Gdańskban járunk. Ha már megtekintettük a volt hajógyár előtt a Rohadt kis prolik emlékművét, ideje megismerkedni a Gdański Lenin Hajógyárral (Stocznia Gdańska im. Lenina), azzal a hellyel, ahol létrejött a kommunizmussal szemben ellenállás gócpontja, ahol megalakult a Niezależny Samorządny Związek Zawodowy „Solidarność”, vagyis a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet. A kommunizmus kezébe és lábába négy nagy mozgalom verte bele a szöget: az 1953-as év Berlinben, 1956 Budapesten, 1968 Prágában, 1980 pedig ebben a városban. Nézzük meg, mi vár ránk e forradalmi helyszínen.  

Gdańskban mindig is gyártottak hajókat, az első műhelyek valamikor az XII. sz. elején épültek fel, az igazi fellendülés azonban a fémhajók gyártásával indult meg az XIX. sz. végén. Több gyár dolgozott egymás mellett: a legnagyobbak a Schichau-Werke (alapítás itt: 1890), mellette a Königliche (Királyi), majd Kaiserliche (Császári) Werft Danzig (1852), ez utóbbi területén 1921-től a Danziger Werft működött. A helyszín 1925-ben így nézett ki:

A II. világháborúban a németek a hajók mellett tengeralattjárókat építettek itt (150 darabot). Amikor 1945-ban kitakarodtak innen, két hatalmas, különösebb károkat nem szenvedett gyártelep várta a lengyeleket, amelyek már összenőttek a belvárossal.

Ezeket 1945-ben államosították, majd 1947-ben összevonták őket egy állami vállalattá, amely 1948-ben bocsátotta ki az első tengerjáró hajóját. (A Sołdek névre hallgató mű jelenleg is megtalálható a város belsejében, múzeumi tárgy, ld. bal oldalt.)

Mivel Lengyelország hatalmas tengerpartot kapott, az itteni hajógyártás nemzeti iparággá vált. 1967-ben az irdatlan méretű dokk- , műhely- és irodai rendszer felvette a Lenin nevet. Fénykorában (vagyis ekkor…) évente 30 nagyobb tengeri hajót gyártott, kapacitását tekintve ez volt az ötödik legnagyobb a világon. 

A hajógyár nyomorúságos körülmények között tengődő több ezres munkássága azonban ezen az összpontosított helyen fokozatosan szervezett erővé változott, pontosan olyanná, mint amilyennek a kommunista ideológia a tőkés rend ellen lázadó proletármozgalmakat példaként bemutatta. Ebben az is segített, hogy a hajógyár városállam volt a városon belül: működött itt minden, volt jégpálya, könyvtár, színház, sportcsarnok, mozi, óvodák, szakkörök, tánccsoportok. Ez összekovácsolta az emberek. (Tanulság: ha kezelhető tömeget akarunk, nem szabad nekik összpontosított közösségi tereket alkotni. Atomizálni kell az egységeket: az egyik a város egyik oldalán legyen, a másik a túlsó végén.) Arra persze senki nem gondolt, hogy a munkásság önnön osztályhatalma ellen fordul, mert elege van azokból, akik szerint ők képviselik az érdekeiket. 

Nem, nem fogom elmesélni, mi történt itt 1970 és 1990 között, ahhoz szakkönyv kellene, aki tudja, miről van szó, élvezni fogja az olvasottakat, aki nem, az meg úgy sem néz be ide. Nézzük tehát az épített környezetet. 

A főbejárat, ahol a munkásság naponta be- és kihömpölygött, most így néz ki:

Semmi különös – tulajdonképpen ez maradt meg a legtöbb ember tudatában, hiszen ez volt megannyi fénykép tárgya 1980-1981-ből.  A tévedések elkerülése végett: természetesen nem ez volt az egyetlen bejárat, hiszen a gyártelep kilométereken át húzódott (és húzódik) a vízpart mentén. 

A kapuról a rendszerváltás után leszedték az „im. Lenina” kifejezést is („a Leninről elnevezett” rövidítése). A munkások 1980-ban azt mondogatták a párttagoknak: Lenin a tiétek, azt vihetitek - a hajógyár a miénk! Lenint tehát elvitték, de a hajógyár nem lett a munkásoké, mert 1988-ban csődeljárás alá helyezték, 1996-ban szétszabdalták és privatizálták, bár jelenleg a legnagyobb egysége továbbra is hajógyártással foglalkozik, neve 2006-tól kezdve Stocznia Gdańsk SA. 

Azonban ennél, hogy Lenint elvitték, egy kicsit álljunk meg, mert aztán visszatették, mégpedig 2012. május 13-án a város polgármesterének utasítására. Pawel Adamowicz ezt egyrészt műemlékvédelmi szempontok miatt tette, mivel ez felelt meg a nagy felfordulás idején, vagyis 1980/1981-es korabeli állapotoknak, ezért még a kaput is szürkére festette (az új színe sötétkék volt), továbbá kitetette rá a kollektíváknak járó munkaérdemrendet is. (A kapun 2012-ben a Stocznia Gdańska S.A. felirat helyezkedett el, az S.A.-t szedték le.) Aztán kiderült, az indokkal összeszövődött az, hogy Wajda itt akart forgatni egy filmet Lech Wałęsáról, ehhez kellett volna az „eredeti” díszlet. Ami nem is volt az: mert azt a kaput, amit minden, 1980/81-ben készült fényképeken látni lehetett, a katonaság 1981 decemberében lerombolta. 

Nyers ellenmozgalom indult meg az ötlet ellen: tojásokkal dobálták meg Lenin nevét, aztán letakarták a Szolidaritás zászlajával, a polgármester meg a sajtóban magyarázkodhatott, főleg amiatt, hogy miért pont egy vasárnapi kihalt éjjelen kezdett neki a műemlékvédelemnek. Feljelentették, hogy ezzel kommunista propagandát terjeszt, de a bíróság decemberben természetesen elhajtotta a vádat, leszögezvén, hogy pusztán Lenin nevének a kitétele, emellett az eredeti, kommunizmusra utaló állapot rekonstruálása nem propaganda. 

Közben egy blogger (Michał Szlaga) lefényképezte a Lenin-műveletet, és sikerült egy olyan fotót készíteni, amelyen az egyik munkás kezében egy nemzetiszínű zászló volt – törlőrongyként. Valójában több rongya volt, az egyik fehér, a másik piros, de ezt be lehetett állítani nemzetgyalázásnak, úgyhogy röpült az újabb feljelentés, hiába állította a blogger, hogy szerinte is több rongy volt, nem egy zászló. (Ezzel egyébként szintén elhajtotta a feljelentőket az ügyészség.) Aztán volt még itt minden, adott az ügy elegendő cirkuszt a népnek, végül 2012. augusztus 28-án a Szolidaritás aktivistái szaggatták le onnan Lenin nevét. Erre Adamowicz tett feljelentést rongálás miatt, viszont az aktivisták közölték, hogy ahányszor felrakatja oda Lenint, ők annyiszor fogják leszedni. Az ügyben további fejleményeik nem történtek, én 2017 októberében jártam ott, akkor már nem volt kitéve Lenin. 

Adamowiczot 2019. január 13-án egy jótékonysági koncerten megkéselték, az elkövető politikai indíttatásból ölt; másnap a polgármester a sérüléseibe belehalt. Hogy van-e összefüggés a fenti tette és az elkövető motivációja között, még nem tudni, tart a büntetőeljárás; de Wałęsa maga is a gyászolók közé állt, úgyhogy ő megbocsátott neki. Ám térjünk vissza posztunk tárgyához. 

A főbejárat mellett valaha kisebb irodaépületek voltak. Ezt bizonyítja ez az 1980-as légifelvétel is, ez arról készült, amikor ideszállították az 1970-es sztrájk leverésekor megölt munkások emlékművét:

Ma már nincs a főkapu körül semmiféle ilyen, a rendszerváltás után az egészet letarolták, lebontották, úgyhogy a főkapu mögötti tér így néz ki:

Ami pedig mögötte van, az így: egy síkság, csak annak végén áll egy – vélhetőleg – irodaépület, valaha szintén a gyár része volt. A bejárattól bal oldalt épült fel a Szolidaritás Európai Múzeuma. Mielőtt ide belépnénk, még nézzünk meg egy szobrot, ami a főbejárat mellett húzódó, emléktáblákkal teleaggatott fal mellett található meg.

A mű tartalmilag ugyanaz, mint az előtte álló hatalmas emlékmű, azzal együtt is állították fel, tételesen annak a 18 áldozatnak, akikkel 1970-ben a rendőrök végeztek, mögötte az öntött vaslapon fel van sorolva a nevük. 

Ami a mögötte barnálló épületet illeti: alapításának szándéknyilatkozatát 2007-ben írta alá a vajdasági (megyei) és városi tanács, a lengyel kormány és a Szolidaritás. Nemzetközi pályázatot hirdettek, s ezen a város egyik építészirodája, a Przedsiębiorstwo Projektowo-Wdrożeniowe FORT nyert, főbb tervezők: Wojciech Targowski, Piotr Mazur, Antoni Taraszkiewicz és a multimédiás grafikával foglalkozó Paweł Czarzasty.

Az alapkövet 2011. május 14-én tették le, az első, aki felé egy jelképes cementsávot húzott, Bronisław Komorowski volt, az államfő. 2014. augusztus 31-én nyitották meg – megint csak nem véletlenül. Az egyszintes igazgatósági épület, amire ráhúzták a múzeumot a főkapu bemenet felőli bal oldalán, 1980. augusztus 31-én nagy, sorsdöntő jelenet színhelye volt: a sztrájkolók (Lech Wałęsa vezetésével) itt és ezen a napon írták alá a sztrájk befejezéséről szóló szerződést a lengyel állam és a gyár képviselőivel. 

Az eredetinél vagy háromszor akkora hatalmas épület vörhenyes színű fémlapokkal van befedve, ezzel is jelképezve azt a hajókra rátelepült rozsdát, de egyben – hatalmas méreteinl fogva – azt is, amely végül befedte a gyár egészét, s vele együtt a lengyel, majd nemzetközi kommunizmust. A FORT szerint emellett ennek az volt a mondanivalója, hogy egy nagy, egyszerű, de látványos dolog jöjjön létre – pont olyan, mint a Szolidaritás maga. (Viszont fák már sincsenek körülötte, csak gyep.)

Ami a belsejét illeti, az rendkívül látványos, egy hatalmas tér az egész, amelyet szintén rőt fémmel borított oszlopok tartanak. A múzeum, amely a Szolidaritás történetét mutatja be, az első emeleten található meg. (Az épület többi része kutatóközpont, levéltár, ügyviteli, oktató- és konferenciaterem stb.) Kár lenne részletesen bemutatni az egyes termeket, mert a többségükben korabeli iratok vannak bemutatva (másolatokban), ill. a hagyományos üvegek mögötti tárlók, ezekben található meg pl. Wajda Arany Pálmája, amit az itt játszódó Vasember c. filmért kapott 1981-ben. A termekben több helyen hang- és képistallációk segítik a történeti  hangulatra való ráhangolódást.

Két nagyobb terem van, ami látványos. Az egyikben a rohamrendőrség busza, előtte a gyár széttört bejárata (persze, nem az eredeti).

A masina mélyébe be is lehet mászni, hogy üldögéljen ott az ember, s elképzelje, milyen lehetett lengyel rohamrendőrnek lenni 1981-ben. (Kényelmetlen, több szempontból is…) 

A másik egy helyiség, amelyben bemutatták, milyen volt a Szolidaritás illegális nyomdája:

Végül még látunk egy falat, amelyből kis kampók állnak ki, amelyekre az található piros és fehér színű lapocskákra lehet írni bármit, amit a kedvünk tartja, fő, hogy kijöjjön, ill. fennmaradjon az alábbi ábra:

A sztár természetesen Lech Wałęsa:

Emellett szép mennyiségben szidalmazzák az idelátogatók a migránsokat, sok angol nyelvű anyagot láttam erről, de mi magyarok sem maradunk le a buzdításból, hogy ki velük:

Én is tettem ide egy lapocskát, csak annyit írtam rá: „Miért nincs nekünk egy Lech Walesánk?”

S hogy mi maradt a gyárból? Ha nyugat felé haladunk, akkor a múzeum mellett pár háztömb múlva már ott is van. Bemenni persze nem lehet. Elég elegyes, rendezetlen, összevissza tájkép vár ránk: sáros utcák, kátyús parkolók, mögöttük mindenféle leromlott, szakadt épületek mindenütt, s még valami nagy termelési folyamatos sem lehetett észrevenni az udvaraikon.

De a daruk persze rendkívül látványosak:

Lehet, hogy más már nem fog maradni a hajógyárból, de, ahogy mondani szokás: emléke örökké velünk marad. (Már amíg fennmarad a demokrácia…)