Braunau am Inn, Hitler szülővárosa 1806. augusztus 26–ig az égvilágon semmivel sem írta be magát a német és általában a semmiféle történelembe. Egy nevezetes alakja volt csak, de ez sem biztos, hogy dicsőségére vált: a saját bolondos polgármestere. Hans Staininger (1508–1567) ugyanis egy nap rájött arra, hogy a szakáll vágása hátráltatja egyénisége kibontakoztatását, ennek következtében hagyta, hogy az szabadon nőjön tovább. A szőrtömeg végül akkorára terebélyesedett, hogy a földön húzta maga után, kénytelen volt hol egy botra tekerve hurcolni, hol meg a zsebébe gyömöszölni. Ez lett a halála: mert egy nap elfeledkezett róla bokros teendői közepette, belebotlott, lebucskázott a lépcsőn, s úgy összetörte magát, hogy belehalt. Temetése előtt a család kegyelettel levágta a szakállát, s évszázadokon át tárolták otthon, majd 1911–ben Braunau város kapta meg tőlük. Jelenleg a helyi múzeumban tárolják. Herr Staininger jelen van a város templomában is, bizonyíték erre az alábbi dombormű a homlokzati falon:

A város 1779–ig bajor uralom alatt állt, akkor került át az osztrákokhoz. Aztán eljött 1806. augusztus 26–ának keserves napja, s ezzel a Braunau rögtön bekerült a német nemzeti emlékhelyek közé. (Aki tudni akarja, mi történt itt, annak íme, az olvasnivaló: Németország a legmélyebb megaláztatásban.) 

Itt született meg 1889. április 20–án Hitler. Ne is csigázzuk tovább a kedélyeket: ha az Inn folyóra néző főtérről a város belseje felé megyünk, egy kapu után jön egy hosszú, szűk tér, s bal oldalon egy házsarok. Címe: Salzburger Vorstadt 15: 

Unalmas épület, eredetileg sörfőzde volt bérlakásokkal. (Épült 1826-ban.) A születés tényén kívül semmi köze sincs Hitlerhez, mivel ő épp kikeveredett a járókából, amikor a család (1892–ben) elköltözött Linzbe. Azt, hogy pontosan melyik épületben (mi több: melyik szobában) született, először 1934 áprilisában közölte le a passaui Dunauzeitung c. lap. Ennek alapján a második emeleten megjelölt szobát az osztrák nácik kibérelték, s ott egy kis kiállítást rendeztek be. Amikor egy magyar tudósító járt a helyszínen, azzal incselkedett a házigazdánál (Pommer úrnál), hogy kivenné egy napra a szobát, mire az azt felelte neki: Napóleon egyetlen éjszakát töltött ebben a városban, azóta a szálloda a szobáját nem adja ki senkinek – hát hogy tehetné meg ő ezt Hitlerrel? (Demeter Ödön: „Itt született Adolf Hitler…” Pesti Napló 1933. november 19. p. 35.). Az Ausstellung különben ennyi volt: egy ágy, asztal, szekrény, mosdó, fénykép a hat hónapos Hitlerről, muskátli az ablakban, meg az emlékkönyv, amelyben a látogatók gyalázták az osztrák államot és éltették a németet. 1936–ban így nézett ki: 

Egykori lakója egyszer járt csak itt, az Anschluss napján (1938. március 12.), amikor – hogy Braunaut némileg misztifikálja – ezen a hídon hajtott át a határ fölött. Elhajtott szülőháza előtt, de még csak ki sem szállt a kocsiból. Az egyesülés örömére az utcát azonnal róla nevezték el a régi Salzburger Vorstadt helyett, továbbá két nap múlva díszpolgárrá választották őt. 

Bormann, a pártkancellária vezetője a szokásos ingszaggató buzgalmában, hogy Neki derűs perceket okozzon, a hatáskörös minisztériummal kulturális műemlékké nyilváníttatta a még mindig sörözőként üzemelő épületet (1938. július 20-án), majd még abban az évben megvásároltatta az NSDAP-val a házat Josef és Maria Pommertől (akik 1912 óta voltak tulajdonosok). Az árat nem tudjuk pontosan, valahol a 60.000 – 80.000 birodalmi márka között volt. Nem akartak eladni, de táviratilag közölték velük Berlinből, hogy ez esetben ki fogják sajátítani. Persze, nem ingyen, de akkor kevesebbet kapnak érte. Belementek a dologba. Bormann 100.000 márkát fordított a tatarozásra, az egész belső berendezést kihajította, beleérte a „születési szoba” ún. emléktárgyait is. Át akarta alakíttatni a helyet egyfajta nemzetiszocialista szentéllyé – láttunk erre sikeres példát, ld. Sztálin szülőházát Goriban. 

De ez nem jött össze, mert az eredeti berendezési tárgyaknak híre-hamva sem volt, a Főnök pedig langyos érdeklődést mutatott a projekt iránt. De azért szépen kilobogózták az épületet, hogy úgy nézzen ki, mint a Tarantino–film díszlete: 

Funkcióját tekintve nyilvános könyvtár lett, galériával. 1945-ben az amerikaiak érkezése előtt fel akarták robbantani, de nem sikerült. A megszállók viszont rögtön (november 1-jén) megnyitottak benne egy kiállítást a nemzetiszocializmus bűneiről, főleg a koncentrációs és haláltáborok világáról, hadd okuljon a nép. 

De ez csak átmeneti funkció volt. 1952-ben a régi tulajdonosok (Pommerék) jelentkeztek az osztrák államnál azzal, hogy bemutatták nekik a berlini táviratot, s arra hivatkoztak, hogy kényszer hatására adták el a házat, most kérik vissza. Mivel valami pénzt csak kaptak, nekik kellett fizetniük: 50.000 schillingért visszavásárolták a házat, a helyi önkormányzat viszont kibérelte tőlük, és maradt galériának, meg könyvtárnak. Aztán bank lett belőle, majd 1970–76 között iskola. 1977–2011 szeptembere között Lebenshilfe Oberösterreich (Felső-ausztriai Életsegítő) nevű egyesület használta fogyatékosok nappali központjának és műhelyének a Belügyminisztérium jóvoltából, amely ezért havonta 5.000 € bérleti díjat fizetett. Mondhatjuk tehát, hogy az épület jó sorsra jutott, mivel csupa karitatív, közművelődési lehetőségre használták fel, ami élénk ellentéte volt szülöttének érdeklődési vonzalmával.

Az persze nyilvánvaló volt, hogy aki akarta, megtalálta az épületet, jöttek is neonácik ide, főleg április 20–án, de ennyit elviselt a város. (Különösen, hogy utána itt költötték el a pénzüket.) Viszont nem olvastam olyanról, hogy folyton barna inget viselő csoportok őgyelegtek volna a ház körül, falai előtt éjjelente zümmögőkórus döngicsélte volna a Horst–Wessel–Lied-et, s külön köztisztasági alkalmazottakat kellett volna fizetni a horogkeresztes szalagokkal körbetekert koszorúdombok eltávolítása érdekében. Aki a hívőkön kívül ide jön – mint én is – csak azért nézi meg a házat, amiért Napóleon szülőházát Ajaccióban, vagy a Columbusét Genovában. Mert ott van. 

És ekkor a helyi önkormányzat – szerintem – elkövetett egy hibát.   

1989 április elején Gerhard Skiba polgármester elhelyezett előtte egy vörös követ ezzel a szöveggel: „A békéért, szabadságért, demokráciáért. Soha többé fasizmust. Halottak milliói emlékeztetnek“. A szikladarab – stílusosan – a mauthauseni koncentrációs tábor kőfejtőjéből származik. Ez az:

Nem tudom, előremutató ötlet volt–e ezt kitenni pont Hitler születésének 100-adik évfordulóján… Mert ha Einstein vagy Thomas Mann háza előtt helyezünk el ilyen centenáriumi emléket, az rendben van; de itt…? Ráadásul innentől kezdve csak az nem találta meg az épületet, aki nem akarta.   Mindegy. Békésen teltek az évtizedek. Közben a házat Ausztria egyik humanista csoportja magához vonzotta nemes céljaira. Itt működik ui. a Felelősség Háza (Haus der Verantwortung) nevű innsbrucki székhelyű egyesületi projekt, amely azzal igyekezett a ház baljós múltját ellensúlyozni, hogy 1993-tól kezdve évente pár napos rendezvényt tartott Braunauban, amelyben az osztrákok felelősségét mutatták be a jelen, a jövő és múlt iránt. Ilyenkor kiállításokat is berendezhettek az épület helyiségeiben, szóval: a kapuk megnyíltak egy kicsit a külvilág számára. De ne valamiféle történelmi önostorozó társaságra gondoljunk, inkább olyanra, amelyik be akarta mutatni Ausztria mostani jótetteit a világ iránt. Persze, a történelmi előadások sem maradhatnak el. A Hitler–házat jelképként választó okos gondolat azonban 2009–ben véget ért – a honlapjukon legalábbis nem találtam jelet további működésükre.   Ráadásul 2011-ben a bérlő át akarta alakítani belülről az épületet. Ekkor szakítás történt a minisztérium és a tulajdonos között, ezért a rokkantak műhelye távozni kényszerült innen. Viszont a belügy továbbra is bérelte az üres házat, nehogy más jöjjön a helyére – ment ki a pénz (havi 4.700 €) a semmire.

Eközben egyesek hirtelen képtelennek érezték magukat arra, hogy belenyugodjanak az évtizedek óta változatlan állapotba. Az európai szélsőjobboldal előremozdulása miatt kezdett eluralkodni a mérsékelt pártok kollektív pánikja, hogy ez nácik zarándokhelye lesz. Megjegyzem: ennek semmiféle jele nem volt. (A neonácik ma már inkább Auschwitzba mennek. Volt szerencsém ott találkozni velük...)

Ezzel valamit kezdeni kell!  Az egyik gondolat az volt, hogy Holokauszt–emlékközpontot rendezzenek be benne. Ez még 2000-ben bukkant fel. Az osztrák kormány és a braunaui önkormányzat azonban akkor is, most is úgy gondolta, hogy az épületből ki kellene vonni Hitler emlékét, megszüntetni a vele való hangsúlyos kapcsolatot, nemhogy ráerősíteni ennek létére. Filozófiailag így mondanánk: dekonstruálni kell a hely kellemetlen szellemét, s valami mással, pozitívval feltölteni azt.  Az orosz Duma elnökhelyettese, Franc Adamovics Klincevics nem így gondolta. 2012-ben gyűjtést indított azért, hogy oroszok vásárolják meg a házat, s rombolják is le. Nem tudni, mi lett a gyűjtés eredménye, az biztos, hogy az oroszok nem tették rá a kezüket.  Viszont a fokozódó érdeklődés miatt a tulajdonos felverte az árát – ekkor már az oroszoktól 2.000.000 (!) €–t kért érte. Tulajdonképpen lelkesen várta, hogy valaki megvegye, bár neki a mostani állapot is jó volt, mert a belügy minden évben továbbra is kb. 50.000 €–t (kb. 16.000.000 Ft–ot) szemetelt ki az ablakon az immár pangó helyiségek bérlése miatt. 

Aztán jött Wolfgang Sobotka belügyminiszter. Ő azt mondta: az osztrák állam szerezze meg a tulajdonjogot, majd az alagsor maradhat, de a főfalak repülni, azaz dőlni fognak, s lesz helyette valami más. Mindegy, hogy mi, csak ez ne. Sobotkához csatlakozva élénk lelkülettel bontottak volna a zsidók és a zöldek is. 

Ebből sajtóvita lett, s kiderült: ez nem jó út. Mert – figyelmeztették Sobotkát – az osztrákoknak ne lenne köze a náci múlthoz? Ez meg mi? Az NSDAP–ban a sógorok felülreprezentálták magukat, ők voltak a legnagyobb nácik. (Ahhoz képest, hogy Ausztria a Nagynémet Birodalom lakosságának 8 %–át adta, a koncentrációs táborok őrségének a 40 %–át.) Szóval a totális bontással csak azt érné el, hogy a világ az osztrákokra mutogatna: nem bírják elviselni a saját rühellnivaló múltjukat, tehát elpusztítják, ami emlékezteti őket rá. 

Meg aztán: mindegy, hogy itt kutyafuttató lenne vagy egy SPAR – ez egy GPS-koordináták szerint beazonosítható emlékhely, tehát az is marad. Aki akarja, megtalálja, aztán átélheti itt a maga imádatát, utálatát, kíváncsiságát. (Csak egy példa: írtam egy cikket a nikolsburgi rabbi által megszentelt épületről. No, ez sincs már meg, parkoló van helyette – de megilletődötten ácsoroghatunk előtte, mondván, hogy itt történt meg „AZ”.) 

Meg aztán, tevék hozzá a kritikus hangok: mi lesz a mauthauseni kővel? Ha ott marad, örökké figyelmeztetni fogja az embereket, hogy itt született Hitler – ha elviszik, az antifasiszták fognak kiabálni, hogy az ártatlanok szenvedéseinek emlékét szimplán ki akarják targoncázni egy közterületről, s pont innen? 

A kormány visszakozott. Jó, akkor kívülről–belülről felismerhetetlenné kell átépíteni. Szép, mondták erre a többiek, de ennek meg mi értelme van? A ház attól ott marad… És mi lesz az új homlokzat mögött? Ekkor már az UNESCO is felszólalt az ügyben, mondta, hogy hagyják békén a házat, műemlék és kész, ezért ne bűnhődjön, hogy itt született az, aki. 

Sok tépelődés után jelenleg az a befutó ötlet van, hogy az egész marad úgy, ahogy van, viszont berendezik benne a Felelősség Házát, a már jelzett projekt tovább fejlesztett, állandó kiállításokkal bíró változatát. 

Ennek érdekében 2016. december 14-én az osztrák parlament törvény fogadott el arról, hogy a házat ki kell sajátítani. (Attól féltek, hogy végül a neonácik fogják megvenni.) A kártalanítási összeget 310.000 €–ban határozták meg, de vitathatóvá tették ezt az ajánlatot bíróság előtt. A tulajdonos, aki 2.000.000 €–ra számított, megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróság előtt, de a testület 2017-ben helybenhagyta azt. Emellett pert is indított az állam ellen, s 2019 február elején a Ried im Innkreis-i járásbíróság a teljes kártalanítási összeget 1.500.000 €–ban határozta meg. Nagyvonalú. 

Magánvélemény jön. Szerintem úgy kellett volna hagyni az egészet, ahogy volt. Kerüljön állami tulajdonba, legyen – bár már ez is kiemelt fontosságot ad neki – , de ha nem csinálnak vele semmit, megbámulnák az emberek a házat, aztán mennének tovább. Ha viszont benne lenne a Felelősség Háza, akkor ez még inkább kiemelné az épületet önmaga jelentéktelenségéből, hiszen Hitler szellemének erőltetett ellensúlyozására jönne létre. Szóval pont azt hangsúlyozná ki, ami ellen létrejött. Ami elejét venné, hogy a neonácikok ide csődüljenek, az éppen az épület közönségessége és érdektelensége lenne. 

Van ugyanis a tervezett múzeummal egy kis probléma. Ott az épület, előtte a kő. Idáig nem lehetett a falak mögé bemenni, ha elkészül a projekt, igen.  Szóval végre fel lehet keresni „a” szobát is, ahol Hitler első totyogásaival indult a világhír felé… Na, ezért már érdemes idejönni! Ki érdekel néhány házfal, amit csak kívülről lehet megbámulni? Az az érdekes, ami benn van… S ha belülről átépítik az egészet? Akkor lehet tolongani azért, hogy az arra fogékony látogató elkezdje átérezni az Atmoszférát…. 

S kell ez a braunauiaknak? 

A helyzet jobb megértése érdekében nézzünk szét a városban. Talán kezdjük vele való ismerkedésünket a Németország felé menő híd bejáratánál. Ez valamikor (az XIX. sz. végétől 1945-ig) nagyon látványos volt, itt ácsorgott Hitler papa: 

Már nincs meg. A hidat lerombolta a világháború, ami helyette épült, az maga a stílustalanság. S habár Braunau a folyópart mellett van, még csak annyit sem lehet róla elmondani, mint Bajáról, hogy lenne egy sétatere a víz fölött jóféle falatozókkal és sörözőkkel, mert a város ugyan a sebes folyású Inn mellé települt, de beljebb húzódott, mint ahogy azt várná az ember: mintha közölné, hogy ahhoz neki semmi köze sincs. 

A híd mögött a főtér jön. Amikor ott jártam, egy nyári este, autó alig volt rajta, egy-két étterem, ha üzemelt (vagy inkább pangott), rajta pedig két részeg dülöngélt.

Süket csönd az utcákon, mélaság mindenütt. Jobb oldalt, egy hátsó kis téren van a hatalmas tornyú templom, oldalfalán régi idők notabilitásainak domborműveivel. Tornya nagy, belülről érdektelen: 

Ha visszafordulunk, jön egy belvárosi kapu és mögötte egy kis tér: 

Ennek végén van „a” ház, alatta balra pedig a Palm park, tragikus hősünk emlékműve. 

Kész, ennyi. Slussz, passz. Nem egyszerűen „12 egy tucat”, hanem 12 x 12 x 12–ből egy. Biztos, hogy akik ebben a semmitmondó nyugalomban vágyják lepergetni az életüket, azzal szeretnének szembesülni, hogy hirtelen bekerültek a Nemzetközi Hitler Turisztikai Művek kiemelt telephelyei közé? 

Na ja, pénzt hozni fog nekik a dolog. Ott van alig 200 km-re Berchtesgaden, Hitler nyaralójának a romjaival, bunkereivel, meg a Sasfészekkel. Ez az a hely, ahol az Álnokság és Szívtelenség terveket szőtt, de a bajor rokonoknak eszük ágában sincs sem megsemmisíteni, sem bezárni azt. Csak tessék, tessék, folyvást, folyvást! Sok pénz gurul ki belőle, majd bolondok lennének megválni ettől holmi bűnbánat jegyében. 

De ez a város nem ilyen. Akik Braunauba költöztek, bérletet váltottak a lassú elmúlásra, s nem hiszem, hogy életüket a Hitler emléke után loholó turisták hadával szeretnék mozgalmasabbá tenni. Szóval: nem vagyok benne biztos, hogy kell egy ilyen múzeum a nyakukba. Megkérdezte őket erről valaki? 

Gondoltam, teszek egy futó kísérletet a helyi hangulat felmérésére. Amíg baktattunk a ház felé, jött velem szemben egymás után két alak, egy idősebb férfi és egy középkorú nő. Mikor a közelembe értek, jó hangosan emlegetni kezdtem a „Führer” szó. Kaptam is nehéz pillantásokat, de nem szóltak egy szót sem, komoran továbbmentek.  

Egyébként nem vártam semmit a kísérlettől. Merő bosszantásból csináltam az egészet. Jólesett.