No, nem azért kell Rimaszécsbe visszatérni, mert ez valami nagyszerű hely lenne. Rimaszécs, mai nevén Rimavská Seč a ma Szlovákiához tartozó gömöri tájegység egyik szégyenfoltja, egy nyomorteleppé vált pár utcás falu, amelynek a szélén még állnak normális házak, de a belseje (az egykori hosszú vásártér) ma leginkább düledező, szakadt vakolatú építményekkel van tele, amelyek egymást támasztják meg az összeomlás ellen. A lakosságról jobb nem is beszélni, olyan Szögi Lajos-életérzésem volt, amíg áthajtottam a falun főutcája mellett futó árok szélén fürtökben gubbasztó népség mellett, várva, hogy valami kölyök mikor veti magát az autóm elé, a többit meg el lehet képzelni… 

Ámde.  

Ámde, amíg átmentem rajta, szemem jobb sarkában észleltem, hogy a főtéren áll egy szovjet katonai emlékmű. Olyan impozánsnak nézett ki. De megállani nem volt kedvem. Mentem tovább Miskolcra; már erősen alkonyodott, a fények is elfáradtak, s ilyen voltam én is. Mindegy, holnap úgyis erre jövök vissza (célom a füleki vár volt), akkor talán.  

Másnap, amíg hajtottam a falu felé, átgondoltam a dolgokat, s azt mondtam, hogy ezt azért mégse. Le kell szokni arról a beteges dologról, hogy ha látok valami érdekességet az út mentén, akkor már nyomom a féket, s futok, hogy lefotózzam azt. A lényegre kell összpontosítani, nem mindenféle vacakra! Ki lesz az a hülye, aki bölcs iránymutatásom alapján megáll majd Rimaszécs közepén megbámulni egy szovjet hősi emlékművet?  

A vívódási folyamat persze azzal zárult, hogy amint megláttam, már kanyarodtam is a mellette lévő parkolóba. Megvár az a Fülek…  

Tessék, így néz ki az emlékmű.

Alkotója Jarmila Podzimková-Mračková (1928-1981) szobrásznő volt – mellékesen nem szlovák, hanem cseh, Brünnben született, ott is halt meg. Az 1950-es években átköltözött a szlovák államterületre, itt folytatta tanulmányait, aztán egy ideig Zólyomban élt (1960-1973 között), csak utána tért vissza morva földre. Szobrait és domborműveit főleg Közép-Szlovákiában terítette szét a kultúrpolitika.  

A mű két oldalán egy-egy gyermek látható, amint éppen örül a felszabadulásnak. Íme az egyikük:

A másik alatt látható, hogy itt járt Karcsi + valaki.

Igen, a lebutított történelemszemlélet, ahogy azt Móricka elképzeli. 1945-ben a magyar lakosság nyilván kevésbé volt oda az eseményért. Mellette azonban ott áll egy emlékmű a helyi magyarság megpróbáltatásainak megörökítésére:

A felirat ügyes.

Nem hoz fel konkrétumokat, hanem csak úgy általában bíztatja magát, hogy ha a XX. századot túléltük, akkor lesz ez még jobb is. Ebbe senki nem köthet bele szlovák részről, mert mindenki olyan nemzeti sérelmet lát bele a szövegbe, amit akar. Ennek ellenére látható, hogy valakinek nem tetszett, kettétörte, úgy van összeragasztva.  

Emellett áll az önkormányzat irodája és a település egyetlen esztétikailag értelmezhető épülete, a katolikus templom 1805-ből:

A terepszemle 10 percig tartott, aztán mentem tovább. Itthon meg úgy gondoltam, hogy ezt a pár fényképet egy unalmas órámban feldobom tölteléknek a blogomra, hadd legyen meg ezzel a 125-ödik bejegyzés, ember el nem olvassa, megértem.  

Csakhogy ilyenkor az ember elolvas ezt-azt a faluról, s rögtön lett két meglepetés a helyről.  

Az egyik az, hogy amennyiben a két szobortól elindulunk a kelet alvég felé, jobb oldalt a 208 sz. alatti kétablakos, régi, lerobbant ház falán egy emléktábla fogad minket, amely arról tudósít, hogy ebben a házban lakott Radnóti Miklós nagyapja, Glatter Jónás. (1934-ig Radnóti maga is még Glatter Miklós volt.) Hogy Glatter Jónás (1822-1886) mettől meddig lakott itt, azt nem jelölte meg a tábla, amit 2009-ben állították neki „gömöri tisztelői”. Na, ezt nem láttam. Nem is tudtam róla. Ezt a pechet.  

Aztán meg: van a falunak egy zsidótemetője, s ott látható még mindig Glatter Jónás sírja. (2005-ban vandálok két darabra törték. Mai állapota ismeretlen.) Mármost én (ide nem tartozó magánéleti fejlemények okán) nemrég elhatároztam, hogy többé egyetlen zsidótemetőbe sem fogom betenni a lábam, kivéve akkor, ha van ott Valami Nagyon Érdekes. Itt meg van. Ez. És olyan nincs, hogy erről nekem ne legyen fényképem. (A neten amúgy semmit sem találtam róla.) A lakossággal pedig majd megküzdök valahogy. Viszek magammal rohamkést, gázpisztolyt, fa testápolót, de a fénykép, az meglesz.