Isola del Garda szigete Salò mellett van, a tó délnyugati sarkában. Csak hajóval lehet megközelíteni, évente úgy 35.000-en csinálják ezt, mivel van a szigeten egy pompás kis palota velencei gót stílusban. A hajójáratok több településről indulnak oda – nekünk Gargnanóban sikerült fedélzetre lépnünk.

Kis tájékoztatás a lehetőségekről. Ha Gargnanóból akarunk hajókázni egyet, akkor kb. fél órával az indulás előtt már közelítsük meg a belvárost, ugyanis egy fia parkolóhelyet nem fogunk találni, hacsak nem fenn, a főút mentén, vagy a külvárosokban. Nekem sikerült a kikötő melletti utcában lecsapnom egyre, mert épp kiállt onnan egy német batár. Hogy a hajó honnan indul, azt fölösleges GPS-en kiszaszerolni: ahol tömeg nyüzsög a vízparton, onnan.

Szóval, hajóra szálltunk. És nem is akármilyenre…!

Ehhez egy kissé vissza kell térni Sirmionébe. Távozóban voltunk a kikötőből, amikor Anett rámutatott egy hajóra. Egy közepes méretű, karcsú tavi turistahajó volt, benne sok foszlott-kopott, kék színű műbőr üléssel. De Anett mondta, hogy a nevét nézzem meg.

Ó, az más. Gabriele d’Annunzio, erre keresztelték hajót, a kalandor fasiszta költőről, akiről már több posztot is írtam. (Itt és itt.) Másnap úgy alakult a dolog, hogy a gargnanói járatot választottuk szigetlátogatásra. S melyik hajó állt be a kikötőbe…? Úgy van, a d’Annunzio. (Vannak véletlenek.) 

A sziget látogatásához elvileg rendelkezésre áll egy internetes foglalási és fizetési rendszer, ezt nem vettük igénybe. Beálltunk a csődületbe, aztán, amikor beállt a d’Annunzio, bevonultunk. Anett aggódott, hogy nincs jegyünk, mondtam neki, hogy nem baj, nem fog visszafordulni miattunk a hajó, ha meg már a szigeten vagyunk, eldönthetik, hogy kell-e nekik a 38 €- fejenként, vagy inkább parkoltatnak minket ingyen a stég mellett. Összegezve: aki felfér, boldog lehet, aki nem, az meg így járt. Jegyet különben senki nem kér az utastokól, majd a szigeten kell fizetni egy bodegánál. 

A Hableány tragédiájánál álltak elő az okosok azzal, hogy közép-kelet-európai civilizálatlanságunk ékes bizonyítéka az, hogy a turisták nem kapnak a beszállás előtt kiképzést a hullámsír elkerülésére, meg nincsenek sehol mentőmellények és kijelölt menekülési útvonalak. Na, a kedves olvasó szerint volt ilyen a d’Annunzión…? Helyes a válasz. Ha ez felfordul, 80 ember megy vele a vízbe. (Nem kaptunk a parton kiképzést, hogy mi legyen, ha lesz valami. Mi lenne? Megdöglünk.) 

Hopp, de már közeledünk is a sziget felé!

Onnan csak egy ilyen elbaltázott, tükröződő képet tudtam róla csinálni az ablak miatt. A sziget körül más sincs, mint vitorlás és motorcsónak, rajzanak bennük a jómódú népek, ez azért is van, mert a másfél kilométeres szigetnek csak az északi része van megnyitva a látogatók előtt, a többi kemping. (A Cavazza grófi családnak is meg kell élnie valamiből.) Oda nem lehet átmenni, ill. végső soron lehetne, csak senki nem akar. Nem a henyélő napozóként jövünk ide, meg idő sincs erre.

Megérkezünk a kikötőbe.

Rögtön nyelvi csoportokba sorolják be a tömeget (olasz, angol, német), de séta közben minden menetoszlop feloszlik, az emberek zavartalanul összevissza mászkálnak. Csak el kell érni a hajót, ami kb. másfél óra múlva indul vissza. S ha nem azt, akkor a másikat – csak az egy másik kikötőbe fog vinni.  

Kis parkon át megyünk fel a palotáig:

Már itt gyanús volt ez a kerti törpe, amint épp növénnyé válik, vagy a növényből lesz a törpe, nem tudom. Lett is ennek folytatása!

A  főépület hatalmas, áttört homlokzatú, masszív emelettel és egy díszes terasszal vár minket:

Szóval, ez a velencei gótika, zavar nélkül lehetne elhelyezni akár a Szent Márk téren is, nem lógna ki az ottani paloták együtteséből. Ott szerették a gótikát hajlékonyabb homlokzatkiképzéssel alkalmazni, nem olyan mereven alakították a felfelé nyúló formákat, mint nyugatabbra. Ez látszik is az ablakokon, meg a terasz görbületein és finom ívein. 

Itt szokott ünnepelni a nép, ha esküvőket tartanak a szigeten. Mert a terasz leginkább arra használatos, szép külső is egy ilyen eseményhez. A mennyezetén allegorikus festmény.

Aprólékosan faragták ki még a puszta ékítménynél többet nem jelentő homlokzati csúcsdíszeket is. 

De hogy kerül ide ez a palota? Jó, valamikor velencei fennhatóság alatt állt a terület…

Nem, a Serenissimához semmi köze nincs: alig száz éves műemlék ez. 

A szigetről tudni kell, hogy már a római időkben is lakott volt, ezt bizonyítja, hogy találtak benne 130 db gall-római sírkövet, amelyet a sziget egyik gazdája (Luigi Lechi gróf) a bresciai múzeumnak adományozott. (Szép gesztus volt tőle, de önérdekből jobban tette volna, ha itt hagyja őket további látványosságként.) A birodalom összeomlásával a sziget elnéptelenedett, a középkorban vadászterületként hasznosították. Aztán jöttek a remeték. Az XIV. században a ferences rend telepedett meg a sziget északi, sziklás végén (vagyis ahol most a palota áll). 1797-is merenghettek itt, aztán jött Napóleon, az egészet lkonfiskálta, majd azonnal kiárusította, 1800-tól kezdve került magántulajdonba. De nem a mostani családé volt, forgott kézen-közön át, s közben a volt kolostor helyén építkezésekbe kezdtek. 

Nyilván némileg zavaró a képben, hogy mintha várfalakat látnánk a villa mögött. Nyilván műrom, gondolhatnánk, nagy divatja vala annak. De nem, ezek egy befejezetlen (vagy inkább alig megkezdett) erőd részei. A sziget 1860-ban megint állami tulajdonba került, ekkor már II. Viktor Emánuel tette rá a kezét, s rögtön helyőrséget akart itt létrehozni a fenyegető osztrák szomszédság ellen. Aztán kiderült, hogy nincs rá pénz, meg igazából sok értelme sincs, úgyhogy 1870-ban a szabadpiacra bocsátották. Az árverési közjáték után az új tulajdonosa még abban az évben Gaetano de Ferrari di Genova herceg (1818-1893) lett. A felesége orosz arisztokrata volt, Marie de Farrari (1837-1924), eredeti nevén Marija Szergejevna Annenkov. A herceg az ő kedvéért állt neki építkezni itt 1890-ben a S. Barnardino kolostor vázára. Három év múlva meghalt, a munkát az özvegye fejezte be. Az épület 1903-ban lett kész, tervezője Luigi Rovelli volt. 

Most is az építtetők leszármazottainak a tulajdonában áll a hely - mindezeket szépen el is mutogatja az idegenvezető egy geneológiai táblán. A sziget az XX. században előbb a Borghese hercegi, most a Cavazza grófi családé. Megjegyzendő, hogy a hercegi pár lánya, Anna Mária (1874-1924) orosz nagyhercegnő lett, mivel az árvát az orosz cár örökbe fogadta – nem mintha ez akár vagyonilag, akár a trónutódlás szempontjából bármit is jelentett volna, csak gesztus volt, bár nyilván kissé furán festett a dolog, hogy egy olasz grófnő egy orosz nagyhercegnő is egyben. Ezt-azt lehet olvasni róla a neten, mivel ugyan semmit sem csinált életében, csak utazott, de az első profi fényképészek között volt, s rendkívül értékes a több ezer fotó, amit a világ tájairól készített. 

A belső terekről nem tudok fényképeket közölni, merthogy tilos volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem ilyenek nincsenek... De az a helyzet, hogy odabenn nem különösebben érdekes az épület: négy földszinti szobát lehet megnézni, az egyik az ebédlő, a másik egy hálószoba, a harmadik egy nappali, a negyedik pedig egy dolgozószoba a hozzá vezető folyosóval. (Amelynek a gerendáin fenn még mindig ott lógnak az amerikaiak által odaeszkábált villanyvezetékek, merthogy a sziget a II. világháború után katonai rekreációs célokat szolgált.) Annyi a különbség a többi kastélyhoz képest, hogy azokban az XIX. század második felében állt meg az idő, itt meg az XX. század elején. De tiszteletben tartom a kérésüket, ill. tiltásukat: ha nem, hát nem.

Azért a kápolnában lehetett képet csinálni. Nem különleges, nem eredeti, csak kellemes körülményeket biztosít ahhoz, hogy az ember elmonologizáljon Isten felé.

A dolgozószoba ablaka roppant kedves jelenség, mert ilyen körülmények között (főleg a benti szűrt napfényben) biztos jó lehet verseket olvasni. Írni még inkább, leginkább az élet szépségeiről.

Alatta barokk ízlésnek alávetett park fegyelmezett, nyírt bokrokkal.

Itt látszik, hogy az épület hátsó része, amely most a grófi örökösök magánlakosztályainak ad helyt, árkáddal van alátámasztva.

Az út végén található meg a már említett erődmaradvány. 

Ennek tó felőli sarkáról a legjobb a fényképezési szög a hosszú palota elött kiugró, a szamárhátíves homlokzati díszek miatt légiesnek ható torony irányában.

Innen már visszafelé megyünk. Egy rózsakertbe térünk be, de a kert más növényekkel is dicsekedhet: van itt khaki, citrom, körte, gránátalma, olajbogyó, narancs, grépfrút, tüskés körte, jujubes és kapribogyó is.  

Alattuk egy faárnyak alatt megbúvó hosszúkás kis ház van, ami néhány lakásból, vagy inkább szobából áll: itt lakott valamikor a személyzet egy része. Ez itt a magánhasználatú konyha:

Ha a kijárat felé haladunk, elmegyünk egy elhanyagolt, lakatlan ház mellett.

Nagyon nem illik ide, mert látszik, hogy már nem lakják, tulajdonképpen egy rom, de nem azért az, mert valami tragédia érte, hanem mert nem törődnek vele – s láthatólag direkt. Ellentétnek szánhatják a tojáshéj színében fénylő falak finoman hajlított íveinek mélyébe megkúszó árnyak ellenébeen ezt az elhagyatott helyet. Egy tábla tudósít minket arról, hogy igen, itt valóban élt valamikor valaki – egy kertész. Úgy hívták, hogy Bortolo Zanca (1880-1944). Különben egy tóparti temetőben nyugszik. Van róla kis tájékozató tábla is, amelyet a sziget gazdáinak meghatott, lírai nekrológja róla még 1944-ből. 

Van egy másik emléktábla is a falon, ez Angelo Zanca emlékére szól és 1918-ban tették ide. (A felirat szerint legalábbis.) Nem tudjuk, hogy ki ő – talán Bortolo fia, testvére, más rokona, akinek volt valami köze a szigethez. Arról szól, hogy ez a Zanca tengerész volt, aki most az Adria mélyén nyugszik a hazát megillető tenger felszabadítása érdekében. Tehát haditengerész volt, aki hősi halált halt. Kissé zavaró benne az „olocausto” szó, mert ez a Holokauszt, akkor pedig még ilyen nem volt; de úgy gondolom, hogy inkább az „égőáldozat” szót akarták ezzel kifejezni, vagyis Angelo csatában veszett el.

Van különben még egy Zanca, Pasquale (Angelo), neki nincs emléktáblája. Ő 1938-ban itt született, s 1966-ig dolgozott kertészként – szóval, még élete elején itt hagyta a helyet. Soha többé nem tért vissza a szigetre, ehhez képest az újságcikkek úgy beszélnek róla, hogy ő volt a tó „utolsó gazdája” – ez inkább költői túlzás lehet, mert valaki most is rendben tartja a kertet, csak a jelek szerint nem él itt. Hogy Angelo él-e még, nem tudom, mert az utolsó hír 2013-ben az volt róla, hogy elvesztette a pénztárcáját, benne az iratait és némi készpénzt is. Bejelentette ezt a salòi rendőrségen, ott meg mondták neki, hogy foglalkoznak a dologgal. A tárca nem lett meg, így Zanca kénytelen volt az összes igazolványát megint kiváltani. Aztán hét hónap múlva behívták őt az őrsre, s mondták neki, hogy örüljön, megvan a tárca. Hogy került ez elő? – csodálkozott az öregúr. Kiderült, hogy már aznap, amikor elvesztette, behozták ide, aztán az ott elkeveredett... De fő, hogy megvan, a rendőrség sikerrel vette ezt az akadályt. Ja, hogy nem volt benne pénz? Minden azért nem jöhet össze. 

Az épület előtt rácsodálkozhatunk egy faragott faszoborra: egy hosszú hajú öregember bontakozik ki egy fatörzs szorításából.

Aztán kiderül, hogy nemcsak ez az egy szobor van ilyen stílusban, hanem több is: elég átmenni a sziget két részét elválasztó kis csatorna fölötti hídon, a kemping felé láthatunk még ilyeneket. Van ott is mindenféle fa, a flóra elég népes: cédrusok, örökzöld ciprusok, mocsári fák, lombhullató tölgyek, nyárfák, babérfák, fenyők és mediterrán cserjék diadalma az egész. Láthatunk köztük egy lovat, amint szintén egy növényből robban ki:

Meg két női fejet, amint egymásra néznek a virágjaikból:

Van magányos darabja is, az nincs kifestve:

A szobrok alkotója Gianluigi Zambelli. (Most is él, de a facebook-adatlapján kívül mást nem tudok róla, ott pedig még a születési éve sincs feltüntetve.) 2017-ben kerültek ide, akkor még azt volt a terv, hogy hat hónapig fog fennállni ez a szabadtéri tárlat, de a sikerre való tekintettel meghosszabbították. (Ez a bejegyzés egy 2019 augusztusában tett helyszíni séta eredménye.) A fentiek még az alkotói láz mérsékeltebb égövén keletkeztek, mert van olyan is, ahol a mesternek túlhevültek a gondolatai:

Persze, ha meggondoljuk, hogy Melocco Miklós mit hozott össze a szegedi 56-os emlékművében egy ilyen rovarral, akkor ettől legalább nem omlik össze az ember.

Márpedig közel jártam ehhez az állapothoz, mert első pillanatban visszahőköltem ezektől a faragványoktól, s határozottan elutasító voltam velük szemben. Giccsnek tartottam őket – illetve most is annak tartom mindegyiket, csak már nem szeretném őket felgyújtani. Mert elgondolkodtam és azt mondtam magamban: hát jó, de ha ezek nincsenek itt, akkor mi legyen helyettük? 

Jó, ha van itt szobor? Jó. De járt valami nagy ember e szigeten, akinek a látogatása emlékére szobrot kellene állítani? Én ilyenről nem tudok. Történt itt valami, ami emlékművet érdemel? Arról sem. Akkor marad a játékosság. Ezek a szobrok pedig ilyenek – a harmonikus, megnyugtató környezet hasonló díszt kíván. S végül is ezek a szobrok lerajzolva akár egy verses Weöres Sándor-gyermekkönyv illusztrációi is lehetnének, mint ezoterikus versek és mesék rajzos kiegészítői. S mivel a sziget maga is ilyen (van benne valami rajzfilmszerűség), hát akkor miért ne…? Úgyhogy végül úgy-ahogy megbékéltem velük, bár a legjobbnak még mindig azt tartottam, amelyik akármelyik közparkban megjelenhetne: a magányosan merengő kislány szobra. Ebben legalább van valami kis szomorúság és bizonytalanság is, ami a kamaszkorra jellemző:

De már indul is a hajónk. Még egy búcsúpillantás a csatornácska melletti álmocsaras víztükörre:

S már mehetünk is vissza Gargnanóba a motoros lélekvesztőn.

Szóval, kedves hely ez a sziget, de borsós ára ellenére ne várjunk tőle rendkívüli mutatványt a puszta nyugalmi szemlélődésen kívül. Arra jó, hogy hajókázzunk, sétálgassunk egyet, s közben megcsodáljuk az épület kiugró részét. Mondjuk, még egy sörsátort betehettek volna...