Történt pedig ez: 1809. május 21-22-én a Bécstől északra lévő Aspern és Essling falvak között szembeszállt egymással Napóleon és I. Ferenc hadserege. A két napos kegyetlen csatában az osztrákok győztek – ez volt Napóleon első síkvidéki veresége. A hős pedig Károly főherceg (1771-1847) volt, a Habsburgok katonai reménysége, aki idáig ugyan többször győzött Napóleon tábornokai ellen, de a Nagy Ellenséggel kapcsolatban 1809-ben vereségről-vereségre bukdácsolt, viszont hadvezéri tehetsége a taktikus visszavonulásban egyértelműen megmutatkozott. Ő maradt tábornagyi rangban (és mint Generalissimus) a svarcgelb seregek élén, s méltatására legyen mondva: nem akárhogy nyerte meg az ütközetet. Az egyik veszedelmes pillanatban (május 22-én), amikor már-már megroppantak az osztrák hadsorok, lóra ült és zászlóval a kezében vezényelt rohamot! Nem csoda, hogy a bécsi Hofburg előtt lévő Heldenplatzon (Hősök terén) így jelenik meg szoborba öntve 1859-től:

Ez már csak azért is nagy teljesítmény volt a részéről, mert igazából habozó és bizonytalan ember volt, nem éppen a lelkierő gyöngye, s jobb szerette az ügyes visszavonulást, mint a hősi rohamot. Napóleon hada azonban felmorzsolódott a csatában, az állomány fele odaveszett; a császár ezért visszavonta seregeit a Duna mögé. Ráadásul személyes tragédia volt számára, hogy május 31-én sérüléseibe belehalt egyik legtehetségesebb tábornoka, Jean Lannes marsall.

De nem az a típus volt, aki feladta volna. „Még nem haltam meg” – közölte már a csata előtt, utalva a balsikerű spanyol hadjáratára, amelytől mindenki a bukását várta; amikor pedig Európában szétrepült a csüggesztő asperni vereség híre, ő cinikusan röplapokkal szórta tele a világot, amelyekben győztesként ünnepeltette magát. Megszállva tartotta Bécset, összerendezte és feltöltötte a hadseregét, s másfél hónap múlva a pár kilométerre lévő Wagram falu határában olyan parádésan zúzta szét az osztrák főerőket, hogy Károly főherceg Znojmóba menekült s onnan könyörgött békéért. Napóleon nem akarta feszíteni a húrt, és gyorsan elfogadta azt. Károly innentől kezdve megcsömörlött az egyenruhás világtól, visszavonult, békésen gazdálkodott uradalmain, üres óráiban pedig hadászati szakkönyveket írt, amelyeknek köszönhetően még az I. Lajos féle regensburgi Walhallába is bekerült a szobra:

Mint jeleztem, a csata Aspern és Essling között zajlott le, ezért aztán a történészek hol asperni, hol esslingi csatának nevezik, a legóvatosabbak aspern-esslinginek. Végül Aspern nyert, mert ennek belsejében folyt a legdurvább harc, s itt helyezték el a csata emlékművét is. Stílszerűen: a falu közepén, a Hősök terén (ami itt is Heldenplatz).

Megjegyzés: ma már Aspern Bécs egyik külvárosa, tételesen a XXII. kerület része, önmagában egy tömör érdektelenség, ha a címbeli oroszlán nem lenne, ember nem nézne ide. Az emlékmű a központban álló Szent Márton templom előtti téren, a bejárat mellett helyezkedik el egy kis park közepén. Megjegyzés: ez a templom már a csata idején is állt, itt folyt a legkegyetlenebb kézitusa.

Az oroszlán hatalmas, kétszeres méretarányú. Anton Dominik Fernkorn (1813-1878) műve, amelyet 1858. május 22-én avattak fel. A környezet akkor még bukolikus volt, földút, kis templom, parasztok… Meg persze a kirándulók.

A szobrász alaposan tanulmányozta a schönbrunni állatkert oroszlánját, három évig tartott a munka, szerintem egy, azaz kettő bizonyos szempontból túl realistán is sikerült, lásd erről az alábbi részletet:

Hogy erre mi szükség volt, nem tudom, mindannyian tudjuk, hogy a sörényes oroszlán hímnemű, akárcsak (akkoriban még) a katona. 

A mű nem a győzelmet hirdette, hanem az itt elesett osztrák katonáknak állított emléket. Tehát a cél nem az volt, hogy a csatában megfáradt és aludni készülő oroszlánt ábrázoljon, amely elcsigázott a sebektől és a fájdalomtól, hanem egy haldokló állatot, amit mutat az is, hogy kiáll a testéből a bal lapockája fölött egy dárda féméle.

S hogy kit győzött le? Nos, ha a szobor háta mögé lépünk, akkor láthatjuk, min fekszik: 

Igen, a napóleoni sason. Azt győzte le.

Az oroszlán mellett még több másodlagos emlékjelet találunk a templom előtti parkocskában. Bécs felé két temetői oszlop emlékeztet a csatára, egyik pl. a franciák tömegsírjának volt a jelzőoszlopa. 

De van olyan, amelyet már annyira szétmarcangolt az idő, hogy szabad szemmel alig lehet rajta látni a betűket.

Viszont itt van a Béke Hársfája, amelyet a csata 200-adik évfordulójára ültettek, emlékkővel:

Velük szemben, a templom fala mellett sírkövek vannak, azonban ezek polgári személyeké, később keletkeztek, már azok unokái sem élnek, akik ezeket a szeretteiknek állították, csak valahogy beleragadtak a földbe.

Mellettük ott van a csata múzeuma, e nemében a világ legkisebb kiállításai közé tartozhat. Mondom, „-hat”, mert nem mentem be, alig van nyitva, amúgy sem lehet benne más, mint kardok, puskák, zászlók, egyenruhák, néhány litográfia.  

Ha visszatérünk az oroszlánhoz, a háta mögött a templom falába helyezve egy emléktábla utal arra, hogy a franciák sem feledkeztek el a helyszínről. Egyrészt a katonáknak állítottak emléket ezzel (megkülönböztetve a legénységet és a tisztiállományt), másrészt Lannes marsallnak. (Aki, megjegyzem, nem itt halt meg, hanem kilométerekkel odébb, a Duna túlpartján.) Hogy mikor került ide ez a tábla, s ki állította, nem tudom, de nagyon újnak nézett ki.

Na jó, végül is körbejártuk a helyszínt… De nem hiányzik a kollekcióból valami? Gondolkodjunk csak.

Hát persze!

Hol van Károly főherceg?

Akárhogy osztjuk-szorozzuk, ez az ő csatája volt. Mi az, hogy nincs az ő érdeméről semmi? Jó, kb. 10 km-rel odébb a bécsi főtéren ott van a túlméretezett, akarattól dagadó szobra, de úgy éreztem, ide is kellene valami róla. Nem sok, csak olyan jelzésszerű, hogy hát mégis csak, csókolom, ezt ő hozta össze… Nézzünk csak körbe, hátha!

Kezdjük a templommal. Van előtte a 1820-ból származó Jézus- és egy 1743-ból eredő ronda Nepomuki Szent János-szobor, egyik sem érdekes. Ha belépünk a templomba, ott sem találunk semmit Károly főhercegről. Bár egyébként nem érdektelen széttekinteni a belső térben, mert igen eredeti a kiképzése. Látszik rajta, hogy a valamikor egy kis, jelentéktelen falusi templom volt, amibe épp elfért a helybeli parasztság. Aztán, amikor Bécs felfalta Aspernt, kellett a híveknek további hely, s ezt úgy oldották meg, hogy kidöntötték a bal oldali falat, majd ide illesztettek egy póthelyiséget, egy légtérré téve a régit és újat. Érdekes megoldás, és ráadásul jól mutat a barokk és a modern vonalvezetésű tér.

Ezután elindulhatunk egy kis sétára a széles főutcán, a Groß–Enzersdorfer Straße-n, hogy megtekintsük a kb. 200 méterre lévő Tüzérségi Emlékművet. Ezt annak emlékére emelték, hogy május 22-én, a csata második napján az osztrák ágyúk végezték el a napóleoni hadseregritkítás javát. Hátha ott van valami, bár elég kétséges, merthogy Károly a lovasságnál szolgált…

Odafelé haladva a hely megszégyenítéseként a Napóleonhoz címzett hentesbolt és falatozó cégére bámult ránk, jogosan sértve minden öntudatos osztrákot. (Ja, nem.)

Mellette egy kínai vegyeskóceráj rontja a levegőt, viszont falain az ablakok között tűzzománcból készült mozaiksor mutatja be Aspern rövid történetét. Hogy pl. itt volt a limes, majd a népvándorlással jöttek a magyarok:

Jött a békés középkor:

Aztán a törökök kétszer is (1529, 1683), tönkrevágva a környéket:

Ekkor már közeledünk a dátumunkhoz, s valóban: itt van Károly főherceg, mégpedig akcióban! De gyenge öröm ez, mert felismerhetetlen, arca nincs:

A továbbiakat csak azért mutatom be, mert egységben legyen a sorozat. 

Végén a kék földdel, ami feltehetőleg a világbékét akarja jelképezni. Vagy Haydntől a Teremtés c. oratóriumot, ennek bemutatójáról kapta a nevét a budapesti Kékgolyó utca is, hát akkor legyen Aspernben is egy kékgolyó.

Sajnos, hiába kutattam ennek alkotója után, nem tudtam meg, ki és mikor ragasztotta fel (és miért pont erre a nemtelen kiskereskedelmi felületre) ezt a bájosan amatőr munkát. Az utolsó előtti képen ugyan van monogram - HW - , de ez kevés volt a kiinduló kutatáshoz. 

Száz méter múlva már ott is vagyunk a tüzéremlékműnél.

Ezt a csata századik évfordulójára avatták fel (1909. május 30-án), bár elég érdektelenül húzódik meg a fák árnyékában. Tervezője valami Richard Hildebrand volt, s merengett a tetején egy kétfejű sas is, ezt 10 év múlva leszedték, aztán átalakították inkább I. világháborús emlékművé (is).

Lehangoló. Be is ültem a kocsiba, tettem egy kört a templom körül, hogy hátha van még valami Károlyról, visszakanyarodtam a Heldenplatz felé, s ekkor vettem észre bal oldalon valamit.

Az út túloldalán volt, teljesen beleveszve a mögötte álló házfal szürkéjébe. A kocsit felugrattam a szemközti járdára, s rohantam fényképezni. És igen!!!

Arca ugyan sincs neki, akárcsak a majolikásnak, de ne legyünk telhetetlenek. Ez legalább tényleg emlékműszerű, mert kőből van.

A feliratából megtudjuk, hogy a „Szebb Jövő” Nonprofit Lakásépítő Szövetkezet állíttatta 1988-1990 között. A dombormű alkotójának a nevét nem találtam meg sehol, az a két építész, aki fel van rajta tüntetve, ismeretlen egyéneket rejt, egy forrásom szerint viszont valami Wilhelm Kocian (1942-2010) csinálta, akiről szintén semmit sem tud a net, s ez gyanús. Gondolom, a mögötte lévő házhoz kapcsolódva építhették.

Én erre azt mondom: most hagyjuk a minőséget, ez a két kísérlet szép példája a lelkes amatőr helytörténeti kezdeményezéseknek. Művészileg nem sokat érnek ugyan, de a szándék dicséretes. És inkább legyenek, mint ne legyenek. Szóval: megvan Károly főherceg!