Mondtam, legyen a poszt címe ez: „Salò, a Garda-tó fővárosa”. De aztán az ember belekotor az adatokba, és rájön, hogy ez több szempontból sem igaz. Az északi, keskeny tócsúcson elterülő Riva del Garda városa területileg nagyobb és több lakosa van; ugyanakkor a tó igazi nagy látványossága a Salònál kisebb Sirmione lenn, délen, oda dől csak igazán a nép. Hát akkor miért ragadt meg bennem az a képzet, hogy mégiscsak Salò a Garda-tó fővárosa? Talán a Pasolini-film miatt? Annak sok köze nincs ehhez, csak a címében; vagy azért, mert egyszer (1943-1945 között) tényleg egy résznyi Olaszország főváros volt? Ez a dicsőség (ha ugyan az volt…) szerencsére hamar elenyészett. Valószínűleg azért maradt meg bennem kigyomlálhatatlanul ez a minősítés, mert Sirmione egy nem normális állapotokat felmutató, agyonzsúfolt, szezonális élményipari központ, ami csak kevés és elég középszerű látnivalóval rendelkezik; Riva del Garda meg maga az unalom. Salònak viszont mindkettőhöz képest gazdagabb a történelme és az építészete. Úgyhogy a címke marad. 

Látogassunk el a városba. Ezt – feltételezem – autóval kívánja megtenni az olvasó. Nos, nyáron készüljünk fel arra, hogy a környéken az átlagsebesség 20 km/óra, nem arra méretezték itt az utakat, hogy fél Európa itt fényképezze le magát. Pedig ezt teszi. Ennek következtében Salò belvárosában filmre kívánkozó küldetés az, hogy valaki le tudja tenni a kocsiját egy fizetett parkolóban. Egyébként más nincs is… Mindezt csak azért mondom, mert ahol nincs taxaméter az út mellett, akkor az a hely a helyi lakosoknak van fenntartva, oda hiába állunk be boldogan, pénztárcánkat és önbecsülésünket veszélyeztetjük a küldetéstudatos parkolóőrök miatt. Bár ezek közül egyet sem láttam, de ki tudja, hogyan álcázzák magukat… 

Ötletem ez: menjen el az olvasó a Via Cure del Lino utcába. Ez észak felé van, már kifelé a városból. Az út bal oldalán, a felső autóút falának tövében mindig van parkolóhely és fizetni sem kell érte, cserébe 15 perc kell, hogy begyalogoljunk innen a belváros határáig. Kis kellemetlensége még ennek az utcának, hogy egyirányú, észak felé sodorja ki az autóst, s nem lehet rajta visszafordulni, csak kilométerekkel később. De hát mire való a hirtelen keresztbeállás technikája az úttest közepén? A tolatás, a forgalom megakasztása, majd a visszaút? Legfeljebb egy kicsit zenélgetnek nekünk változatos dudaszóval… Én ezt az utcát kétszer is választottam (egyszer sem jókedvemből), így hát a városnézést innen indítjuk meg. 

Először a nevezett utcán elballagunk egy ház mellett, amely semmiféle feltűnést nem kelt a kis középtornyával. Nézelődik a városban még egy-két ilyen.  

De ezen van egy emléktábla! Ne vesződjünk a némettel: ez Otto Erich Hartleben (1864-1905), a mára már alaposan elfelejtett német költő és író villája. 1903-ban vette meg, s a szeretőjével valamiféle életszemléleti akadémiát alapított a barátainak. Nem sokáig fejtegethette az eszméit, mert két év múlva meghalt. 

Aztán itt is vagyunk az utca végén, ez itt a Piazza Carmine, az utolsó hely, ahol még néha lehet fizetős parkolóhelyet találni. (Egyszer sikerült!) Kezdődik a belváros. Kétfelé mehetünk: le, a parti korzóra és egyenesen a sétálóutcára. A partot javaslom, ott vannak látnivalók, a másik ezen a részen csak egy üres, kopár utca, ami csak a főtértől délre lévő részén élénkül meg. Mielőtt azonban elmennénk innen, tekintsük meg az egyik városkaput. 

Nem valami nagy műemlék ez az igénytelen kőboltozat, a porta del Carmine, vagy Porta S. Giovanni di Salò. Régi anyag, reneszánsz, a XV. században épült, 1903-ban hozták a mai állapotába. Egyetlen figyelemre méltó mozzanata a velencei oroszlán, ami csúnyán megkapott alakban felvigyázza – a turistákat.   

A parton az első háztömb mögött ott vár ránk a rendőrség épülete. Rendőrt többszöri itt tartózkodásom előtt egyszer sem láttam. A kocsijukat sem. Itt rendőr talán nincs is, ez csak egy megtévesztő címerrel kirakott épület, hogy csináljon valami hamisított biztonságérzetet. Pedig biztos van itt elég kifosztott turista. Hol nem?

Alatta, a Baden Powell-parkolóban két emlékmű rejtőzik el a népek elől. Az egyik a hazáért elesett hajósok fantáziátlan szobra, ami egy minden tengerparti városban fellelhető közhelyet tár elénk (horgony sziklaháttérrel):

Természetesen a kegyelet mindenkire vonatkozik, nem elsősorban azokra, akik a Garda-tavon haltak meg Olaszországért… (A Velencei Köztársaság őrködött utoljára a tavon, amikor bekebelezte a várost: a tengerről szárazföldön át szállítottak ide hadihajókat. Sajnos, a nagy gardai vízicsaták története még feltárásra vár.)  

A másiknál, ami egy bronz tábla a falon, nem jöttem rá, miért, ki miatt került ide. Az arckép azt sejteti, hogy konkrét személyről van szó (I. Salvadoriról), aki a lángnyúlványokból kikövetkeztethetően csendőr lehetett.

Némileg odébb, fák tövében, egy kis árnyakba burkolódzó terecskén található meg a repülés hőskorának emlékműve (Monumento All'Aviatore, alkotója Angiolino Aime, 2008.).  

Alatta egy d’Annunzió-idézettel. („A törött és széttört szárnyak mártírjainak, akik örök dicsőségüket adták az örök csöndért.”) Az ő verssorai és mondatai még több szobor talapzatán ott lesznek – hiába, ez költőnk és politikai kalandorunk városa, hiszen fölötte található meg a Vittoriale, a magának emelt emlékmű-villa a hegy sziklájából kiálló hadihajó tatjával.  

Tovább haladva, meglátjuk a helyi főtemplom, a Szűz Mária templom tornyát. 

Eredeti jelenség ez, mert ilyen áttört toronysisakból nem sokat láthatunk a világon, elég Budapestre gondolni: csak a Városmajori Templomé ilyen. (Na jó, lehet, hogy van máshol is, de én csak ezt ismerem.) 

A templomot „salói dómnak” is nevezik, de ez azért túlzás: az olaszoknál minden „dóm”, ami egy városon belül a legnagyobb templom. Mi magyarok takarékosabban bánunk ezzel a fogalommal. A „dómot” 1453-ban kezdték el építeni késő gótikus stílusban, de mire a főhomlokzatot 1509-ban befejezték (a bejárat márványkeretével), már kiment a divatból; itt az építést lényegében abbahagyták, ezért ilyen sivár állapotú: 

A belső dekoráció (a főoltáron kívül) már természetesen reneszánsz lett és barokk – ízlésesen összekeveredve, s nem versengve egymással. A belső tér látványos, bár túl sok eredeti, nagy művészi értékű kép és szobor nincs benne. 

A főoltár előtt függő Krisztus is csak azért nyerhette el a fényképezőgépem jóindulatát, mert színpompás és mozgalmas a háttere: 

A templomtól kezdve már kezd néppel betelni a belső utca. 

Úgy kétszáz lépésre van innen a parti korzó főtere, közepén az I. világháború katonáinak állított emlékmű (Angelo Zanelli, 1923). 

Most persze lehet azt mondani, hogy rosszul fényképeztem, mert a két álló katona arca alig látszik, fekete az árnytól. A városi múzeumban azonban találtam róla egy régi rajzot, s azon sem nagyon látszanak az arcok.

A szobrász pont ezt akarta elérni: hogy ne rájuk figyeljünk, hanem a halottra. Mert ők nem is katonák, inkább a szomorúság alakjai, akik egyszerre akarnak végtisztességet adni a halott bajtársnak, s átvinni őt ezzel a halhatatlanságba. Kétségkívül szájbarágós a beállítás, de ez még mindig jobb, mint a kőöklű, halhatatlanságba mereven átlépő megszállottak kő- és cementemlékművei. Szóval, nekem bejött. 

De nemcsak nekem. 1941-ben a milánói főprefektúra (a háborús helyzetre tekintettel) úgy döntött, hogy „tisztogatást” végez az I. világháborús emlékművek között, s a túl destruktívakat beolvasztásra ítélték. Ez megúszta ezt a sorsot, mert mind a város, mind a hadviseltek helyi szövetsége kiállt mellette. (Meg nem szabad elfeledni, hogy 1938-tól kezdve Zanelli már akadémikus volt…) 

Egy térrel odébb, még mindig a sétányon vár ránk Giuseppe Zanardelli (1826-1903) szobra, amely szintén Zanelli alkotása (1905). De ki ez a sunyin meghajló, látszatra megalázottan és révetegen, valójában élesen és csendes ravaszsággal finoman oldalra tekintő alak? Mert nehéz eldönteni, hogy sajnáljuk-e őt, avagy tartsunk tőle, mert ki tudja, mit forgat a fejében. 

Zanardelli azonban nagyon is kemény gerincű személy volt, szóval: lehetett volna nyakasabb alaknak ábrázolni. Olaszország későbbi miniszterelnöke részt vett az osztrákok elleni bresciai felkelésben, majd Garibaldival együtt döntötte meg a nápolyi királyságot, utána pedig képviselő volt és többféle miniszter, végül kormányfő. A szobor gipszmakettje a helyi múzeumban található meg.

A két Zanelli-szobor között láthatjuk a belváros reprezentatív, eredeti és igazán régi épületét: ez a hosszú árkádos, reneszánsz Palazzo della Magnifica Patria. Am.: „a csodálatos szülőföld palotája” (Jacopo Sansovino, 1524), újjáépítve részlegesen egy földrengés után 1901-ben, valószínűleg ennek köszönhető, hogy kéttengelyes épület lett, s ezek némileg eltérnek egymástól.   

Azért kapta ezt a nevet, mert ez volt a Velencei Köztársaság helyi autonóm területének kormányzósági palotája. A várost és az azt körbeölelő 52 községet nevezték „csodálatos szülőföldnek”, nyilván a tó szépsége miatt. A „csodálatos szülőföld” falvainak címerei a lodzsa mennyezetére vannak festve. 

Azt írja minden tájékoztató, hogy a főlépcsőn felfelé haladva találunk egy festményt, amelyet egy helyi festő készített (Andrea Bertanza, XVIII. sz.). Van benne egy vörösruhás férfialak (Borromeo Szt. Károly, Saló védőszentje, átvitt értelemben a köztársaság); előtte egy női alak, a „csodálatos szülőföld” bőségszaruval; meg az elmaradhatatlan, csóvás ellenség, aki természetesen épp vereséget szenved. Nem tudom, lehet, hogy a leírások fölött már elhaladt az idő, mert én ezt a helyi múzeumban láttam viszont: 

Van belső átjárója is a felső sétálóutcába, ennek falain, a kőpadokon hűsölő kirándulók fölött az olasz egyesülés hőseinek márványtáblái vannak kihelyezve (II. Viktor Emánuel, Garibaldi, Mazzini, Cavour, a látogatásuk emlékére állították fel ezeket). Fölötte kis tér (erre majd visszafelé jövünk). 

Még lejjebb haladva a sétányon, egy parkocska szélén a fák alatt új szobor kerül elénk: egy úr elmélyülten igyekszik összeállítani egy hegedűt. 

No, az ő nevét már érdemes megjegyeznünk, mert ő Salò igazi büszkesége: Gasparo da Salò (1540-1609), avagy Salói Gáspár, eredeti nevén Gasparo Bertolotti, a mai értelemben vett hegedű (egyik) feltalálója. Itt született, de Bresciában élt, 1568-tól kezdve nagy hegedűkészítő műhelye volt, s mint ilyen, hozzájárult a hangszer kifejlődéséhez – bár sokan őt tekintik olyannak, mint aki feltalálta azt. Salò mindenesetre igen. A helyi múzeumban szintén megvan a szobor gipszváltozata. Ez is Zanelli-mű 1906-ból. Talpazatán természetesen ismét egy D’Annunzió költemény részlete áll, magyarra fordítva annyit tesz, hogy a költő elmélkedik: vajon Gasparo nem-e a szívét helyezi bele e pillanatban a szétnyitott mellkasú hegedűbe? 

Maradjunk a vízpart mentén. Következik a városka legbarátságosabb része, a turisták igazi kedvence. Egy kis csatornákkal szabdalt sétányra jutunk ki, amelyben hidacskák ívelnek át a szűk kanálisok fölött.

Ez az árnyas, fákkal teli utacska két ember emlékének van szentelve, mint ahogy a tábla mutatja:   

Az egyikük Giovanni Falcone, a másikuk Paolo Borsellino vizsgálóbíró volt, mindketten 1992-ben estek a szicíliai maffia áldozatául. Nevük beleégett az olasz köztudatba, de azért nagy meghatottságot nem vettem észre az embereken, amíg a táblák alatt tülekedtek. 

És már itt is vagyunk a belváros határán, vár ránk Velence szárnyas oroszlánja, a hatalmi jelkép, amelyet a városállam mindenhová kitetetett, ahol csak területe foglalt magának: 

Ideje visszafordulni, s ráfordulni a főtérre. Mielőtt azonban elérnénk oda, érdemes egy pillantást vetni a városra, mert innen a leghatásosabb a látkép. Nemcsak a tó és az öböl szempontjából… Ez a poszt első fényképe, nem ismétlem meg. Megjegyzem, hogy a város egy nagyon keskeny öbölben egyik partján fekszik, vele szemben kb. 1 km-re van a szomszéd part, akár át is lehet oda úszni. Hajójárat nincs, csak vitorlások.

Itt eszembe jutott, hogy mit mondott nekem néhány olvasóm, hogy ti. ízléstelen, amit csinálok, mert úgy közlekedem a helyszíneken, mintha a hátamon lenne egy lángszóró, s ami nem tetszik, ezt leégetem. Így lekaptam az alábbi részletet, ami a Falcone-Borsellino sétány mellett van: kis ház, kertecskével, a tulaj kiülhet oda s nézheti a tülekedést, ha pedig kedve van, megmártózik az előtte lévő medencényi tóban. Hát kell több a nyári boldogsághoz? (A hideg sör mellett.) 

Térjünk vissza a fősodorba. A II. Viktor Emánuelről (ki másról?) elnevezett főtérről nincs mondanivalóm, egyetlen jellegzetessége, hogy nagyon hosszú, közepén fasorral. 

Felső végéről bámul ránk a Porta dell'Orologio, a többosztatú, kellemes felfelé szűkülő toronyban végződő Órakapu. Ezt a nevet onnan kapta, hogy az 1769-1772 közötti építésekor helyezték el rajta a most is látható órát. 

Előtte, még kinn a téren egy új szobor fogad minket. Táncoló balerina? 

Talán. Semmit sem tudtam meg felőle: se kép, se hang róla a neten.  (Megjegyzem, elég nehéz volt adatokat kinyernem a városból. Fénykép annyi van belőle, mint a nyű, de leírás szinte semmi. Mint jeleztem, nem ide tolonganak a széles néprétegek.)

Az Órakapu mögött már ott a sétálóutca, a San Carlo.

Benne jobb felől a kistornyú, jelentéktelen küllemű templomocska, a Chiesa Di S.Giovanni Decollato, magyarán a Keresztelő Szt. János-templom. A VII. században épült, 1727-ben teljesen barokkosították. Van benne két Zenon Veronese-festmény.

Pár lépésre tőle a város védőszentjének kecses, barokk szobra áll, ez pedig (mint már jeleztem) Borromeo Szt. Károly, aki pasztorálást végzett a városban. Ez a belső terület legöregebb része, főleg XVIII. század, ez látszik az épületeken.

És ezzel vége… Még lehet menni a sétálóutcán tovább, s megtekinteni hátulról a „csodálatos szülőföld palotáját” hátulról, de ezzel a város látnivalói kimerültek.

Az igen, hogy még ott van a MU-SA, vagyis a városi múzeum, de arról a következő posztjaimban írok, mert két sétát is teszünk benne.

S ha már itt tartunk: a történelmi érdeklődéstől felizgatott közönség persze joggal kérdezheti tőlem, hogy egy szavam sincs az Olasz Szociális Köztársaságról? Végül is ennek a bábállamnak Salò volt a fővárosa…

A válaszom az, hogy nincs, ill. az, hogy nem sok. Ennek nem oka a következő.

Hiába volt Salò a főváros, az igazi hatalmi központok nem itt helyezkedtek el. Mussolini a családjával nem itt élt, hanem az innen kb. 12 km-re lévő Gargnanó vízparti határában, egy szikla alatt meghúzódó hatalmas kertben álló nyári palotában (Villa Feltrinelli). Ha a Duce dolgozni akart (mint egyszerre államfő, miniszterelnök és külügyminiszter), akkor át kellett mennie Gargnano központjába, a minisztertanácshoz és a személyes titkárságának épületébe. (Palazzo Feltrinelli, más néven Villa Orsoline, folyton keverik a neten, jelenleg egyetemi kirendeltség). Szeretőjével, Clara Petaccival a két város között található Gardona egyik régi tornyában szokott találkozni (La Torre di San Marco) ún. „elmélyült beszélgetésre”; Petacci ennek szomszédságában lakott; velük szemben, a főút túloldalán a német kommunikációs központ helyezkedett el (Villa Alba), ahonnan jelenteni lehetett Berlinbe, hogy a csúcstalálkozó résztvevői milyen arccal távoztak a toronyból.

Graziani marsall elhúzódott ettől az egésztől, ő Salòtól délnyugatra, a hegyek között rejtőző kis Soina faluban rendezte be a hadügyminisztériumot és egy villában a saját lakását.

Salòban csak három minisztérium kapott helyet, meg egy csomó kisebb jelentőségű hivatali épület, az összes többi minisztérium mind egy Gargnano alatti falu (Bogliaco) hatalmas, Pazar tóparti kastélyában szorongott (Villa Bettoni). De persze aki akarja, Salòban felfedezheti az Olasz Szociális Köztársaság épületeit e térkép alapján:

Ez minden házfalra ki van téve, ahol valami fasiszta szerv székelt 1943-1945 között. Teljesen közönséges, átlagos klasszicista villák, kollégiumok ezek, nincs rajtuk semmi megkülönböztető jel, nem áll előttük szobor, nincs rajtuk konzervált golyónyom stb. Na jó, néhányat azért megmutatok, leginkább azért, hogy elvegyem mindenkinek a kedvét a nagy reményektől, hogy e téren valami különlegességre lel. (A sorszámozást a fenti térképből vettem.)

Ez pl. parkolóhelyünk fölött a Hotel Laurin (1), ami a Belügyminisztériumé volt.

A Carmine téren az egyik oldalon a Villa Amadei állt (3), amelyben a Népi Kultúra Minisztériuma (röviden a MinCulPop) székelt. Elég, ha csak a kapujával foglalkozunk.

Vele szemben a mai vöröskeresztes központot szintén ez a minisztérium foglalta el (2).

A sétány elején (a rendőrségnél) a sarkon áll a Villa Angelini (14), ami a hivatalos lap szerkesztőségének adott otthont.

A rendőrség épülete a párt egyik terrorcsapatának részlegévé süllyed le, itt működött a Fekete Brigádok Ettori Mutiról elnevezett egysége (4). 

A „csodálatos szülőföld palotája” (13) a külügyminisztérium kirendeltsége lett, tolmácsközpont.

A mostani városi múzeum (a MU-SA) valamikor kollégium volt, most a Köztársasági Nemzeti Gárda székhelye lett (6). Ez ugyanazt csinálta, mint a Fekete Brigádok, csak nem párthadseregként. Mellette a propagandaminisztérium (5), erről nincs kép, érdektelen.

De ezzel már át kis kanyarodtunk következő megállónkhoz, a múzeumhoz, amelyben megszemlélünk két fasiszta korszakról szóló kiállítást. Ha már Mussolinivel rongáljuk a hangulatot, maradjunk meg benne.