Casanova 1785 nyárutóján Bécsben volt, s kedvetlenül nézett maga elé: meghalt Sebastiano Foscarini, a Velencei Köztársaság ide akkreditált nagykövete, akinek ő volt a titkára. Szeretett városából egy gyalázkodó röplap miatt el kellett osonnia, s ez megülte a gyomrát, ezért titkári minőségében küldött egy értesülést a Tízek Tanácsának, amely szerint a lagúnák alatt hatalmas földrengés közeleg. Ettől mindenki pánikba esett, aztán – mert a föld nem rengett – a városállam kormánya végleg a vállalhatatlan személyek listájára tette Casanovát. Jön az új követ, az ki fogja őt rúgni. Borzongva gondolt arra, hogy ezt az őszt és telet hogyan kell majd megint kihúznia: olcsó fogadókban, vagy valami ismeretlen nemesi kastély urának a kegyelemkenyerén, s aztán ismét jön a tavasz, amikor útra kell indulnia... De hova? És miért? 

60 éves volt. Más kalandorok új történeteit hallgatták az emberek, nem az övét, a régieket; mások meséltek a velencei gondolákról és a város titkosrendőrségéről a szalonok kéjenceinek és léhűtőinek, nem ő, aki a tengerek királynője immár eltaszított magától; más, számára idegen és felfoghatatlan eszmék lelkesítették az okosan csevegő hallgatóságot, nem azok, amelyeket ő tanult, s amelyekből a vándorfilozófust alakította egy életen át. És a nők… Azok már csak mosolyogtak rajta, ha meglátták őt. Mert hát szomorúan nézett ki már akkoriban: 

Megöregedett. Érezte, hogy nyugalomba kellene vonulnia, de a pénz most, sokadszor életében, megint elpártolóban volt tőle – s úgy érezte, búcsújuk végleges. 

Ekkor lépett be életébe Joseph Karl Emanuel von Waldstein-Wartenberg (1755-1814), vagy ahogy az életrajzi könyvek lakonikusan emlegetik: Waldstein grófja. Egy teljesen jelentéktelen ember volt, a nevét is alig lehet kihámozni a család történetéből. Korábban, Párizsban találkozott Casanovával, ahol megtetszett neki a vén világcsaló, s az különösen elvarázsolta őt, hogy új olasz barátja még a zsidó kabbalával is foglalkozott, mert ez őt is érdekelte.

Látta kétségbeejtő helyzetét, s mondott neki egy hányaveti ajánlatot: menjen el a kastélyába, a csehországi Duxba, s rakja rendbe az ottani szétzilált könyvtárat. Fizetség: háromszobás apartman a kastélyban, teljes ellátás és évi 100 arany, korlátlan szabadidő, azonnali felmondási jog, ha nem tetszik neki a hely. Gondolta, Casanova majd elhúzza az ott tartózkodását valami látszatmunkával, s kifogásain előre mulatott magában. De akkor még Casanova nem harapott rá a lehetőségre, úgy érezte, talán tartogat még neki valamit az élet. Most azonban belátta, hogy ez az egyetlen menekülési út. Írt tehát egy levelet a grófnak, hogy elfogadja az ajánlatát.  

Így került Casanova ebbe a kastélyba. Dux, mai nevén Duchcov északnyugat-Csehországban van, közel a mai lengyel-német határhoz. Akkor színtiszta német település volt, s nem város volt, csak falu, parasztiasan hangulatos, dombok és ligetek ölelte környezetben egy tó partján üldögélt, közepén a kéttornyú templom, a gróf uradalma és kertje, körülöttük pár utca alacsony házacskákkal:  

A kastély igazán impozáns volt. A Wallenstein-család (amelyből a Waldsteinek eredtek) 1642-ben szerezte meg a települést, a kastély Jean Baptiste Mathey (1630–1696) tervei szerint 1675-1685 között épült fel, 1707-ben két oldalszárnnyal bővítették. Volt temploma is, vele összeépülve, ez 1722-ben lett felszentelve [tervezője: Marco Antonio Canevale (1652–1711) olasz építész volt.] Azonban a mai állapota már, mint akkor volt, mivel 1812-1818 között klasszicista homlokzatot kapott, továbbá angolkertet alakítottak ki a háta mögött.   

Casanova 1785 szeptemberében bekvártélyozta magát a kastélyba, s pár hónap alatt készre jelentette a könyvtár munkálatait. Pedig szép nagy állomány volt ez, egyes források szerint 20.000, mások szerint 40.000 kötetet kellett sorrendbe állítania témakörök szerint. Jött a tavasz és nem igazán volt kedve kimozdulni innen -  a gróf meg, mint várható volt, nem forszírozta a dolgot. Viszont ahányszor idelátogatott, mindig nagy áhítattal hallgatta végig Casanova kalandjait, s felléptette őt a vendégei előtt is. Casanovának be kellett látnia, hogy végső soron egy intellektuális házibohóc lett belőle. Na de háromszobás apartman, az évi 100 arany, a teljes ellátás…  Az apartman különben a falu főterére nézett:

Még mindig jobb volt, mint a cselédszárny:

ttől függetlenül utált itt lakni. Nem beszélt németül és nem is akarta azt megtanulni; ennek következtében senkivel nem tudott társalogni, pedig ő logomán volt. Mindennel elégedetlenkedett, semmi nem tetszett neki, főleg nem az, ahogy elkészítették a makaróniját, s állandó problémája volt a személyzet viselkedésével, de a gróf is bosszantotta őt, mert meglátása szerint nem illette őt kellő tisztelettel (egyszer nem köszönt neki előre). Lassan eluralkodott rajta a düh, hogy itt mindenki csak az ő bosszantására van. Így aztán elérte azt, hogy a szolgák és a falu számára nem vált mássá, csak egy idejemúlt ruhákban sétálgató, nevetséges, kitartott, semmirekellő, szekánt, házsártos öregemberré, aki mindenkinek az agyára ment a rigolyáival. S hogy ő lett volna a „nagy” Casanova? Azt senki sem tudta.  

Unalmában írta meg itt az életrajzát, majd 1798-ben két ember társaságában halt meg egy karosszékben: az egyik maga Waldstein gróf volt, a másik a rokona, a közelben lakó Charles-Joseph de Ligne herceg (1735–1814). 

Hát nézzük meg, hogy hol morzsolgatta le utolsó éveit Casanova. Erre mondta azt: az unalom az a pokol, amit Dante elfelejtett leírni...

A település eredeti állapotát nehéz rekonstruálni, mert lelketlen, ronda, elhanyagolt hely ez manapság. A környéken Casanova halála után szenet találtak, megindult a külszíni fejtés, ez szétdúlta a táj egységét. Duxból bányászvároska lett. A kitermelés elérte a kastély parkját, egy részét feláldozták ennek. A Waldsteinek 1921-ben eladták a kastély a csehszlovák államnak, aztán abból lett minden a kultúrháztól kezdve hivatalokon át idősek otthonáig. A lakosság menet közben többszörösen lecserélődött: a németeket 1945-ben kikergették innen, helyükre csehek jöttek, aztán megnőtt a cigány népesség száma. Ma a helyiség a kölcsönös cseh-cigány fajgyűlölet központja, több etnikai konfrontációval terhelve, egyben a cseh szélsőjobb egyik fellegvára. Amikor itt jártam, magam is láttam, hogy a lakosság – cigány, nem cigány – erősen lerobbant állapotban volt, akárcsak maga a város, a sötét tekintetű és szakadt járókelők láttán életemben először merült fel a gondolat, hogy itt nem fogom magára hagyni az autómat, mert feltörik. Aztán leparkoltam egy mellékutcában és nem törték fel. (Éljünk veszélyesen.) A házak szakadtak voltak, kivéve a főteret, mert azt még úgy-ahogy karban tartották, bár társadalmi életnek nem sok jelét láttam benne.  

A kastély csak elölről szép:  

Hátul viszont mállott, potyogott róla a vakolat, egykor szép, ma semmitmondó és elhanyagolt kertjében pedig egy ott hagyott üres szemeteskonténer mellett a helybeli hülyegyerekek ugráltak és visítva verték egymást.  

A kastély belsejéről igazából nincs mit mondanom. Az is lelketlen, nem csoda, hogy még a honlapjuk sem tud róla sok mindent bemutatni, mert a következő képeket onnan vettem át. Csak néhány helyiséget mutatnak be az emeleten, a többi ajtó zárva, a folyosók kopárak, s még nyáron is árad a falakból a hűvösség. A dísztelen lépcsőház fölött van egy nagyobb terem, falait az XVIII. sz. mélyéből származó komor, sötét, szinte kivehetetlen alakokkal bíró harmadosztályú festmények borítják nevesincs piktoroktól:  

Valamikor sokkal több volt ezekből. Amikor a grófok 1921-ben eladták a kastélyt, nem adták el a benne lévő festménygyűjteményt, amely kb. 450 képből állt, azok itt maradtak. Ezeket a II. világháború után sajátította ki az állam, kb. 100-at a prágai Nemzeti Múzeumba vittek, néhány tucatot egy környékbeli kastélymúzeumba, a többi meg egyszerűen elkallódott.  

Más látnivaló itt nincs is. Nem is a palota miatt jönnek ide a népek (ha ugyan jönnek), hanem azért, hogy megnézzék a háromszobás apartmant, ahol Casanova pergette unalma olvasóját.  

De bizony itt sincs valami sok látnivaló. Casanova szobájában van ágy, asztal, szék, szekrényke, egy éjjeliedény – de semmi több. Az ágya így néz ki: 

A szék pedig, ahol meghalt, megtekinthető. Egy rózsa van mindig rajta. Állítólag Casanova rózsatöveket ültetett a kastély fala mellé, ezek hajtásai és utódai élnek ott (legalábbis ezt állítják), s ezekből van mindig levágva egy darabka (legalábbis ezt állítják). Talán ezekről a tövekről van szó, amelyek ott virágoznak a fal mellett? 

A könyvtár mögött találunk egy kis helyiséget, ahol egy elég kezdetlegesen kidolgozott szobor fogad minket: a Mester, amint alkot. Ez volt a titkos íróhelye? Á, nem, a szobájában hozta össze az életrajzát – ez csak a turistáknak van. 

Ha a kertben járunk, semmit sem látunk, csak unalmas, virágokkal sem díszített mezőt, mellette két oldalt gondozatlan erdőt.

Egy látnivaló van csak, egy érthetetlen betonépület, amelyről azt hittem, hogy transzformátorház, áramelosztó, vagy valami más közművet rejt: 

De nem az, hanem egy kis pavilon, aminek semmi már funkciója nincs, mint hogy bemutasson egy barokk mennyezeti freskót, amelyet Václav Vavřinec Reiner alkotott meg, a kastélyparkban lévő kórház részeként. Ezt 1958-ban a szénbánya miatt elpusztították, de a freskót leemelték, s itt állították ki néhány kórházból származó szobor társaságában. Egy bizonyos Jan Sokol nevű brutalista építész tervezte meg ezt az 1980-as évek elején, de valamit nem jól csinálhatott, mert az ide tett freskó állapota folyamatosan romlik. Amikor ott jártam, a hely ki sem volt nyitva.  Casanova tehát ilyen körülmények között élt. A halála 1798. június 4-én következett be, majd elkezdődött hősünk újabb hányattatása: mert a holtteste sem nyugodhatott békében, s másokat sem hagyott békén. Azok meg őt... De erről egy másik posztban mesélek.