Rohoncon járunk (azaz Rechnitzben), ebben a kedves, de semmitmondó, dimbes-dombos közép-burgenlandi kisvárosban, amely Kőszeg alatt támaszkodik a magyar határra.

 „Itt állt a Batthyány-kastély” – tájékoztat minket a főtéri ház falán a féminstalláció. 

Hát itt: 1945. március 30-ig, amikor az idehullámzó front miatt porig égett. Ami a helyén épült, az egy lehangolóan unalmas társasház. (A lakók nyilván nem így gondolják.)

A palotára csak egy kerti kút magányos maradványa emlékeztet a ház mögötti parkolóban.

Az épület előtt a főtéren az 1848-as szabadsághősök szobra: egy aranyozott sas.

A kastély gazdái, vagyis a léha Batthyányi Iván gróf (1910-1985) és hasonló jellemű felesége, Thyssen-Bornemisza Margit bárónő (1911-1989) a szovjetek elől 1945-ben elmenekültek Svájcba és onnan folytatták tovább nemzetközi mondén életüket, amelynek köznapi fordulata volt pl. a vadászat Afrikában. Vagyonuk és családi hátterük ugyan kapacitálhatta volna őket többre is, mint a semmittevésre, de ők ezt választották, elkallódtak. De előtte el is züllöttek. Mert semmi nem őrizte volna meg nevüket, ha nincs az az 1945. március 24-ről 25-ére forduló éjszaka…

Este a házaspár fogadást adott a kastélyban a helyi náci vezetőknek. (A „helyit” ki kell emelni. Ezek nem importból jöttek.) Nyilván a „legjobb” pillanatban, mindenki tudta, hogy pár nap és nincs többé dínomdánom, illetve lesz, csak nem nekik... A hangulat tetőpontján hírhozó toppant be: a város szélén lévő ún. „keresztpajtában” őrzött 200 magyar zsidó munkaszolgálatos között kitört a tífusz. A beszeszelt vendégsereg azonnal útra kelt – ki teherkocsin, ki gyalog – , hogy „kezeljék” a járványt. Nem volt hosszú az út, Rohoncot most is fél óra alatt végig lehet járni hosszában. Ez azt jelentette, hogy Franz Podezin GESTAPO-főnök vezetésével lementek a városka aljáig, ahol várta őket a Keresztpajta (Kreuzstadl), mely nevét onnan kapta, hogy kereszt alakban építették. 

Ott a zsidókkal sírt ásattak, majd lelőttek 180 munkaszolgálatost. A vérengzés után visszatértek a kastélyba és folyt a levezető hejehuja hajnalig. Közben pedig már hallatszott a T-34-esek csörömpölése a határban… De még volt idő a rémtett eltüntetésére: másnap a húsz túlélővel elásatták a hullákat, majd ők is a golyót kaptak. Hogy hol fekszik ezt a kétszáz halott, a mai napig nem tudni. (Állítólag a keresztpajta mögött pár száz méterre. Bizonyíték még nincs, ami elég érdekes, tekintettel arra, hogy ekkora csonttömeget nem lenne nehéz leultrahangozni. A szovjetek két hét múlva ugyan feltárták a sírt, de miután konstatálták, hogy abban nem a katonáik vannak, közömbösen visszatemették az egészet.)

Hogy az élveteg és vadászatmániás Margit bárónő és férjecskéje mennyiben vett ebben részt, nem tudni, volt, aki azt állította, hogy a háziasszony személyesen tapsikolt a látványnak, azt viszont nem lehetett állítani, hogy lőtt is volna. Az biztos, hogy a büntetőeljárást megúszták, még tanúként sem hallgatták ki őket. Éppen így nem került elő Franz Podezin és a birtok intézője, Hans Joachim Oldenburg, akik a főúri párral együtt menekültek nyugat felé és felszívódtak. Néhány helybelit elítéltek ugyan pár évre, s csak azért nem többet, mert a koronatanút orgyilkosok öltek meg. Karl Muhr 1946. március 26-ára volt bíróságra idézve; előtte lévő napon fedezték fel holttestét: három golyót kapott, kutyájával együtt gallyakkal takarták el, éjjel pedig felgyújtották a házát, ami tele volt a tárgyalására felkészülés közben összegyűjtött kompromittáló iratokkal. Ezek után a falu makacsul hallgatott a történtekről hatvan éven át, illetve leginkább ma is, bár már egyre kevesebb embernek van erre lehetősége, aki akkor látott is valamit, az már javarészt sírba szállt. 

Mondták még az is, hogy az egész történet hihetetlen, a vörös ármádia már itt van a határban, mi értelme lett volna egy ilyen fölösleges rémtett elkövetésének? De az a helyzet, hogy az ilyen szentimentális gondolatokat a Schindler listája c. film ültette el az emberek fejében, akik a megható zárójelenetbe azt látták, hogy a német katonák nem lőtték le a zsidó munkásokat, inkább elsomfordáltak, mert „emberek akartak maradni”. Az a helyzet, hogy ez csak az egyik megoldás. A másik meg az, hogy ha már pusztulnom kell, miért ne rántanék magammal minél több ellenséget (és szemtanút…) a sírba? Ízlés dolga. 

Az azért jelzésértékű, hogy Margit bárónőt nem engedték be halála után a családi sírboltba, szóval, valamit ők is érzékelhettek abból, hogy itt valami nem stimmel… 

A történet iránt a közönség az 1990-es évek közepén kezdett el érdeklődni. 1987-ben megalakult a felsőőri (oberwarti) RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület, amely kifejezetten ezzel az emlékhellyel kezdett foglalkozni. Az ő és az osztrák zsidó hitközségek támogatásukkal készült el 1994-ben a Totschweigen (Agyonhallgatva) c. osztrák dokumentum a tömegsír kereséséről, ami leginkább azt mutatta meg, hogy a helyiek közül senki nem akar tudni semmiről. Majd megjelent róla egy színpadi mű is, a Március 24. Egy valóban megtörtént tömeggyilkosság fiktív feltárása (Marz. Der 24.) címmel (író: Peter Wagner), amit (stílusosan) 1995. március 24-én Felsőőrön mutattak be. Mindezek azonban valahogy nem keltették fel a tömegek a figyelmét. Vagy ami pontosabb: nem akartak vele foglalkozni.  

2007-ben azonban egy brit bulvárújságíró (bizonyos David R. L. Litchfield) tulajdonképpen véletlenül, vagy inkább akarattalanul megint kiásta a feledőbe merülő történetet a Thyssen-családról készülő könyvéhez, ebben kemény négy oldalt szentelt Margitnak, akit szexmániás és végszomjas nőstényördögként léptetett fel. (Előbb-utóbb minden történetet ki fog ásni valaki; ezt jó észben tartani, gyerekek.) De ez már elég volt ahhoz, hogy más helyeken is foglalkozzanak vele. A grófnő unokatestvére, Sacha Batthyányi alaposan utánajárt a történetnek, s könyvet írt a családjáról (És nekem mi közöm ehhez? – Helikon, Bp. 2016.) Ez is inkább félig szépirodalmi, félig bulvár, mintsem komolyan vehető tényfeltáró mű. Kapott is a családtól hideget–meleget, mondván, hogy csinálja magának a rokonság kárára ő is a szenzációt, de nem úgy történt az egész, mert pl. Podezin nem aznap este kapta az ötletet a spontán lövöldözésre, hanem már korábban is utasították ő, Margit ott sem volt stb. Külön dühítő volt az író számára az, hogy a család hirtelen felfedezte magyar gyökereit és kezdték lemosni magukról az osztrák–németséget, ezzel is jelezve, hogy nekik, mint magyaroknak mi közük a sógorok rémtetteihez?

A rókabőr lenyúzását Elfriede Jelinek, az osztrákok Nobel-díjas írója folytatta, aki gyorsan megírta Rohonc (Az öldöklő angyal) c. drámáját, ami ugyan csak nyomelemekben hasonlított az eredeti eseményekre és a közönség leginkább udvariasságból tapsolta meg – csak nem Ausztriában, mert ott nem engedte meg bemutatni, mondván, hogy nemzettársai „bűngőgben” szenvednek, ezért Münchenbe vitte 2008-ban. (Ez sem volt okosabb választás, mint Bécs. München – ugye értjük?) 

Szóval a lényeg az egészben az, hogy tisztességes tényfeltárás helyett mindenki csak a botrány lehetőségét szagolta ki magának a sztoriból és saját népszerűsítésére használta fel azt.   

De azért a fentiek hatására az osztrákok hirtelen támadt bűnbánatuk jeleként ajánlottan látogatandó nemzeti kegyhellyé kezdik emelni a pajtát. (A tágabb környezet különben kiábrándító: szemben egy nagy Billa van – a helyi szupermarket –  és egy főút.) Az „osztrákok” szót azonban ne terjesszük ki az állam lakosságának egészére, s főleg ne az állami szervekre, mert ezt a a RE.F.U.G.I.U.S. tartja életben. Hát lássuk, ők hogyan ragadták meg a dolgot a sok ponyvaízű önmutogatás után.

Kezdjük az árokkal, amelyben a kiállításuk van. (Este ki van világítva.) Itt tüntették fel Radnóti-idézeteket is. Nagyon helyes, olvassanak az osztrákok is tőle valamit. Ha Radnótit nem lövik le Abdán, lehet, hogy ő is ide került volna. (Mert ugyanerről a menetről volt szó.)

Az oszlopokban üveg mögött a munkaszolgálatosok ruhái vannak – vagyis hát nem pont övék, ahhoz meg kellene találni őket. Ezek különben ramaty állapotban vannak, a tárlók mögé alig lehet belátni a kosztól. 

A pajta egyik falát kezdik elborítani az emléktáblák, ami dicséretes, de vigyázni kell, nehogy aztán ez is úgy nézzen ki, mint Budapesten a Corvin Mozi, ami már úgy fest a ráaggatott sok vésett márvány miatt, mint valami temetői urnafal. (A kevesebb néha több.) 

Ez egyébként a Keresztpajta mezejére is elmondható, mert láthatóan sokan akarnak versengve emlékművet állítani részint az áldozatoknak – részint saját maguknak. Mert itt van ez a legújabb szobor (Ulrike Truger: Az őr, 2019):  

És a korai években állított emlékkő (Karl Prantl, 1995).

 Ez utóbbi eredetileg is ide volt tervezve, erre lehet a búcsúkavicsokat tenni. (Hátul is van egy betonszobor, ezt már láttuk, Kosso Eloul alkotása, készült 1961-ben, nem ide, felállíttatott 1993-ban.)  Mi több, fát is ültetett valaki valamikor azok emlékére, akik megmentették az innen megszökött dr. Székely Sándort; reméljük, a fa egészségben felnő és nem törik össze a csapatépítő neonácik.

 Nekem a legjobban ez az egyszerű dolog jött be, ami a hátsó bejáratnál küszöbére van vésve: 

 Nem kell sok mindent beleképzelni, ennyi az egész: „shalom” vagyis „béke (legyen veled)”.

Ezzel az új helyszínnel (ha már Mauthausent nem tudták letagadni) az osztrákok finoman (cca. 0,5 mm balra) elkezdték revideálni azt a külvilágnak egyre visszatetszőbb, makacs öntetszelgésüket, hogy ők lettek volna a nácizmus első áldozatai. Nem, ők az első számú elkövetők között voltak (elég csak az SS névjegyzékét átfutni…), de hogy ez bevallják, ahhoz kellene még pár renovált keresztpajta a határban.