosan áll némi zöld közepette: ez a Fontana del Gigante, vagyis az Óriások kútja.

20181019_151644.jpg

Semmi óriási nincs benne, csak azért kapta a nevét, mert korábban a Largo di Palazzo-n (Palota téren), mai nevén a Piazza del Plebisciton (Népszavazás téren állt) egy Jupiter-szobor társaságában még az XVII. században, funkciója pedig szökőkút volt. (Pietro Bernini és Michelangelo Naccherino alkotása.) Eredetileg ez volt a helye:

veduta_di_santa_lucia_largo_di_palazzo_e_san_martino_napoli_1799.jpg

A Jupiter-szobrot 1807-ben elvitték innen, majd a „gazda” nélkül maradt szökőkút is követte őt 1815-ben. Kissé távolabbra tették, aztán megint odébb került, aztán megint odébb, jelenlegi helyére 1905-ben került. Nincs sok mindent értelmezni rajta: a tengert és a nápolyi királyok hatalmát mutatja be. Most már elég funkciótalanul, mert kútként már nem használható. 

És már itt is vagyunk a tengerparton, vagyis hát már az Augustus-szobor óta ott vagyunk. De bizony lélektelen egy kapcsolat ez: az út (Via Nasario Sauro, majd Via Partenope) egyik oldalán házak, a másik oldalán meg fejig érő kőfalak, majd derékig érő vaskorlátok jönnek, mögötte hatalmas sziklatömbök, utána a tenger. Lejutni hozzá, ha nem is lehetetlen, de fölösleges. Az út széles és kopár, ki lett tiltva innen a gépkocsik átmenő forgalmas, tehát leginkább csak egy-egy taxi megy el előttünk: egyébként üres minden. Még a vízben sincsenek hajók. És sehol egy nyomorult pálmafa…

Na jó, van itt egy I. Umberto emlékmű is. Kissé mulattató egyébként, mert hatalmas bajsza és még hatalmasabb csákója miatt a második olasz király úgy néz ki, hogy nem lehet belőle semmit sem felismerni. (Felavatva: 1910. november 22-én, Achille d’Orsi műve.)

20181019_151357.jpg

Aztán jön a Tojásvár, s vele szemben a luxusszállodák. (Nem ezekben laktam.)

20181019_154142_1.jpg

20181019_155110_1.jpg

Ott már vannak éttermek is, de olyannyira a hotelek aljában, hogy onnan a tengert sem lehet látni. Elhagyva a várat, megint csak a széles, kiürített út jön, s kanyarog ki a semmibe… Nép – a Felvonulási térhez hasonló mérethez képest – alig van rajta.

20181019_153651-compressor.jpg

Amennyiben északabbra megyünk, tehát már teljesen kinn vagyunk a belvárosból, jön egy nyomorúságosan unalmas parkocska ( a házak és a part közé beékelve, aztán megint négysávos út… Kilométerekkel odébb vannak csak olyan partszakasz-foszlányok, ahol fürödni is lehet. 

Szóval, ha Nápoly belvárosában lakik valaki, leélheti úgy az éveit, hogy a tengert szinte sosem látja; ha meg mégis kimegy hozzá, nem lát semmit a hajóktól és a vitorláktól; ha ezeket kikerüli, egy pangó, lélektelenül kiürített út szélén nézhet rá, de a kezét bele nem merítheti, s még csak le sem ülhet, hogy egyen egy jót a vizet bámulva.