Varsó északi külvárosában, minden látnivalótól távol, a Visztula túloldalára vezető széles és unalmas Gdanski híd (most Gdański) mögött található meg a varsói Citadella (Cytadela Warszawska). Kiesik a forgalomból, a turisták ritkán keresik fel, s a város lakóinak sem ez a kedvenc sétatere, mert falak mögötti területének túlnyomó többsége még mindig katonai igazgatás alatt áll, a falak viszont nem nyújtanak sok látványosságot: bástyák, lőrések, tornyok és látványos kapuk nélküli kopott vöröses téglasor az egész, amely sunyin húzódik meg az előtte lévő fűvel benőtt várárok mögött, fáktól takarva. A várárok részben park, s ez némileg ellényegteleníti az erőd komorságát.  

Pedig riasztó szándékkal épült fel. Elég új alkotás: I. Miklós cár rendeletére jött létre az 1830. november 29-i felkelés leverése után. Ekkor még úgy hívták, hogy Sándor Citadella (Александровская цитадель, ill. Cytadela Aleksandrowska). Az erődöt Ivan Dehn tábornok tervének megfelelően alakították ki, aki az antwerpeni Citadellát vette alapul. A munkálatokat 1832. május 31-én kezdték meg, elbontva a korábban itt álló kolostort. Ez még ment tovább, mert az itteni teljes városnegyedet elpusztították, kb. 250 házat romboltak le miatta és 15.000 lakost telepítettek ki innen. (Különben a hídhoz vezető út túloldalán találunk egy köves halmot: ez a vár egyik elővédje volt. Most szánkódomb.) 

Az építkezést a mi számunkra is rossz emlékű Ivan Paszkevics tábornagy irányította és ellenőrizte, akkor ő volt az ún. „Lengyel Királyság” (valójában orosz tartomány) kormányzója. A terület, amelyet beépítettek, 36 hektár volt. A vár alaprajza elnyújtott ötszögű, leghosszabb vonala a Visztulára támaszkodik: van rajta három olaszbástya is. 1835-ben a Visztula jobb partján Śliwicki erődjét állították fel ellenpontként.  A Citadellát 1844. május 4-én nyitották meg nagy ünnepéllyel. Mármint az oroszok ünnepeltek, a lengyelek a fogukat csikorgatták a dühtől. Ez utóbbi azért is fennállt, mivel a teljes építési költséget az ún. Lengyel Királyságra terhelték rá, jelenlegi számítások szerint ez kb. 8,5 tonna színarany értékébe került. És még csak azt sem tették lehetővé, hogy a lengyelek pénzt keressenek rajta, mert oroszországi munkásokat szállítottak ide építkezésre. A munkálatokat végleg 1874-ben fejeződtek be. A város fejlődésére nézve a végeredmény elég rossz volt, mivel megakadályozta annak terjeszkedését, új lakónegyedek kialakulását. 

A Citadellát már eleve kormányzati központnak, és egyben börtönnek szánták, a cellákat úgy alakították ki, hogy kb. 2.900 főt tudjon befogadni. A megszálló hadsereg létszáma (mert laktanya is volt) mindig változott, 5.000-től 16.000-ig váltakozott. Az erődöt 1919-ben a lengyelek vették át. 1923. október 13-án nagy robbanás történt benne (28 halott, 40 sérült); két kommunista lengyel tiszt volt a vádlott. A német megszállás alatt sikerrel akadályozta meg a varsói felkelés erőinek egyesítését. A világháború után katonai igazgatás alatt maradt, de aztán egyes részeit átadták múzeumoknak, a környezetét pedig parkosították. Az építmény falain belül két múzeum található meg (egymástól elkülönítve): az egyik a belváros felé eső részen a frissen megnyitott Katyn Múzeum (Muzeum Katyńskie), a másik pedig az X. Pavilon. Előkészítő munkálatok folynak annak érdekében, hogy a belső, barakkokkal és laktanyaépítményekkel teleszórt térben egy múzeumkomplexumot építsenek ki a lengyel had- és általános történelemről. Alig várom, mert a lengyelek nagyon tudnak múzeumokat építeni. Meg hát megyek én még Varsóba – kétszer voltam ott, harmadszor is meg fogom látogatni. Ez a város nekem megunhatatlan… 

Kezdjük a hellyel való megismerkedést annak körbejárásával. Úgy egy órai sétával szemlélhetőek meg a falak – több nem nagyon, mert a belseje, mint mondtam, még a katonaság terepe. 

A parkot a falak nyugati oldalán, a Visztulával átellenes részen találjuk meg, ez is egy széles árok, ahonnan egy kellemes lakónegyedbe kapaszkodhatunk fel, onnan pedig már közel van a metrómegálló. 

Ez az alattomosan a Visztula partján elterülő épülettömb most már semmi rémisztgető erővel nem rendelkezik a fák, bokrok és virágok gyűrűjében – de hát Budapesten a Terror Háza sem. Ami funkciójára figyelmeztet, azok a folyam partja mentén futó falak tövében elhelyezett kőkeresztek: 

Ezek nem valódi, jelképes sírok; az e lejtőn kivégzett szabadsághősöknek állít emléket; több százan voltak, akiket az orosz megszállás alatt a helyütt lőttek agyon, ez a gyakorlat 1886-ban honosodott meg, sokat közülük itt is ástak el. Az áldozatokat a most keresztek fölött ásító Brama Straceń (kb. „vesztőhely-kapu”) nevű kijáraton át vezették ki ide, ahol a golyót kapták: 

Ezt a kaput, amely eredeti nevén csak egyszerűen Ivanov Kapu volt (Ivan Paszkevics tiszteletére), és egy hatalmas kétfejű orosz birodalmi sas díszítette.  1933-34 lezárták és nemzeti kegyeleti hellyé alakították ki úgy, hogy előtte felállították a fent jelzett sírkereszteket, szám szerint 152 darabot és 7 kőlapot. Az ünnepélyes átadás 1933. november 1-jén történt meg.

Felújítására és újabb ceremóniális átadására 1952. szeptember 1-jén került sor. A kommunista hatóságok akkor már úgy látták jónak, hogy a cárok parancsára kivégzettek emlékét összemossák a lengyel hatóságok által likvidált kommunistákéval. (A németek áldozataival nem kellett törődniük, azok nem itt végezték.) A cél érdekében még a fölötte lévő kaput is renoválták, lekerítették a háta mögötti területet, ott emlékhelyet alakítottak ki. A rendszerváltás után természetesen a kőtáblák az aktuális szempontok alapján elkezdtek vándorolni el innen és ide, de a lényeg megmaradt. 

A X. Pavilon (X Pawilon Cytadeli Warszawskiej) a fölöttük húzódó kis sétány végén található meg, amely 1963 óta a cári megszállás időszakának a múzeuma. Mielőtt belépnénk ide, egy mártíremlékművel találkozunk: 

A pavilon különben nem más, mint egy kis, nyitott udvart övező egy emeletes épület. Már láttuk egy korábbi posztomban, hogy a cári megszállók által épített helyőrségi pravoszláv templomra gondoltak egyesek a függetlenség elnyerése után, mint ilyen múzeum legjobb helyére; azonban végül ide került. 

Az X. Pavilon nem jelképes hely, tényleg ez volt a politikai foglyok őrzésének elsődleges helye; ha túlcsordult az állomány (pl. 1905-1906-ben), a laktanya többi részét vették igénybe. Hogy hányan fordultak meg itt, nehéz felmérni, több tízezren; általában az X. Pavilont úgy hívták, hogy „Szibéria előszobája”. A múzeum azokban a helyiségekben kapott helyt, amelyek részint börtönök voltak: 

A pavilon udvarában látható egy korabeli fogolyszállító kocsi:   

Az egyik helyiséget tárgyalóteremmé alakították át: aki már ide került, az búcsúzhatott a szabadságától vagy az életétől: 

Megjegyzendő: habár Szibéria is szörnyűséges volt, azonban az XX. század modern diktatúráinak megtorlási gépezetéhez képest ez kifejezetten humánusnak számított, ugyanis legalább adott esélyt a fogolynak ahhoz, hogy túlélje az állam rosszallását. 

A környező szobákat elárasztó sok, a tárgykört feldolgozó festmény között igen nehéz válogatni, mert mindegyik minőségi munka, még ha számunkra ismeretlen festőktől is. Én a magam részéről a legnagyobbat emelném ki: 

Alkotója Aleksander Sochaczewski (1843-1923), aki maga is megtapasztalhatta, hogy mit  jelent a „katorga” (kényszermunka) Szibériában. 

De menjünk vissza, a város felé. 

A 2016-ben átadott Katyn Múzeum szinte elenyészik a falak között, mert ezt egy pincében rendezték be – mondhatni, stílusoson, ui. a szovjet vérengzés áldozatai is oda kerültek. 

A kiállítás azonban némileg csalódás volt. Habár a belső tér elegáns, de csak két hosszú folyosóból áll; bemutatja az okfolyamatot, majd lehet kihúzogatni a tárlók fiókjait, amelyek tele vannak emléktárgyakkal, azonban a tárlat maga nem sokat mond el Katynról magáról, voltaképpen nem más, mint egy hatalmas, az orosz erdőkben kiásott holttestekhez tartozó ruha- , gomb- , kitüntetés- és iratmaradvány-kollekció, amely nem változatosságával, hanem tömegével akar hatni. Ugyanakkor kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a tömegmészárlásnak milyen feldolgozási folyamata volt, tételesen: ki milyen propagandára akarta felhasználni, viszont mélyen foglalkozik azzal, hogyan indult meg a sírok feltárása és az anyagok begyűjtése 1990 után. Bántóan kevés anyagot láttam pl. a nyugati lengyel emigráció leleplező sajtótermékeiből. 

A végén egy sötét, szűk szoba található meg, jelképezve azokat a pincéket, ahol a pribékek hátulról agyonlőtték a betuszkolt foglyokat. Talán lehetne még némileg dramatizálni a hatást, pl. beállítani az ajtó mögé egy szovjet egyenruhába öltözött bábot, kezében revolverrel, s ha a rendszer észleli, hogy valaki belép oda, akkor felcsattan a lövés. Sajnos, a vizeletfoltos nadrágok és szívrohamok garantáltak lennének, ezért ezt csak futó ötletként vetem fel, de kivitelezhető megfelelő figyelmeztetés és felkészítés után, úgyhogy a gondolat, a múzeummal való interaktivitás nem elvetendő… 

Ha kijövünk a föld alól, a falak árnyékában találjuk magunkat, ahol újabb emlékhely vár egy üvegfal mögött:

Majd kijutunk oda, ahol bejöttük, a térre. Mint mindenütt, a falakra itt is szigorúan tilos felhágni, akartunk pedig, de jött a katonai rendész és lekergetett minket, hiába játszottuk előtte az értetlent, kőszíve nem indult meg. Úgy látszik, sok időnek kell eltelnie, hogy a falak mögött nagy, békebeli sétatér legyen. Harapós ez az épület, még nem adta meg magát.