Nápoly főterének, a Piazza del Plebiscitonak az egyik lezárása Királyi Palota főhomlokzata. (A Palotáról olvasnivaló itt.) Ennek falában állnak rettenthetetlen hatalomtudattal Nápoly ún. legnagyobb uralkodói. Hogy ők mitől csak „ún.”, az kiderül a bejegyzésből.

I. Umberto olasz király volt az ötletgazda. 1888-ban kiadott utasítása azt foglalta magában, hogy a palota árkádjainak már egy évszázada (1754-ben) befalazott nyolc boltívében kialakított fülkékben kerüljenek elődeinek szobrai. Az alakok időrendben követik egymást, s bár mindegyiket más készítette, stílusukban, anyagukban egyformák: teljes élethűség, szinte már hiperrealizmus. Ennek következtében a turisták kedvencei, bár kötve hiszem, hogy láttukra bárki is tudná, hogy pontosan kikről van szó – talán csak Murat marsall (I. Joákhim) és II. Viktor Emánuel a kivétel.

Megjegyzés a felvezetéshez. Ha mindannyiunk kedvencét, a wikipediát vesszük elő, ezt írja: „Ezekbe a fülkékbe kerültek a Nápolyi Királyság jeles uralkodóinak mellszobrai.” Nem mellszobrok, hanem kb. 3 méteres, teljes alakosak. És az elég kínos, amikor néhány utazási oldal (ongo, hetedhétország, hurráutazunk) ugyanezt írja, szóval eszerint onnan nem járt itt senki. 

Hogy azonban megértsük, ki miért került ide, nem árt pályafutásukat gyorsan végigvenni. (Zárójelben a szobor alkotója). Jelzendő, hogy más volt a számozása a szicíliai és a nápolyi uralkodóknak, akik magukat szintén szicíliai királynak címeztették azzal a céllal, hogy jogigényük fennmaradjon az elvesztett szigetre. Olyan, hogy „nápolyi király”, nem is volt, ez csak történészi műszó. Viszont a fenti királyságok urai adott esetben másutt is meg voltak koronázva, ezért célszerű, ha azon a néven ismertetjük őket, ahogy a legközismertebbek. 

Indítsuk a sort II. Roger királlyal (1095-1154) (Emilio Franceschi). (A kép a wikipediáról van, mert a mű éppen be volt állványozva.) A történetírás másodiknak címzi őt, de királyként csak az első volt. Rogernek már a neve sem olaszos, ami nem csoda, apja egy normann kalandorbanda főnöke volt, aki elhódította az araboktól Szicíliát. Fia még grófnak született, de királlyá lett, mert 1130-ban az éppen aktuális ellenpápa áldásával Szicília koronáját a fejére tetette. Ezt senki nem ismerte el, főleg nem II. Ince, az igazi pápa. Roger lassan megtörte a száz önkényúrra és városállamra szabdalt Dél-Olaszország ellenállását, s végül II. Ince is áldását adta a királyságára. Ebben ösztönző tényező volt az, hogy Roger őt hadseregével együtt fogságba ejtette 1139-ben, s csak aláírása ellenében engedte el. Ekkor rögződött le a Pápai Állam és a későbbi Nápolyi Királyság határa hétszáz évre. Rogernek azonban csak annyi köze volt Nápolyhoz, hogy 1137-ben elkergette az uralkodó herceget, majd eltörölte a közösség legtöbb szabadságjogát, s az egészet fia hűbérébe adta. Udvara nem is itt volt, hanem Palermóban. Ennek következtében Nápoly tönkrement, elszegényedett, alig 30.000 lakos lézengett a falai között. Franceschi őt ábrázoló műve elismerést keltett, bár nem mutat be mást, mint egy tipikus északi harcost, de a „normann” annyit jelentett, hogy „északi ember”.

Teltek-múltak az évszázadok, jött II. (Hohenstaufen) Frigyes király (1194-1250) (Emanuele Caggiano), aki megörökölte a kihalt normann háztól a trónt. Nagyszerű udvartartást rendezett be Palermóban, Nápolyba is el-ellátogatott, 1224-ben egyetemet alapított itt (ami köszöni, most is működik). Életének nagy részét azonban a Német-Római Birodalom ügyintézése kötötte le, mivel mellékállásban ott császár volt. Arcvonása nyugodt, ellazult, békés, hiszen élhette életét könyv, zene, nők és barátok társaságában. Ehhez képest épp egy okiratot tapos el, nyilván valami kellemetlenség volt benne a nápolyi népre nézve, amit mellőzött. Legalábbis feltételezzük ezt, de ha megtudom, hogy miről van szó, finomítani fogom e bejegyzést.

I. (Anjou) Károly (1227-1285) (Tommaso Solari) a következő a sorban. Erőszakos importuralkodó volt. A pápa összezördült Manfréddal, az utolsó Hohenstaufen-házbeli királlyal, s IX. Lajos francia király öccsét hívta be rendet teremteni, mert olyan csatlósállamot akart, amely nem veti tekintetét a Pápai Állam földjeire. Károly 1266-ban legyőzte Manfrédot, majd nekiállt mértéktelen módon adót szedni. Ennek és francia katonákkal fenntartott önkényuralmának eredménye lett a gyászos végű szicíliai vecsernye (1282), amikor a tömegek elkergették őt onnan, s így már csak Dél-Olaszország királya lett. Szicíliában az aragóniai ház rendezkedett be (szintén behívásos alapon), mivel ott Manfréd király veje, I. Péter lépett trónra. (Innentől kezdve lett az, hogy mindkét uralkodóház Szicília királyának címeztette magát, ebből lettek aztán az olyan nyakatekert kifejezések, hogy „Szicíliai Kettős Királyság”, meg a „Két Szicília Királysága”, holott Szicíliában, mint szigeten mindig csak egy királyság volt, és a szigetből sem volt kettő.) I. Károly arca már sokkal dölyfösebb az elődjénél, látszik rajta a hatalmi gőg, amellyel végül bevette a várost.

I. (Aragóniai) Alfonz (1396-1458) (Achille D’Orsi) jön. Szintén nem mondhatni rá, hogy a nápolyi hangulatból sarjadt volna ki. Szicíliában az aragóniai uralkodóház tagja volt, amíg a pápai óhaj őt is be nem hívta Nápolyba. Elszánt küzdelmet folytatott azért, hogy két koronája (az aragóniai és a szicíliai) mellé a nápolyit is a fejére tegye, de ez csak kínkeservesen sikerült. 1421-ben vonult be ide először II. Johanna kérésére, de gyorsan menekülnie kellett, majd 21 éven át folytatta küzdelmet a pápa, Firenze és Velence ellen. 1442-ben végül sikerült elkergetnie Nápolyból I. (Jó) Renátusz királyt. 1443-tól már itt rendezte be a kettős királyság udvartartását, s hála is remegett feléje a kortársaktól, hogy mennyire felvilágosult, művelt, udvarias és ízléses. (Mármint az udvar. A nép nyomorgott.) Szobrászati fellépése ennek ellenére elég kifejezéstelen. 

Aztán elnéz felettünk V. (Habsburg) Károly császár és király (1500-1556) (Vincenzo Gemito). Címei így fényeskedtek: a Német-Római Birodalom császára,  Aragónia és Kasztília (Spanyolország), Szicília és Nápoly királya, Ausztria uralkodó főhercege stb. A birodalom, ahol sosem megy le a nap. A szicíliai és nápolyi trón a spanyollal együtt szállt rá, mivel az aragóniai törzs összeházasodott a kasztíliaival, s így lett perszonálunió a királyságok között, viszont mert I. Alfonz is e házból eredt, ezért aki a spanyol király volt, az volt a nápolyi–szicíliai is. Károly (Nápolyban IV., Szicíliában II. sorszámmal 1519-1555 között) csak a hivatalnoki kötelesség szintjén foglalkozott két itáliai tartományával, alig tett itt látogatást. Gemito, a szobrász különben nagyon megszenvedett a szoborral, ő a gipszhez szokott, nem a márványhoz, ráadásul nem tudott élő modell nélkül dolgozni, kétségbeesésében, hogy nem sikerül a mű, szabályosan kórházba került. De azért összehozta a dolgot. 

III. (Bourbon) Károly (1716-1788) (Raffaele Belliazzi), a nápolyiak egyik kedvence egészen barátságos arcot vág. 1734-ben került a két trónra, mivel a korabeli európai biztonsági és együttműködési értekezlet úgy döntött, hogy jobb, ha a spanyol és a délolasz területek nincsenek egy dinasztia (a Bourbonok) kezén, így ez utóbbiaknak önálló uralkodót adtak: V. Fülöp spanyol király addig Pármában élő elsőszülött fiát, vagyis a trónörököst. 1759-ben azonban megüresedett a fajsúlyosabb spanyol trón (meghalt Károly testvére), s a király már ment is oda regnálni, ezt a két koronát fiára, a rosszemlékű és rosszarcú IV. Ferdinándra hagyta. (Akiből később I. Ferdinánd lett, mert eltörölte az államok önállóságát. Bonyolult az élet.) Megjegyzés: ő itt sosem volt III. Károly. Nápolyban ő a nyolcadik, Szicíliában az ötödik volt e néven, ehhez képest azóta is ezen a folyószámon iktatja őt a történelem. Ez van a szobrán is. Hogy miért? Nos, I. Umbarto célja az volt, hogy „elrejtse” ezt az uralkodót Nápoly történetéből, ezért adta neki a spanyol királyi számozást, jelezve, hogy Ibériához volt köze igazán, nem Nápolyhoz. Jó kérdés persze, hogy akkor miért állították ki ide a szobrát? (Főleg úgy, hogy vele szemben is áll róla egy, de ez már a Piazza del Plebiscito leírásához tartozik, ld. itt: Nápoly főtere.)

Na, és az igazi kakukktojás: I. Joákhim, olaszul avagy Murat marsall (1767-1815) (Giovanni Battista Amendola). Napóleon 1806-1808 között bátyjának, Józsefnek adta a nápolyi és szicíliai koronát, leginkább azért, mert elege volt az örökös panaszkodásából, hogy neki semmi sem jutott az élettől. Amikor 1808-ban megüresedett a spanyol trón (mert Napóleon megüresítette azt), Józsefet azonnal áthelyezte Madridba, hogy végleg betapassza a száját, a délolasz királyságokat pedig Muratnak adta, aki azonban Szicíliát sosem tudta elfoglalni – bár nem is nagyon akarta. Napóleon lenézte ezt az egészet, Murat viszont komolyan vette a feladatát, olyannyira, hogy fenséges pártfogója bukása után is megtarthatta volna a koronáját, amit csak azért veszített el, mert 1815-ben szembeszáll az osztrákokkal, a visszatérő IV. Ferdinánd pedig fal mellé állította. A szobrot alaposan megkritizálták, mivel az egyik karja láthatóan rövidebb, mint a másik. A mozdulatát meg nem tudták mire vélni. Egyesek szerint azt a pillanatot ábrázolja, amikor Murat a kivégzőosztag elé került; mások szerint szabadkőműves esküre emeli a kezét. Közölték továbbá a szobrásszal, hogy a rajta lévő kalap nem korhű. E szobor kisebb másolata (munkapéldánya) a San Elmo erőd alatti kolostor belső bejáratánál található meg.

II. Viktor Emánuel (1820-1878) (Francesco Jerace) az utolsó. (Nincs róla saját kép, mert neki is éppen beállványozták a fülkéjét, tehát marad a wikipedia.) Története közismert. Garibaldi jött, II. Ferenc király ment, a népakarat törölte a Nápoly-Szicíliai Királyságot, s beolvasztotta azt az oszthatatlan Itáliába. A közönségnek ez a mű tetszett a legkevésbé, mert a király a melléhez az olasz alkotmányt szorítja, ami helyes is, mert sosem volt Nápoly királya, de akkor felmerül megint a kérdés, hogy mit keres itt? Hát mit, mit… Majd pont I. Umberto ne tette volna ki ide az apja szobrát! (Egyébként van neki még egy gigantomán lovasszobra innen nem messze. Igaz, hol nincs ilyen Olaszországban 300.000 lakos fölött? Na, de ez egy külön bejegyzés tárgya lesz.)

Legyünk őszinték, ez azért elég szedett-vedett társaság. Egyik része közönséges lovagi martalóc volt, aki a lába alá hajtotta a várost; másokat a nápolyiak számára ismeretlen bolygókról küldték ide uralkodni; sehol egy kis olaszos hangulat, valami talajgyökér és vidéke. Aki pedig mégis elmondhatta magáról, hogy érzelmileg eredetileg is köze van ehhez a területhez (vagyis II. Frigyes), az sem itt rendezte be az udvartartását. 

És mennyien voltak! Ha 1130-tól számítjuk a Szicíliai Királyság létrejöttét, akkor 1860-ig eltelt 730 év, ez alatt ez a nyolc személy mind dinasztiát alapított, ill. a sajátjával terhelte le a várost, vagyis (ha Murat pünkösdi királyságát leszámoljuk ebből) átlagban száz évente egyszer uralomváltás történt. És ehhez még adjuk hozzá, hogy a spanyol királyok másfél évszázadon át ide sem dugták az orrukat, csak alkirályokkal kormányoztak. Az egyéb betolakodókról nem is beszélve… Nápoly tehát állandóan a nagyhatalmi játszmák prédája volt, s egyetlen olyan dinasztiája sem lett, amely nápolyi eredetű lett volna. De lehet, hogy I. Umberto finoman arra akart célozni ezzel a felhozatallal, hogy ha Nápolynak jók voltak ezek a „jöttment” királyok, akkor jó lesz nekik a Savoyai-ház is. A sem itteni eredetű, és az is a távolból irányítja a várost. Végül is semmi változás… 

Nem csoda, hogy a nápolyiak pikírten viszonyulnak e pöffeszkedő szobrokba öntött múltjukhoz, s egy kis versikét kanyarítottak ki a résztvevőkről, amelyeket aztán olcsó népszínművekben mondtak el. Így hangzik. 

Szóval, a királyok észreveszik azt, hogy előttük, a kövezeten ott szaglik egy vizes folt, amit az ember feszítő szükségszerűségben szokott maga után hagyni, leginkább bizonyos mennyiségű szesz elfogyasztása után. Fel is háborodnak rajta, s így nyelvelnek egymásnak:

Roger: „Ki piszkított itt a földre?

Frigyes: „Hát én azt meg honnan tudjam?

Károly: „Kérdjétek meg csak tőle!”

Alfonz: „Már hogy tőlem?”

Habsburg Károly: „Ő volt, urak, ő csinálta!”

Bourbon Károly: „Ezzel itt, ni?”

Murat: „Vért kíván e sárga tócsa!”

II. Viktor Emánuel: „Vágjuk le a micsodáját!”

A gügye versezet (most rímek nélkül) eredetijét nem találtam meg, a fenti sorokat egy regényből vettem. (Carlo Bernari: Nápoly eladó ötér’. Új Magyar Könyvkiadó, Bp. 1955. p. 215. El ne olvassák, széteső, koncepciótlan, unalmas, továbbá mindenki tönkremegy benne.) Hiába fordította le ezt Rónai Mihály András, a végeredmény nem felelt meg az ízlésemnek, tehát áttettem őket ősi nyolcasokba. Nincs sok köze az eredetihez, de dallamosabb. Íme:

Kitől van e sárga tócsa?

Nem én voltam! Ki tud róla?

Kérdezzétek meg csak tőle…

Mi vagyok én? Tócsák őre?

Ő volt, nem kell benne bízni!

Te tetted ezt, ezzel így, ni…

Bosszút hív ki e tett bennem!

Vágjuk le a farkát menten! 

Már csak azt tudnám, hogy miért épp ezt a szegény Alfonzot pécézte ki magának a nép?