Késő volt, fekete este, mikor Varsóba érkeztem autóval. Már messziről ragyogott-csillogott az ég felé törő város, merthogy Varsó központja immár másból sem áll, mint felhőkarcolókból. „Manhattan” – jutott az eszembe, aztán ez: Frankfurt. Igen, Varsó már nem Sztálin-barokk lakótelepek és terézvárosi klasszicista épületek egyvelege. 

Közepén ott áll Európa egykor második legmagasabb felhőkarcolója, a Kultúra és Tudomány Palotája (Pałac Kultury i Nauki, röviden: PKiN.) Lilában. Hát mit tegyünk, éjjelente ez a megvilágítása… Szokták néha – események, rendezvények érdekében – más színekkel is megvilágítani.(Fotó: hű útitársam, TMFBS.)

Alapszíne fehér, csak a városi forgalom az elmúlt évtizedekben piszkos barnává tette azt, bár napfényben ez alig látszik. Lemosatni egy vagyon, tehát nem mosatják le. 

Ez a toronyház volt az inspirálója a XXI. századi varsói városépítészeti lendületnek, merthogy a többi felhőkarcolóval ezt akarták ellényegteleníteni. Megjegyzem: nem sikerült. De kezdjük az elején. 

Hogy Varsóban épüljön valami hasonló, már az 1930-as években felmerült. Nézzük csak meg ezt az 1936-ban készült fényképet!  Az úr, aki magyaráz valamit a makett mellett, Juliusz Nagórski építész volt, aki 1934-ben megtervezte a város új büszkeségét, a Függetlenség Tornyát. Ott látható lenn, a kép bal oldalán.

Ez a tervek szerint a Saska Kępa Washingtoni körforgalom mellett állt volna, s a lengyel függetlenség visszaszerzésének az emlékét volt hivatva nyomatékosítani.  De aztán jött a II. világháború, és a terv maradt a rajzlapok vázlataiban – nem tudunk róla semmit, csak ami a fenti fényképen látható. Nagórski sem tudta később reprodukálni: 1944. augusztus 7-én a varsói felkelésben megölték a németek. 

Aztán ezen az őszön a szovjet csapatok lábhoz tett fegyverrel nézték (vagy inkább hallgatták) végig, amint a németek leverik a város lázadását, aztán szisztematikusan elpusztítják még a maradék épületeket is. Ez mindenesetre jól világítja meg a nácik igazi természetét: ahelyett, hogy az erőt és a hadianyagot saját védelmükre tették volna félre, inkább arra pocsékolták, hogy a gyűlölt lengyelek fővárosát a földdel tegyék egyenlővé. Sztálin meg nem sietett: nem akarta, hogy a felkelés sikerrel járjon, aztán a lengyel polgári kormány benyújtsa neki a számlát a dicsőségből való nyereségrészesedésre. Amikor a németek kellőképpen kitombolták magukat, végre megindultak a szovjet csapatok és elfoglalták a várost – mármint azt a több millió köbméter romot, ami maradt belőle. Felmerült az ötlet: legyen Krakkó az új főváros, ezt meg rendezzék be szabadtéri romskanzennek. Az ötlet végül elvetésre került, s az ország nekiveselkedett az újjáépítésnek. 

A szovjetek ekkor felajánlották, hogy ingyen segítenek a renoválásban. Szép gesztusnak tűnt, de ezzel is csak a maguk javára akarták fordítani a történetet: „sajnos” nem tudtak segíteni a felkelőknek, de „természetesen” segítenek a lengyel népnek, legyenek nekik ezért hálásak. A felajánlást nem volt kötelező elfogadni, de hát ki utasíthatta azt vissza…? 

Két ötletük volt. Az egyik, hogy behúznak ide egy metrót, amely a párját ritkítóan elegáns moszkvai másolata lett volna; a másik, hogy felhúznak egy felhőkarcolót. A lengyelek az utóbbira szavaztak. Talán azért, mert jobb, ha a város újjáalakulásának a jelképe a föld fölött van, mint alatta; meg a metrónál tudni kellett volna előre, mi hol fog felépülni, arra meg még csak készültek a tervek, a metró viszont behatárolta volna a városfejlesztés irányát még akkor is, ha már változtatni akartak volna az eredeti terveken. Meg aztán ez látványos jelképe lett a lengyel szocialista megújulásnak, s nem utolsósorban, mondhatták azt is, hogy az új társadalom váltja valóra a háború előtti toronyház-tervet. 

A Kreml rábólintott, s kirendelt egy szovjet építészt, Lev Vlagyimirovics Rudnyevet, aki a Lomonoszov-egyetem főépületét és a sorra épülő moszkvai toronyházakat vette alapul a terveihez, a kőfalakba lengyel népi építészeti motívumokat helyezve, főleg a Krakkó és a tőle jó távol lévő galíciai Zamość közeli paraszti és reneszánsz kispolgári házainak díszei keltették fel a figyelmét. 

A művelet 1952. május 2-án kezdődött.

A nyersanyag az utolsó szögig a Szovjetunióból érkezett (két éven át, amíg a falak felhúzása tartott, naponta 30 vagonnyi építőanyag özönlött ide a határon túlról), akárcsak a munkásgárda, mert az építők bérét Moszkva állta. (Ők külön, fából épült lakótelepen laktak. Felváltva kb. 6.000 szovjet munkás dolgozott felváltva az építményen, de voltak itt lengyelek is, kb. 3.500-an, persze, felváltva, tehát egyszerre ennyi ember nem volt jelent a munkálatnál.) Az építkezés közben volt 16 halálos baleset, a szovjet munkások (mert jobb helyet nem találtak nekik) a helyi keleti ortodox temetőbe kerültek. 

A sajtó természetesen őrült lelkesedéssel követte az építkezést. A kommunista propagandában az építkezés úgy szerepelt, mint a Szovjetunió közönséges állampolgárainak önzetlen segítségnyújtása; jelenlétük a szocialista munkaszervezés tökéletességének és az új, forradalmi építési technikáknak a bizonyítása volt. A szovjet munkavállalók „a munka világának élcsapata” címet kapták, s a sajtó úgy mutatta be őket, mint a haladás támogatóit, valamint a kultúra nagy barátait. Jöttek is a látványosabbnál látványos képek a helyszínről: 

Azért persze a titkosszolgálat is bevetette a maga erőit, nehogy valami rakoncátlankodásra kerüljön sor. A vendégmunkások Varsó egyik nyugati kerületében kaptak szállást. (Ez egykori Jelonki falu volt, amit még 1951-ben Varsóhoz csatoltak. Mai neve: Osiedle Przyjaźń.) A barakkok 40 hektárt foglaltak el, volt bennük kb. 8 km út, a munkások tömegszállásokat kaptak, a mérnökök és a kiemelt személyzet magánházakat; volt itt mozi, étterem, klubház, orvosi rendelő, két sportpálya stb. Ezek felépítése érdekében a falu lakosait kitelepítették, telkeiket kisajátították. Nem mellesleg felhasználták a barakkokhoz a Olsztynek közelében található Stalag I. B "Hohenstein" fogolytábor lebontásából származó anyagokat is, tehát újrahasznosult egy KZ.) Csúcsidőben 4.500 ember élt itt. A Palota felépítése után a lengyel egyetemi élet vette birtokba. Ma is alapvetően ez a jellege – szóval a szovjetek hátrahagyták még ezt is. Igazi nagyvonalúság.  A szovjet munkások védelme (és megfigyelése) érdekében a lengyelek létrehozták a „Jelonki” nevű operatív csoportot, amely öt tiszt vezénylete alatt állt, hogy figyeljék a rendszerellenes tevékenységet. Eredményeikről nem tudunk, de a jelek szerint nem került sor kellemetlenségekre. 

Volt mire költeni a pénzt, mivel három év múlva a következők kerültek ide: két mozi, egy színház, egy koncertterem, egy előadóterem, egy 3.500 főt befogadó kongresszusi központ, továbbá az egyik (az ifjúsági) szárnyban 25 méteres márvány úszómedence háromemeletes ugrótoronnyal, sportcsarnokok, könyvtárak, s ide még egy külön színház. Térfogat: 800.000 légköbméter, toronymagasság 227 méter, 12 méter mély alapozással, a keringetett és tisztított levegő forgatási mennyisége 1.200.000 légköbméter. A központi emelet 33 emelet magas, fölötte még egy 12 emeletes toronnyal, arra ment rá a sisakdísz. (Megjegyzés: a Lomonoszov Egyetem főépületének magassága 240 méter, tehát ez az épület csak 13 méterrel, azaz kb. három emelettel maradt le tőle. Célzatosan, mert Európa legnagyobb épülete csak Moszkvában lehetett. Persze, az Empire State Building épületéhez képest mindkettő kismiska volt: az 381 méterig nyújtózik.) 

Ekkor még Sztálin nevét viselte az épület, mert halála után két nappal így döntöttek, a szobrát is kitették rá – erről később csendben megfeledkeztek, aztán átkeresztelték a mi nevére, a szobrot meg leszedték. Nem volt nehéz a korabeli névválasztás, mert az előtte lévő teret meg Sztálin-térnek hívták…  Bierut elvtárs, a helybeli Rákosi is Sztálinnal kötötte össze a lengyel megújulás épületének látványát. (Ha valakinek Virág et. jut eszébe A tanú c. filmből, akkor támogatom ebben. Kétszer nem mondom, hogy Bacsó róla is mintázta a figurát, nemcsak Péter Gáborról.)

A nagy mű eredeti átadási határideje 1955 vége volt, de annyira előrehaladtak a munkákkal, hogy már július 22-én megnyitotta kapuit. Azért volt a nagy hajsza, mert augusztusban itt rendezték meg az V. VIT-et (Világifjúsági Találkozó), s erre nyilván villantani kellett valami nagyot. (A nap kiválasztása nem volt véletlen: 1944. július 22-e volt a lengyel nép „felszabadításának” egyik hivatalos időpontja, értsd: ekkor adott ki a Vörös Hadsereg puskái alatt ülő kommunista „kormány” egy kiáltványt, amely meghatározta a jövőbeli lengyel baloldali politika alapjait.)

1956. április 15-én innen kezdte el kísérleti sugárzását a lengyel televízió 60 km-es vevőkörzetben. Megjegyzés: az adóállomás nem a tetején, hanem az ötödik emeleten volt. A Lengyel Tudományos Akadémia pedig elfoglalta a toronyépületet, amelyben intézeteket rendezett be, egyébként pedig a palota kiszolgálta Varsó szinte teljes szellemi életét.

A varsóiak megbámulták, lefényképezték, még csettintettek is rá – de nem igazán szerették. (Akkor még.) Egyrészt a megbonthatatlan szovjet-lengyel barátság reprezentálása volt a célja, az pedig folyton megbomlott; meg aztán úgy tekintettek rá, mint a vörös megszállók könyöradományára, s még emlékeztek arra, kiknek volt köszönhető, hogy a nácik itt garázdálkodhattak, márpedig ahhoz képest ez (mint soha ki nem mondott) törlesztés túl olcsó volt.

Természetesen erről is elterjedt, mint a párizsi Eiffel-toronyról, hogy a tetejéről a legszebb a látványa, mert onnan nem lehet látni… Aggattak is rá mindenféle gúnynevet, volt ezt Sztálin mutatóujja, de hívták Pekingnek is (a név rövidítéséről: PKiN), lett belőle Pajac (bábú), mert az hasonlított a Palac-ra. 

A palotában 42 szint található meg, de ezek közül egyik sem érintette meg jobban a tömegek képzeletét, mint az, ami nem látszott belőle: a föld alatti részek. Egyesek szerint atombiztos óvóhelyek voltak ott a kiválasztottaknak; mások arról pusmogtak, hogy titkos folyosók labirintusai kanyarognak alatta titokzatos célokkal. Az összeesküvés-elméletek masszív darabja volt, hogy van egy titkos folyosó, amelyik közvetlenül a LEMP (a kommunista pár) székházához vezet. Kialakult az az elképzelés is, hogy a közelben lévő Központi Pályaudvarból egy külön sín visz az alagsorba – bár hogy ennek mi értelme lett volna, nem tudni, a pályaudvar bejáratától ui. 5 perc séta a főbejárat.  

Ezzel kapcsolatban különösen felgyújtotta a népek képzeletét azt, hogy a Palota mellett álló Rotunda PKO-ban (vagyis a Lengyel Nemzeti Bank Rotunda nevű közeli fiókjában, tételesen a Marszałkowska utca és az Aleje Jerozolimskie kereszteződésénél álló magányos, kagylóhéj–tetőzettel rendelkező körépületben) 1979. február 15-én 12.37 órakor bekövetkezett egy borzalmas gázrobbanás. 49 halott, 135 sérült, a fiók összeomlott, az egész úgy nézett ki, mintha telibe találta volna egy légibomba. Az történt, hogy a borzalmasan hideg tél alatt megrepedt egy mellette futó gázvezeték, a gáz a telefonkábelek aknáján át beszivárgott a Rotunda alagsorába, felgyűlt, aztán elég volt neki egy villanykisülés, hogy szétrepítse az épületet. De milyen az ember? A legőrültebb spekulációk kerültek napvilágra, pl. az, hogy a bankrablók akartak betörni a trezorhoz, s elvágták a gázcsövet, mások szerint egy ott lévő pártfunkcionáriust akartak felrobbantani a kommunisták, hogy tűnjön már el a színről, szintén vad ötlet volt az, hogy egy antikommunista csoport akarta felrobbantani a bankot, de rosszul állították be a bomba gyújtószerkezetét, és éjjel helyett nappal robbant fel. Viszont már egészen az elmebaj határát súrolta az a feltételezés, hogy ennek okait a palota földalatti részében találták meg a hatóságok. Szóval, mivel oda ment be a titkos vasútállomás, a katasztrófa az egyik ilyen pártvezetői vonat elleni terrorista támadás eredménye volt, amelyet jobboldali lengyel ellenállók hajtottak végre, csak valami félrement... (A Rotunda azonnal újjáépült, de ma már nem látható, 2017-ben lebontották, az új ugyanaz lenne, mint a régi, tervezés alatt áll.) 

A leggyakrabban igénybe vett része a Kongresszusi Terem volt. A leghíresebb lengyel és külföldi művészek játszottak ennek színpadán, és időről időre divatbemutatók is szerveztek - mind a hazai, mind a nagy külföldi tervezők jelentek meg itt, pl. 1965-ben a Dior Divatház itt mutatta be a téli kollekcióját. (Ez volt az első ilyen jellegű esemény Lengyelországban.) De játszott itt a Rolling Stones is 1967-ben:  

Ahogy hanyatlott a kommunizmus, úgy kerültek elő benne új, nem pénzkidobással, hanem bevétellel járó funkciók: már az 1980-as években beköltözött ide egy sztriptíz-bár.

Különösen a Trojka Étteremről keringtek fekete hírek. Az 1990-es években már mindenféle célra elkezdték kiadni az egyes helyiségeit, többek között luxuskupleráj működött az egyikben. Mészáros Márta készített is erről egy filmet (A szerencse lányai – 1999), amelyben a hősnő rendszeresen itt keresi a betevőjét. Nyilván ő sem a kisujjából szopta ezt a történetet… 

Az utolsó mozzanat ezzel kapcsolatban az volt, hogy cég swingerklubot akart üzembe helyezni a falak között, bevezető szakaszként 2018. május 26-ra hirdettek meg egy ilyen eseményt az egyik itteni klubban, de a terv kiszivárgott, s olyan sajtótámadásokat kaptak a nyakukba, hogy gyorsan visszaszívták az ötletet, már csak azért is, mert a palota vezetősége nyomatékosította: ha ez itt megvalósult, a bérlővel azonnal szerződést bontanak. 

Miután tehát a szexet letudtuk, járjuk körbe az épületet. Déli és keleti oldalán széles főút fut, a nyugati részén van a főpályaudvar és a toronyház-negyed, az északin meg egy park, benne Janusz Korczak szobrával, mögötte pedig afféle semmi-épületek az Óváros felé. A keleti részen van egy elhanyagolt, összevissza tér, sarkán zűrzavaros küllemű metrólejárattal súlyosbítva, de innen a legjobb a rátekintés:

A Palotában a turista csak egy kurta látogatást tud tenni, mert amit megnézhet, az az előcsarnok, a lift és a látogatóterasz. Persze, mehet uszodába és a konferenciaközpontba is, de nem látogatójeggyel. Az előtér, amely mindig hemzseg a turistáktól, egyáltalán nem hivalkodó, hanem visszafogott, nyugodt, de kissé feszes hangulatot áraszt. 

A tetőtér viszont olyan, mintha valami római kori műemlékben járkálnánk. 

A falak mellett nem véletlenül vannak ott nyugágyak, láttam pár középkorú férfit, akik azokban heverésztek behunyt szemmel, mellettük aktatáska. Lehet, hogy ide menekültek a főnökeik elől. Vagy főnökök voltak, és a beosztottjaik elől tértek be ide, hogy árnyékfürdőzzenek.   

A palota különben – az ellenkező híresztelésekkel ellentétben – nem nagyon vonzotta az öngyilkosokat, 1981-ig csak 8 ember ugrott innen a mélybe (egy francia, hét lengyel), de akkor behálózták ezt a felső, 144 méter magasan lévő kilátóteraszt. 

Az innen feltáruló kilátásra lehetne azt mondani, hogy nagyszerű, de ez csak mérsékletesen igaz. Varsó északi óvárosa messze van, az északkeleti oldalon csak egyenházakat lehet látni, mögöttük pedig a nemzeti stadiont: 

A déli oldalán a világháború előttről megmaradt házak néznek ránk. A nyugati oldal az izgalmas, mert ott épült ki az új varsói felhőkarcoló-negyed és ott van a főpályaudvar.

Rögtön a torony mellett egy meglepő toronyház néz ránk, amelyben soha az életben nem vennék lakást. (Funkciója jelenleg szálloda, épült: 2001-2004-ban, tervezte: Tadeusz Spychała.) Valahogy elbizonytalanít az, hogy egyetlen pillér tartja az épület felső részét. 

Az egyik legeredetibb épület, amit láttam, de azért mégiscsak…

Megfigyeltem különben, hogy a mögötte lévő hatalmas irodaépületekben bizonyos emeletrészek és helyiségek ugyan ki voltak világítva az est beállt után, ezáltal sejtetve azt, hogy ott még éjjel is munka folyik, de ezek időnként lekapcsolódtak, és ugyanakkor más helyiségekben gyulladt ki a villany, viszont azokban sem láttam alakokat mozogni. Aztán éjfélkor az összes fény eltűnt. Magyarán szólva van ezekben egy központi kapcsoló, amely arra való, hogy a lámpákat kioltsa és felizzítsa, s ezzel keltse azt a látszatot, hogy ezekben a szobákban sosem áll meg az élet. 

Na, azért van itt még (messzebb) toronyházból egy-kettő. 

Van, ami éppen épül(t).

Mert már készen van. De hogy került ide ez a sok felhőkarcoló? 

Varsó lakossága a rendszerváltás idején határozottan ragaszkodni kezdett az épülethez. Pedig korábban a jobboldali politikusok rendszeresen hangoztatták, hogy ezt el kell innen bontani, mint a múlt rossz emlékét. Hivatkoztak arra, hogy az orosz megszállás alatt a nem messze megépült hatalmas Alekszandr Nyevszkij-templomnak is ez lett a sorsa, amelyet szintén leromboltak 1924-ban. (Erre az volt a válasz, na igen, de 1920-ban még a lengyel parlamentnek csak az egyharmada szavazott erre; négy év múlva viszont a kommunista támadás miatt fokozódtak fel úgy az érzelmek, hogy végül elpusztították, most viszont a többséget már nem zavarja a Palac látványa. De a katedrális amúgy is csak húsz évig állt ott, nem nőtt bele a városképbe, ez meg már több, mint hatvan éve itt meredezik: három nemzedéknek nincs vele baja.)  

A bontást leginkább az akadályozta meg, hogy annak összege (mármint a sitt eltakarítása) majdnem annyiba került volna, mint a palota felépítése; a benne székelő közintézményeknek új helyet kellett volna keresni, vagyis építeni vagy bérelni számukra ilyeneket; ráadásul az egész egy varsói önkormányzati cég tulajdonában van, az pedig nem volt hajlandó eladni az épületet, ha pedig mégis megveszik tőle, vagy kisajátítják, akkor meg ott vannak megint a fenti problémák a vételárral súlyosbítva. Végül pedig lett volna helyette egy hatalmas üres terület, egy placc, ahová mit lehetett volna építeni? Talán egy újabb felhőkarcolót? Akkor meg minek ezt lebontani? 

Innen jött a megváltó ötlet. Jó, ha lebontani nem lehet, lényegtelenítsük el! Ezt pedig csak úgy lehetett megoldani, ha köré új magasépületeket húznak fel, olyanokat, amelyek között ez is csak egy lesz, s így elvész, mint a város jelképe. Emellett a felhőkarcoló-építészet egyáltalán nem borzolta a varsóiak szépérzékét, leginkább azért, mert Varsó a náci rombolásnak köszönhetően egy teljesen összevissza stílusú város lett. Az óváros barokk és reneszánsz, mellette – átkötés nélkül – Sztálin-barokk lakótelep, máshol meghagyott klasszicista épületek, aztán panel-lakótelepek, köztük egy-egy ötletszerűen meghagyott, sehová sem tartozó épület (pl. Varsó utolsó zsinagógája), családi házak stb. A lengyelek nem csináltak abból elvi kérdést, hogy egy alapvetően max. 4 emelet magasságú belvárosban lehet-e felhőkarcolókat építeni. Mindenhová lehet, akár Budapestre is – a monumentalitás még sosem ártott meg az emberiségnek. Csak ötletesen kell elhelyezni az ilyet! (Egyébként egyik felhőkarcolónak sem sikerült leköröznie a Palotát. Még mindig ez a legmagasabb Lengyelországban.)

(Kis megjegyzés: mint ahogy egyik korai posztomban leírtam, a belvárosi felhőkarcoló-építkezésbe a helyi zsidó önkormányzat is be akart szállni, tekintettel, hogy telkük az egyik legjobb erre alkalmas helyen van, de a varsói önkormányzat pikírten kigolyózta őket a bizniszből, s még tőlük hálát várt, hogy ő érdekükre hivatkozva tette ezt. Azóta is folyik a fogcsikorgatás.) 

A varsói önkormányzat, amelyé az épület, még tett is arról, hogy minél népszerűbb legyen. 2000. december 31-én felavattak a tetején egy órát, amely most azzal dicsekedhet, hogy Európa harmadik legnagyobbja: ez a Big Ben Varsóban.

2007. február 2-án ráadásul műemléki védettség alá került, mondván, hogy híven tükrözi a lengyel népművészetet. Ez ellen 70 lengyel értelmiségi fejezte ki a döbbenetét március 30-án, hangot adva annak a reménynek, hogy ez eltűnik innen. A városi önkormányzat azonban hajthatatlan maradt, vagyis a hatalom pontosan azt csinálta, mint nálunk a Nagy Imre-szobornál: tudomásul vette a döbbenetet, aztán ad acta tette az ügyet. 

Persze, van, aki nem adja fel. Mateusz Morawiecki, a mai miniszterelnök 2017 novemberében, még kinevezése előtt ezt mondta róla: „A Tudomány és Kultúra Palotája, a kommunizmus uralmának emléke végre el kell, hogy tűnjön Varsó központjából. Negyven éve álmodom erről”. [1] Eszerint 9 éves korában már nem volt képes elviselni a látványt. A varsói önkormányzat azonban jelezte, hogy ez a harmadik leglátogatottabb műemlék a városban az Óváros és a Varsói Felkelés Múzeuma után, úgyhogy jobb, ha békén hagyják. A jobboldali kormány pedig láthatólag nem forszírozza az ügyet, úgyhogy a pillanatnyi állapot az, hogy ez örökkön-örökké itt fog maradni. 

Érhető: piszok jól néz ki. Még téli hajnalban, ködben is: 

 (Fotó: TMFBS)

[1] https://www.rp.pl/Polityka/311169864-Zdecydowane-nie-dla-burzenia-Palacu-Kultury-i-Nauki.html&template=restricted