A Nyugat-Morvaország lankái között meghúzódó Dalešice falu sörfőzdéje nyomtalanul tűnt volna el a föld színéről, ha nincs Jiři  Menzel, a filmrendező, akinek kellett egy ilyen üres termelési egység, hogy 1980-ban leforgathassa benne a Bohumil Hrabal kisregényéből készült Sörgyári capriccio c. filmjét. (Megjegyzés: ez a magyar változat, a cseh eredeti így szól: Postřižiny, ami valami olyasmit jelent, hogy "hajvágás rövidre".)

A sörgyár már a XVII. század elejétől kezdve itt működött, egy ideig Dreher-tulajdonban is volt. (Dreher Antal 1882-ben vette meg, ez volt az első csehországi beszerzése, de gyorsan túladott rajta.) 1977-ben a vezetőség azzal szembesült, amivel a filmbeli sörgyáré: hogy a termékeik nem kellőképpen fogynak, pedig ők is csak a környéket akarták ellátni velük. Ennek többek között az lehetett az oka, hogy még mindig a Dreher által idetelepített berendezésekkel akartak dolgozni, ami nem volt költséghatékony. Levonták a következtetést, és bezárták az egészet, az utolsó csapolás 1977. augusztus 19-én volt. Az egység raktárrá változott át, de Menzel még így is egy még jó karban lévő helyen kezdhette el a munkát. A mű világsiker lett az aranyhajú feleséggel és a folyton üvöltöző Pepin bácsival, s a mai napig az – de ez a sörgyáron nem segített: 1991-ben már teljesen elhanyagolt állapotban tengődött, gyakorlatilag romokban hevert, mert a lakosság elkezdte széthordani építőanyagnak. 1991-ben ugyan privatizálták, de az új tulajdonos csak banki fedezetként használta fel, fejlesztéseket nem eszközölt benne. Újabb gazdája 1999-ben támasztotta fel benne a sörfőzést, és nem csak kirakatként, mert palackozott termékeik is vannak. A söreik jók, átmenetet képeznek a pilseni felé, vagyis enyhén kesernyések, de emellett még sörsampont és hajmosót, továbbá szörpöket gyártanak. (Kapni a sörükből alkoholmentes változatot is, de azt nem itt gyártják. Még szép…!)

Mindehhez persze felhasználta a menedzsment a film népszerűségét – kellett is hozzá, mert legyünk őszinték: pusztán egy helyi sörért abban a Csehországban, ahol minden városnak megvan a maga sörfőzdéje, senki nem jönne ide. De hát ugye a hangulat… 

Csak autóval célszerű idejönni – van előtte külön parkoló is, de elég nehéz ki és beállni a szűkös helyek és az állandó forgalom miatt, ha jót akarunk magunknak, akkor menjünk tovább kb. 100 méterre, az út tetején lévő üres és leromlott magtárral szemben van erre egy kényelmes és üres grund.

A sörgyár udvara a filmhez képest kicsinek tűnik, de barátságos, tele hosszú padokkal. Ebben segít az is, hogy nagy étterem működik a pincéjében, továbbá szállodát csináltak az udvarra néző jobb oldali épületszárnyból.

Ennek háttal állva feltekinthetünk az ikonikus kéményre:

A belső jelenetek hangulatát itt kár keresni, azok műtermiek voltak, s hát a település sem az a városka, amit a film ábrázolt,  hanem egy mindenféle látványosságot nélkülöző pár utcás falu egy mellékút oldalára tapadva. 

Az idegenforgalom jelentős (már persze nyáron, amikor ki lehet ülni), a vándorok (köztük sok kerékpáros) láthatólag szívesen merengenek itt a korsóik fölött, miközben a pinceétteremből ellenállhatatlan erővel áramlik ki a sült hús és párolt káposzta illata. (A mellékelt ábra a pince hátsó része, ahol nem volt kiszolgálás; az elsőben viszont annál inkább és annál több embernek.)

Ha körbejárjuk a komplexumot, akkor rájövünk, hogy az nem is olyan kicsi, mint amit az udvar sugall. Ahol a termelés folyik, hátul van; ha onnan visszatérünk a parkolóba, akkor érzékelhetjük, hogy milyen terjedelmes és elegáns az épület. 

Megjegyzendő, hogy amennyiben a sörgyár gazdáinak lenne egy kis idegenforgalmi fifikája, néhány ötlettel még fel lehetne dobni a forgalmat. Például megtaláljuk a bejárat előtt balra a filmbeli kertet, tele gyümölcsfával, a turisták ezt is előszeretettel fényképezik, holott egyébként más nincs benne. El kellene keríteni egy részét, s oda betenni néhány mosómedvét… (Aki tudja, miről van szó, az örüljön, aki nem, az nézze meg a filmet.) Továbbá pár száz koronáért fel lehetne mászni a torony tetejére, de a helybeli fodrásznak is felajánlanám, hogy itt nyissa meg az üzletét. Azt nem hiszem, hogy a faluban lenne hallásközpont vagy fül-orr-gégész, pedig Pepin bácsival reklámozva egy ilyen rendelőt is lehetne itt nyitni. 

A falakon kívül fából faragott, időtől már alaposan megviselt faszobrokkal találkozunk – hát persze, hogy minden a sörről és a szerelemről szól. Mi másról is lehetne szó itt, Dalešicében?

(Zárójel: akit érdekel, hogy hol forgatták a Szigorúan ellenőrzött vonatok c. filmet, az tegyen egy látogatást Tapicska forgalmista úr szolgálati helyén.)