A Garda-tó ölében ülő Sirmione az a hely, amitől mindenki el van ragadtatva. A vele kapcsolatos magyar útleírások szövegei csak úgy roskadoznak az áhítat jelzői alatt: a vár „mintha egy tündérmese díszlete lenne”, „lélegzetünk akkor áll el, amikor a tornyaiból elénk tárul az elképesztően szép kilátás a tóra”, egyébként mögötte „hamisítatlan olasz hangulat” vár ránk, egy „gyönyörű középkori óváros”, ez „az összes sziget és félsziget gyöngyszeme”, ami ragyog a kék víz fölött, „a keskeny kis utcák újabb és újabb csodákat rejtegetnek”, megunhatatlan, örök szerelem, elvarázsol, Észak Caprija, aki nem járt még itt, az nem is tudja, mi a jó. 

Tényleg, mi itt a jó? – kérdeztem azoktól, akik már átestek az Élményen. „A vár” – lehelték ilyenkor a meghatottság főnevét.

Megnéztem a neten, hogy fest, mondtam, nem rossz, bár csak egy darab kicsi vízparti erődöcske, láttunk már ilyet. Valahogy túlzó vágyam nem volt megnézni, de mivel „kihagyhatatlan”, induljunk neki.

Tudni kell, hogy Sirmione alapjában véve egy hosszú, keskeny földcsík, amely élesen vág bele a tó ölébe; de a város legnagyobb része ezen kívül van, e területtől Dél felé.

A városról amúgy nincs mit mondanom: a főút mellett álló házak szépek, újak, ízlésesek, de építészetileg értéktelenek. Mindenki a földnyelv vége felé igyekszik, ahol az óváros van a várral. Annak épületei meg olyan családiasan mediterrán jellegűek, régiek, kis ablakokkal, de szintén eredetiség nélkül. 

Mármost, ha ezt kocsival tesszük meg, készüljünk fel az ideggyogyóra, amíg parkolóhelyet találunk. A Garda-tóra általánosan jellemző 15 km/óra sebességgel még gond nélkül el tudunk araszolni az óvárostól kb. fél óra sétára lévő John Lennon térig, ami egy körforgalomba belecsúszó hosszú parkoló; azonban ne csodálkozzunk azon, ha itt megfeneklünk. Ábrándjaink tárgya felé vezető utat ugyanis rendőr állja el. 

Ő azt csinálja, hogy feszít a festői egyenruhájában az utca közepén, s nem enged ki mindet a körforgalomból. Vagyis kienged, csak nem arra, amerre menni szeretnénk. Ezt úgy nyomatékosítja, hogy mutatja az karjával: menjünk innen. Nem számít semmi, sem a három összetartott ujjal való mutogatás az „ecco”-zással (a hátsó ülésen három tikkadt gyerek félholt állapotban), sem a mosoly, sem az, hogy az ember rángatja a kormányt, mintha áram rázná. Nem. Te most oda nem mész be. A következő, az igen. Hogy miért? Csak. Mert neki most ilyenje van. 

Tettem pár kört a forgalomban, hogy hátha megkönyörül rajtam, néztem, mint Csizmás Kandúr a Shrekben, de tekintete a képembe fagyott, és már lendítette is az ujjat jobb felé, hogy arra nekem tágasabb. Elég sokan jártunk így; a számkivetettek tetemes csoportja ezek után a környéken kénytelen kiharcolni magának egy-egy üres földfalatkát. Ez adott esetben fél órába és tetemes mennyiségű agyi anyagcserébe kerül. 

Megjegyzem, hogy amennyiben tovább enged a cerberus, akkor ugyanez vár ránk lejjebb is, csak kétszer, majd háromszor ennyi óradíjért. Van lenn egy hatalmas parkoló, amelynek a bejáratát egy másik őr felvigyázta, neki abból állt a munkája, hogy barátságosan belenevetett a sofőrök képébe: ugyan, oda be? Hahaha. Parkolóhely egy parkolóban? Édes hölgyem/uram, hát hol él maga? (Megjegyzés: 17.00 óra felé már kényelmesen bárhol találunk helyet. Csak akkor már minek?)

Végül persze minden megoldódik. Az egyik parkolóhelyen (ami egy grund volt) mindenki körbe-körbe vonatozott, mentek, mint a tintás libák, aztán feladták és besoroltak újfent a körforgalomba. Én is ezt az utat akartam követni (hely zéró), amikor a kijáratnál azt vettem észre, hogy a jobbra eső kerítés mellett álló parkolóóra körül van szabad hely – de csak akkor, ha nem a kerítéssel párhuzamosan, hanem arra merőlegesen állok meg. És hol van az megtiltva? Úgyhogy kiléptem a sorból, rükvercbe vágtam a kocsit, s bedoromboltam a merőlegesen a kerítésre. A többi autós meglepve nézett rám, aztán mindenki kapcsolt, s a következő pillanatban már két kocsi farolt be mellém. Az igaz, hogy innentől kezdve kicsit nehéz volt megközelíteni az automatát, de ki mondta, hogy az élet csupa vidámság...? 

A második alkalommal már annyira belefáradtam az egészbe, hogy a szervízúton megálltam a Parkolni tilos tábla alatt, aztán beültünk Anett-tel egy kávéházba. Ha jön a rendőr, majd a motorháztetőre vetem magamat és rángatni kezdem a hajamat, az olaszok állítólag megértőek az őrültek iránt. De aztán kifigyeltem, hogy a szervízút túloldalán vannak üres helyek. Kérdeztem a pincérnőt, hogy ez meg hogyan? Ja, felelte, ott este hatig ingyen lehet állni, de aztán menni kell, mert akkor bazárt nyitnak ott. Így hát szépen befaroltam oda, s egész nap nem fizettem egy petákot sem. Ezeknek??? 

Na, ezek után ballagjunk le a földnyelven a vár felé. Építészeti érték még mindig nuku, csak egy park jön, majd villák orosz rendszámú luxusautókkal. A park több pontjára határozottan ki van téve a tábla, hogy fűre lépni tilos. A fű tele volt emberekkel.

Továbbá kacsákkal, amelyeket etetni kell. Persze nem akármivel. De ezt a turista nem tudja. A kacsamama sem, kap tehát a család uzsonnára chipsszel kevert túrós rétest. Nem semmi, hogy ezt nap mint nap túlélik. 

Áll ott egy oszlop, ami akárminek az emlékére keletkezhetett volna, de a béke (ill. a Béke) dicsőítése a célja.

Rajta a város "szignója".

De közelgünk a vár felé. Szív megdobban. 

A Látványra való felkészülés jegyében térjünk ki bal felé, s átvágva egy parkolón (amely tele van csüggedten mászó autókkal) végre szabadon vehetünk lélegzetet a tó partján, nézve a kikötőbe betérő turistahajókat.

Ezekre nem szálltunk fel, elborzasztott a tömeg, ami összegyűrődött a dokkon.

De pár lépés és íme, itt a Vár! Építették a XIII. században a környék urai, a Scaligeri-család azért, hogy maguknak és kisded tavi flotillájuknak védőhelyet nyújtsanak.

Tényleg szép, kecses látvány. Tömör, mégis nyúlánk, könnyed, festői, komolyan vehetetlen – tényleg van benne valami díszletszerűség. Történetét nem írom le, a lényege az, hogy az ágyúkorszak beköszöntével védhetetlenné és használhatatlanná vált.

Ebbe – s így az óvárosba – egy hídon át lehet bejutni.

Bal kéz felől beléphetünk a városfalba ágyazott Sant'Anna della Rocca kápolna belsejébe, ami így néz ki:

Roppant érdekes képződmény, nehézkes, szinte bizáncias hatást kelt. A kápolna méltatlanul kevés figyelmet kap a turistáktól, mondhatni, senkit sem érdekel, mindenki a vár felé tülekszik. Úgyhogy bemutatom én. Az apszis a XIV. sz. közepén épült bele a várfalba, ekkor még helyőrségi kápolna volt; belső díszítése részint az XV. sz., részint barokk. Egyébként a környéken mindig is Szent Annának hívták a névadót az oltárkép alapján, holott az Szűz Máriát és a kisdedet ábrázolja, de a népek csökönyösen úgy gondolták, hogy ez mégiscsak inkább Szent Anna és Szűz Mária.

Menjünk be a várba. Több bejárat van egyébként, az egyik az újváros felé nyílik, szóval oda, ahol a kocsik visszafordulnak, itt az út vége a többségük részére.

De mi már bejutottunk az óvárosba, tehát onnan. Jó sokáig kellett várnom, amíg elkaptam a pillanatot, amikor egyetlen turista sem ment hatolt az objektív látóterébe. (Azzal nincs bajom, ha népek vannak a képen, ők az épített környezet természetes részei. A turistákkal van bajom, mert a többség ízléstelenül öltözködik.)

Nos, odabenn az a meglepetés fogad minket, hogy a látványos, barátságos külső mögött a legridegebb kopárság ütött tanyát. A vár négy kicsi udvarból áll: semmi látnivaló nincs bennük a csupasz falakon kívül.

Az egyik belső tér tetejéről le lehet bámulni a kikötőre. A turisták minden nyíláson át ugyanazt nézik: a vizet.

Aztán egy kerek lépcsősoron fel lehet menni egy még magasabb várfalra, ez most a város felé néz. Szépek a sarkán ülő bástyácskák.

Meg úgy általában a könyvszerűen szétnyitott toronyfülek együttese:

Onnan irány az út a toronyba, hogy onnan is lebámuljunk valahova. Leginkább persze a víz felé.

A kilátóhoz való feljutás természetesen nem egyszerű, majdnem tíz percet kellett várakozni az utolsó, meredek lépcső alatt, mert gyermekek jöttek lefelé. Rémülettől szétzokogott arcuk vöröslött a könnyzáportól, amíg a magas fokokat leküzdve próbáltak eljutni közénk hátizsákos szüleik dinamikus buzdítása közepette; meg aztán valószínűleg érezték is a lentről irányukba sugárzó általános gyűlöletet, amiért nem tudnak elég gyorsan haladni vagy legurulni, mindegy. Az alant várakozók között szintén álltak gyermekek, akik a fenti látvány miatti szorongástól szipogva mérték fel, mi vár rájuk, s lila kézzel szorították szüleik kezét. 

És onnan lehet látni az óvárost:

Kész, ennyi volt a vár. Tárlat, bemutató, kiállítás nincs. Illetve szabadtéri van, mert az egyik sarokba néhány kőből készült ostromgolyó van halomba hányva:

A bejáratnál pedig találtam még két reprezentációs tárgyat. Az egyik egy kivájt fatörzs, szétkorhadt állapotban, fénykorában lehetett vele csónakázni a tavon, mármint a középkorban. A másik látványosság egy macska volt, amelyről nem tudtuk eldönteni, hogy halott vagy sem. Anett szerint ki volt tömve, dísznek tették ide. Végül úgy döntöttem, hogy a cipőm megfelelő mozdulatával (lökdösés) fogok élni a kérdés eldöntése végett, de ekkor a macska felemelte fél szemhéját, aztán leeresztette és aludt (vagy mit csinált) tovább. A turisták lelkesen díjazták a probléma megoldása érdekében tett szerény erőfeszítésemet, épp csak tapsot nem kaptam. Aztán nekiálltak ciccogni. 

Na, hagyjuk itt ezt a játékvárat és haladjunk az óváros felé. Itt két lehetőségünk van. Ha a via Vittorio Emanuele felé megyünk, akkor gyorsan a központba jutunk (100 méter…), én azonban inkább a via Dantét javaslom, ami a jobbra a part felé kanyarodik. A kettő úgyis összefonódik hátul. 

A via Dante elég megnyugtató hely, mert itt nincs olyan sok turista, mint hinné az ember. Lehet sétálni! Vagyis haladni kimért léptekkel. Alulról pedig itt is meg lehet szemlélni a vár falait. 

Az utcácska mellett a vízparton van egy kis tér, benne két szoborral.

Mindenki ellenállhatatlan késztetést érez ezek lefotózására, bár senkinek fogalma sincs arról, hogy kiket ábrázolnak. Nekem sem. Szerencsére kerítés van előtte, bejutni nem lehet, legalább az ott lévő virágok túlélik rongálódás nélkül a nyarat. 

Aztán bal felől látunk egy terecskét, benne romocskával.

Ez egy szerzeteslak és templom (Monastero e Chiesa di San Salvatore) maradványa a VII. század második feléből. Mellette a helyi főtemplom, a Santa Maria della Neve áll.

Teljesen érdektelen mind kívülről, mind belülről. Ez utóbbi így fest:

Morc román stíl, meg elég kopottas is, de legalább originál. (Épült a VIII. században, kiegészítve az XV.-ben, utána nem nyúltak hozzá.) A falakon néhány fakó freskómaradvány.

Közben gregorián zene zeng. Ezt Sirmione minden templomában így adják le, nem tudom, hogy egy kis laza barokkot miért nem tudnak nyomni, e búbánatos zsolozsmákkal csak elidegenítik a népet a templomoktól.

Ha innen visszatérünk a parti sáv felé, akkor az már lényegében a szabadstrand területe, mellette a vár egyik magányos, számkivetett tornyocskájával.

Innen felfelé lépkedve egy nagy, árnyékos parkba jutunk, onnan meg lefelé lépkedve az óváros mögé. De mi nem erre megyünk, hanem visszatérünk a via Vittoria Emanuelére; mert ha nem ezt az utat választjuk, akkor kimarad Sirmione legfontosabb élménye: a Tolongás! 

Itt, e területen ez a lényeg, ezért elmondom, hogy miként kell csinálni. 

Szóval: a lényeg az, hogy becsatlakozunk a tömegbe, amely már tolong. A tolongás azonban önmagában nem nagy mulatság, végül is jó eséllyel meg tudjuk úszni azt, hogy egy kezdő zsebtolvaj kifosszon bennünket, vagy elveszítsük a mobiltelefonunkat, amely fél perc alatt ripityára tapos a nép. Kiegészítő izgalmat az hozhat, ha párosban vagyunk, mert időnként ráébredhetünk arra, hogy nem tudjuk, hol a másik, akit esetleg éppen a vár felé sodor vissza a tömeg, vagy odakenték egy házfalhoz. Megtalálása kihívást jelent, főleg, ha két fejjel alacsonyabb nálunk. Gyermekekkel még érdekesebb a dolog. Egy kutya vonszolása (hogy túlélje a szegény pára) már csak az egészen profiknak való.   

De, hogy az élmény fokozottabb legyen, a helyi idegenforgalom még két apró kihívással kedveskedik a látogatóknak. 

Az egyik az, hogy beeresztik ide a gépkocsiforgalmat. Ennek hátterében áll egy racionális indok, az ti., hogy a város végén is laknak emberek, illetve ott is megszállnak turisták. A kocsik tehát elkezdik maguk előtt részint felgyűrni, részint a perifériára sodorni (ill. a házfalakhoz préselni) a tömeget. Érdemes megfigyelni a sofőrök ábrázatát, amely leginkább a harakiri előtt pillanatot ábrázoló japán famaszkokat utánozzák. Kárörvendésünk csak azért nem az igazi, mert ha nem figyelünk oda, bármikor ágyékon vághat, mellkasba döfhet és képen törölhet minket a visszapillantó tükör, s még a gazdájának áll feljebb.   

A sétáló (illetve tolongó) utca közepén van két átjáró, az egyik egy torony alatt. Itt villanyrendőr váltogatja fényeit, hogy a szembejövő forgalom is araszolhasson kicsikét. Tilos jelzése a gyalogosokra nem vonatkozik, tehát tombol a káosz, mint már megszoktuk. 

A másik ötlet az volt, hogy az összes fagylaltárusnak ide, az árkádok alá adták ki a működési engedélyt. Ezt már nem indokolhatja semmi, csak a szimpla szadizmus. Tehát az ember megáll a tolongás közepette, s nem megy tovább egy lépést sem, mert ő most fagylaltot vesz. Kicsit lökdösik majd, taszigálják, de legyünk állhatatosak: csak-csak rájönnek arra, hogy kénytelenek minket kikerülni. Ajánlatos a fagylaltból jó nagy adagot vásárolni, tetején tejszínhabbal, majd megindulni a tömeggel együtt, vagyis tolongani tovább. Ez azért egy ügyességi játék, mivel két dologra is figyelni kell: a) nem megbotlani és belenyomni a fagylaltot az előttünk tolongó hajába, b) az előttünk tolongó haját (ha van neki) ki kell szedni a fagylaltunkból. Ez utóbbi elkerülése végett nők és hippik mögött tolongani nem túl kellemes – de ezt ki kell fogni. Ez az ügyességi játék lényege. 

Azért van könyörület is a város gazdáiban, s megengedik a bénábbaknak, fáradtabbaknak, idősebbeknek és megkínzottaknak, hogy egy-egy kis part felé bal oldalra kiágazó utcácskában és terecskében kivonják magukat a forgalomból. Ezek barátságos helyek, alig lézeng bennük a nép (mindenki tolongani akar), a zsákutcák végén viszont ott csillog és kéklik a tó. Néha még pad is van, s néha ezeken van szabad ülőhely!

Akik nem szeretnek tolongani, de mégis haladni akarnak, azoknak van jobbra egy mellékutcácska, párhuzamosan a sétálóval (a via Giuseppe Piana). De ott nem lehet tolongani és fagyiárus sincs. Mellőzzük. 

(A közönség joggal közölheti, hogy miért nincsenek képek a tolongásról. Olyanok vannak, amelyek a be- és a kitolongó tömeget ábrázolják, de olyan nincs, amely az esemény sűrűjében keletkezett volna. Tolongás közben nem lehet fényképezni.)

Persze, egyszer minden mulatságnak vége szakad, elérkezünk egy térre, ahol kezd felhígulni a nép, de előbb még mindenki lefényképezi a házat, amely tele van azzal a Nagy Lila Izével:

Még egy kis tolongás jön (de már konszolidáltabb méretekben), majd szabad tér tágul ki elénk, s ott vagyunk Maria Callas villájánál, vele szemben pedig a Hotel Villa Cortine  álbarokk kertjénél (épült 1898-ban), amelybe nem lehet belépni, ne is próbálkozzunk vele, kidobnak minket. (A kép a hatalmas vasrácsos kapu mögül készült, szóval ennek láttán ne dédelgessünk magunkban illúziókat, hogy bejutunk a fák mögé.)

Innentől kezdve már többféle utat választhatunk, hogy eljussunk a félsziget legvégéig, Catollus villájáig (ami nem volt villa és nem volt Catullusé, de erről majd a következő posztomban mesélek). Én a bal oldalit választottam, mert ez vezetett fel a Chiesa di San Pietro in Mavino nevű templomhoz. (Magyarra fordítva kb. a szőlősdombi Szent Péter-templom.) A "fel" azt jelenti, hogy a félsziget vége egy meredeken a víz fölé tornyosuló dombbá változik. 

Ez is román, a lombard időkben hozták össze (VIII. század), valamikor 1320 körül újították fel. A harangtornya 1070-ből származik. A falakon középkori, kedvesen primitív (és bizáncias hatástól még szabadulni nem tudó) freskók láthatóak, de azok is csak részletekben. 

Előtte egy kis emlékmű áll 1955 óta: kőkeret nagy haranggal mindazok az ittenieknek az emlékére, akik az életüket Olaszországért áldozták. (Tervezője: Angelo Righetti Bresciából.) Oldalára olyan sirmioneiek neve került, akik 1943-ban haltak meg szovjet földön. (Sztálingrád mellett fagytak halálra.)

A harang neve „Júlia”, s valamikor az volt a célja, hogy ezt kongatták komor idő esetén, irányt mutatva – ill. hallatva – a hajósoknak. Mára már ez a funkciója megszűnt, kiakasztották ide, csak néhány alkalommal szólal meg, mint erről a jobb oldali emléktábla is tudósít minket a templom bejárata mellett:

Szóval megcsendül éjfélkor, Húsvét és Karácsony tiszteletére, továbbá azokon az évfordulókon, amikor a helyi katonaság az ott megjelölt csatákban vett részt. Az állandó „hadsereg” (valószínűleg egy század, vagy zászlóalj) 1659-ben -ben alapíttatott. 

Júlia mellett áll egy tarack is.

Amellett pedig emléktábla egy kiemelt áldozati kör részére:

Ez azoknak a helybelieknek állíttatott, akiket a nácik a koncentrációs táborba hurcoltak 1943. szeptember 8. után. (Ekkor szállta meg Észak-Olaszországot a német hadsereg.) 

Ha innen tovább megyünk egy csendes parkon át, elérkezünk a félsziget legvégéig: alattunk a tó (mert magasan vagyunk ám), jobbra a Villa Catullo bejárata. Ha kedvünk van fürödni, a múzeum alatt lefelé kanyarog egy út, hamar a szabadstrandra érünk. Lemehetünk oda máshonnan is, visszafelé, egy kis parkon át. 

Ha mármost a közönség azt gondolja, hogy nem vagyok elégedett Sirmionével, akkor jól gondolja. A város sajnos a lehetőségei alatt teljesít. S hogy mit hiányoltam belőle? 

Elmondom: a képzőművészetet. A felsoroltak és bemutatottakon kívül e téren sehol semmi. (Az pedig nem túl sok.) Pedig megannyi lehetőség várna itt egy ihletett önkormányzatra! Van egy jó állapotban lévő vára, kimondottan szépen karbantartott parkjai (bár virágok nélkül…), part felé nyíló kedves terei zsalugáteres, színes házakkal, s még egy archeológiai területe is, szóval olyan helyek, ahová meglepetésként be lehetne helyezni egy-egy szobrot, ha az túl drága, díszes kutakat, valami elvont stílusú emlékművet, bármit. Egy parkban sem soha az a lényeg, hogy mennyire zöld és nyugalmas és nagyon nagy, hanem az, hogy milyen ötleteket helyeznek el benne, ami az embert még tovább vonzza pár száz (ezer) méternyi gyaloglásra. 

És mennyi híres ember fordult meg itt! Ehhez képest még Maria Callas sem kapott semmit egy igénytelen temetői márványlapon kívül.

Ami azért is fura, hogy a város vezetősége láthatólag hempereg a pénzben, nem lenne nehéz egypár középszerű szobrászt és formatervezőt idefüttyenteni, hogy dobjanak már össze valamit. Ennek hiányában azonban nincs mi előtt megállni, hogy a látogató körbelépkedje azt a Dolgot – nincsenek meglepetések. Sétálni lehet benne, meg tolongani, ennyi az egész. És ez nekem kevés, én többhöz vagyok szokva. Így hát kissé vállvonogatva hagytam el a városkát. De nem mérgelődtem, mert nem került sokba, szabad levegőn grasszáltam, bájos háttérként kéklett a tó, ragyogott az ég, s mindenki boldog volt körülöttem.

És hát végül is miért ne?