A szlovén határ mellett fekvő Redipuglia fölé emelkedő Sei Busi nevű hosszú és meredek dombon 1938-ban felavatott haditemető a világ egyik legmonumentálisabb, legdrágább és legmerészebb I. világháborús emlékműve. Mindezek miatt egyben a legnépszerűbb is.

Ez a két egymásra néző domb, vagyis a Sei Busi és a Sant’Elia már 1915-ban nagy harcok helyszíne volt –  pár kilométerre van innen Doberdo! - , s a III. olasz hadsereg itt védte az állásait. Már 1919-ben úgy gondolták, hogy ide, e megszentelt helyre hatalmas haditemetőt kellene építeni, ennek ösztönzője Giannino Antona Traversi (1860-1939) volt. Ő bevonulása előtt színműíróként dolgozott, itt összekötő tiszt lett, a harcok után politikussá vált. Kezdeményezésére megépítették fel a Sant’Elia dombon 1923-ban a temetőt és a III. hadsereg múzeumát.  

A terveket Vincenzo Paladini ezredes készítette, aki a Dantétől kölcsönzött gondolattal (a Pokol…) hét koncentrikus részből álló parcellasort tervezett, azonban a sírok nem egységesek voltak, hanem tudatosan összevissza stílusúak, ezzel az ezredes a halál véletlenszerűségét igyekezett jelképezni. A tetején egy négyzet alakú tér jött létre, amelyben egy kápolna és egy világítótorony alakú obeliszk meredezett. 30.000 katona volt itt eltemetve; tetején a tisztek sírjai álltak. Azt azért érdemes jelezni, hogy a dombnak eredetileg nem tetszett az ötlet, ezért 5 tonna robbanóanyaggal kellett a kívánt alakúvá tenni, amelynek érdekében 20.000 robbantólyukat fúrtak bele. Szóval ez sem volt egy olcsó mulatság. 1921-ben indult a munka, az alkotást 1923. május 14-én maga a király és az aostai herceg avatta fel. (Róla majd később.) Így nézett ki:

Az ötlet azonban a fasizmus szemében elég szedett-vedettre sikeredett. Nem tetszett nekik a tudatos összevisszaság, ők vonalasan, egyformán képzelték el az olasz katonákat: úgy heverjenek egymás mellett, mindenféle egyéniség nélkül, tömbökben, sorokban, falanxokban, mint ahogy egy hadsereghez illik. Ráadásul jó ürügy volt a temető lebontására, hogy a környéken még kétszer ennyi összevissza elföldelt katona holtteste várta a méltó nyughelyet. Emellett az időjárás is megtépázta a temetőt, s éppen annak tudatos elegyessége miatt nehéz volt helyreállítani, kissé egyszerűbben: amit elhanyagoltak, az nem tűnt fel senkinek, hihette azt, hogy ez is Paladini ezredes elgondolása volt…  

Ezen változtatni kellett. 

Giannino Castiglioni (1884-1971) szobrászt és Giovanni Greppi (1884-1960) építészt vetették be az ügy érdekében, akiknek tervei és irányítása alatt 1936 tavaszától kezdve két és fél éven át csillagászati összegek felemésztésével fel is épült az emlékhely a Sei Busin, a szemközti dombon, ami 107 méter magas. (Ez sok közmunkát adott a népnek.) 50.000 veterán jelenlétében maga Mussolini adta át a grandiózus művet 1938. szeptember 18-án. Itt kivételesen nem szónokolt: elvonultak előtte a katonák, a háttérben tűzfegyverek dörögtek, egy kórus csendesen énekelt. 

Ez már méltó volt a III. hadsereghez. (És a fasizmushoz. Építkezni tudtak, ezt nem lehet tőlük elvitatni. A hely grandiózus méltóságát csupán egyetlen dolog sérti: az, hogy a két domb között ott húzódik az SR305 sz. főút, amely profán tiszteletlenséggel hasít bele az egységes hangulatba.) Felforgatták az ügy érdekében a kis temetőket, s immár 100.187 (!) katona maradványai nyugszanak a hosszú domboldalra felvezető kőtömbök alatt. Habár sok név sorakozik felvésve az ezekre erősített bronzlapokra, ők a töredéket jelképezik. Az ünnepélyes lépcsőn alulról felfelé ábécé-sorrendben „csak” 39.857 ismert halott maradványai nyugszanak, a maradék 60.330 a tetején lévő kis kápolna csontkamrájában van. (A jelenleg Szűz Máriának, mint békehozónak szentelt templombelsőt nem tudtam megnézni 2019 augusztusában, mert felújítás alatt állt. A kápolna mellett két emlékszoba van, az egyikben az olasz, a másikban az osztrák-magyar katonák emléktárgyai láthatóak.)

A bronznevek fölött ott a sorjázik végtelenséget sugallva a felirat: „PRESENTE”. Ez onnan ered, hogy a harcok utáni névsorolvasás alatt az elesettek nevére is ezt felelték a katonák, jelezve, hogy a bajtársuk meghalt ugyan, de lélekben velük, s ők vele vannak. (A fenti képekhez még annyit, hogy a keresztek éjszaka világítanak.)

A „lépcsőt” egyébként nem úgy kell érteni, hogy fel lehet rajta menni. Egy-egy foka embermagasságú – a mellette két oldalt lévő sétányon lehet eljutni a tetőre, de ha kényelmesek vagyunk, kocsival is megtehetjük ezt a távot, mivel van egy mellékút, ami felkanyarog a magasba. (Kitáblázva nincs.) Az út túloldaláról nézve különben nem tűnik veszélyesnek a magassága és meredeksége. Más a helyzet, ha odaállunk közvetlenül alá…  

Középütt, lenn egy nagy sírtömb emelkedik ki a kősíkságából: itt nyugszik „az aostai herceg”.

Ez a név nekünk nem sokat mond, azonban egy olasz rögtön tudja, kiről van szó: ő Emanuele Filiberto di Savoia-Aosta (1869-1931), aki igen nagy tiszteletnek örvend Itáliában. Röviden róla annyit, hogy az olasz királyi család tagja volt, az 1900-1946 között uralkodó III. Viktor Emánuel király leányági unokafivére, félig spanyol, aki a világháborúban a III. olasz hadsereg parancsnokaként szolgált. Habár még abban az időben is szokásos volt, hogy az uralkodóház tagjai vezessenek hadosztályokat, ő abban tűnt ki ezek közül, hogy tehetséges volt és bátor. Több emlékműve is van Olaszországban, én most a torinóit mutatom be, amely a város főterén áll:

Az volt a kívánsága, hogy katonái között temessék el. Ez teljesült: Torinóban ravatalozták fel, majd a már jelzett régi temetőben tették földbe. Az építkezéssel az ő számára is méltó körülményeket akartak teremteni.

Hátul lehet betekinteni a kriptába, bár egy márványlapon kívül nem látunk belőle mást:

Mögötte tábornokainak síremlékei sorjáznak. (Név szerint: Antonio Edoardo Chinotto, Giuseppe Paolini, Giovanni Prelli, Fulvio Riccieri és Tommaso Monti.)

Kifelé, az út mellett, a bejárattól balra mindenféle betonmaradványok fogadnak minket, s a föld alatt is van egy néhány méteres hosszúságú bunker, de ez inkább csak árnyékos járat. 1915-ben építették, hiszen itt harcok folytak. Tehát eredeti.  

Jelképesen egy nagy horgonylánc is van itt. Ez a Grado nevű torpedóhajóhoz tartozott, amely eredetileg az osztrák-magyar haditengerészet Triglav névű hadihajója volt.  

Az út túloldalán található meg a Sant’Elia domb. Az itteni temetőt tehát elpucolták, de úgy, hogy még a templomot és a világítótornyot is elbontották, majd egy sétateret alakítottak ki a helyükön, amelyik a II. világháború után az Emlékezet Parkja nevet vette fel (Parco della Rimembranza).

A nyúlánk fák tövében terméskő-gúlácskákat ültettek le, s ezek egy-egy fegyvernemet vagy tipizált katonai feladatot jelképeznek. Ezek egy része a régi temetőből származott. (Hasznosították a maradékot.) Az összeset nincs sok értelme bemutatni, tehát csak néhány érdekesebbet válogatok ki.  

Az elsőt nem hiszem, hogy magyarázni kell: a szögesdrót-akadályok átvágása harcok előtti feladat volt, félig felderítői munka.

Nyertek egy emlékhelyecskét a tábori papok is:

Ezt pedig a kommunikációs központok tagjait dicséri, a felirat szerint épp hallóznak egymásnak.

A carabinierik is kaptak egy jelképet, rajta a háromszögletű kalappal:

A legfurcsább azonban a „biciklis mesterlövészek” emlékműve, ahol a küllős kerék kapja a főszerepet:

Mozgékonyak voltak a kerékpár miatt, s vittek magukkal egy puskát, hogy a veszélyes mozzanatoknál beavatkozzanak. Bár volt, aki inkább géppuskát szállított magával, amit a kerékpárral összeszerelve lehetett kitámasztani. Jó ötlet volt, de annyira nem, hogy az I. világháború után folytatása legyen.

Néhány katonának külön emlékhely dukált. Ez pl. Gerardo Bamonte kapitányé. A felirat szerint szemben, a Sei Busi dombon esett el 1915. július 26-án, vagyis a háború első hősi halottai közé lehet számítani. Őt követte egy bizonyos Vincenzo Tente del Genio 1918. augusztus 15-én – aki az utolsók között volt. 

A domb tetején egy római korból származó oszlopfejet állítottak fel egy betonalapra, ezt a közeli Aquilea ásatásai közben találták meg.

Felállításának indoka az volt, hogy az oszlopfőn található növényfaragás megtestesíti az egyenlőség, a névtelenség és a halálon túli katonai fegyelem megdicsőülését, az egyéni identitás közösségi példájának diadalát, akármit is jelentsen ez. Az emlékművet egyébként mindkét világháború, sőt, még a nemzeti felszabadító mozgalom (a Risorgimento) áldozatainak is állították a feliratok szerint, szóval a II. világháború után faragtak rajta egy kicsit, hogy elvegyék annak fasiszta élét.   

Körülötte ötletszerűen elhelyezett haditechnika, ami természetesen látványos ágyúkat jelent.

Ha innen jobbra megyünk, a kopárrá vált dombtetőn vezet végig egy poros ösvény egészen a kerítésig, mögötte fák, némaság, elhagyatottság. Ennek legvégén találunk egy újabb kőhalmot, amely tájékoztat minket arról, hogy ez tulajdonképpen a Giannino Antona Traversi-sétaút. Hát, szebben is kinézhetne a dolog.

Találunk itt egy újabb bunkert. (Van még egy a felfelé vezető sétány mellett, szerintem a kettő ugyanaz, csak két kijárattal: mindegyik be van rácsozva.) A rajta lévő kopott emléktáblából annyit tudtam kihüvelyezni, hogy ezt még az osztrák-magyar hadsereg építette, majd az olaszok elfoglalták; szerepe azonban 1943-45 között nőtt meg, amikor ellenállók bújtak meg benne a német megszállók elleni harcban. 

A domb tetején látszatra egy rohamcsónak ül, illetve annak rozsdamarta váza.

Gondolhatnánk, hogy ez a Piavén való átkelésre alkalmaztatott, bár a „rohamcsónak” nem biztos, hogy jó elnevezés, mert ezt a fajta készséget az olaszok a caporettói áttörés után menekülésre használták… De nem, ez nem rohamcsónak, tájékoztat a felirat, hanem egy pontonhíd úszórésze.  

Mellette van egy 1941-ben felállított emlékmű is, amely úgy általában tájékoztatja arról az idelátogatót, hogy az olasz katonák hűek maradtak a földhöz, amelyből vétettek.

Egy másik tábla szerint (készült 1920-ban) 1916 novemberétől 1917 októberéig védték az olasz katonák magasztos hősiességgel Castagnevizza del Carso védvonalát, s ott elesettekre emlékeztet a szöveg. (A nevezett helyiség Kostanjevica na Krasu név alatt már Szlovénia része, 7 km-re van a határtól.) Feltételezem, valamelyik régi temetőből került ide.

De hol vannak a nők? – tettem fel a kérdést, miután leültünk a múzeumban üzemelő kávéház fái alatt. Anett vállat vont: miért kapnának azok bármit is? A nők bajait mindenki leszarja, nemhogy a fasiszták. [Itthon utánanéztem: az egész temetőben 1, azaz egy db. nő van eltemetve, név szerint Margherita Kaiser Parodi (1897-1918) ápoló, bár ő fent, a templomban kapott helyet. Megjegyzendő, hogy nem harc vitte el, hanem a spanyolnátha.]

Márpedig ilyen nincs a tömegháborúk korában, gondoltam, valamit rosszul figyelhettem meg. Ismét nekiestem az emelkedőnek, s lám: fenn, a sétány végén ott állt az ápolónők emlékműve.

Na, azért!