Ha már itt vagyunk a salòi múzeumban, akkor záró sétaként nézzünk meg egy plakátkiállítást. Nem tudom, hogy ez összefüggésben van-e a mellette lévő Mussolini-szobortárlattal, vagy attól függetlenül létezik, de szerintem együtt járnak kéz a kézben, mert kiegészítik egymás gondolatait. A plakátkiállítás elemzése nem lesz olyan mélyreszántó, mint a szobroké, mert ha az összes anyagot kommentárral kellene ellátni, az megroppantaná az olvasó türelmét. Ezért a plakátok közül főleg azokat válogattam ki, amelyek a háború 1943 utáni szakaszában keletkeztek, vagyis miután Mussolini e kisvárosban megalapította a saját államát. (Ahol a tárlatban ki volt téve az alkotó neve, ott megjelölöm, ahol nem, ott nem. Nekem sem kell jobban tudni, ki csinálta, mint a múzeumnak.) 

Tehát: az Olasz Szociális Köztársaság hadban áll. Kivel is? Az Olasz Királysággal… Igen, rendesen hadat üzentek neki. Nem Rómának, az 1943-ban még az övék volt – vagyis leginkább a németeké. Hiszen Mussolini nem volt egyedül, segítette őt az északi birodalom. Ni, milyen nyájas a képviselője!

„Németország a mi igazi barátunk!” A Gino Boccasile (1901-1952) által (még 1942-ben) sugallt hadászati remény igazi arcát az olaszok gyorsan megtapasztalták, pl. Salvo d’Acquisto sorsán. (Ha valakit érdekelnek a németek olaszországi rémtettei, csak ajánlani tudom neki a Germán vakáció c. elbeszélést Marcello Venturi tollából, amiből Makk Károly forgatott filmet Básti Lajossal a főszerepben.) Boccasile (aki eredetileg is plakátrajzoló és könyvillusztrátor volt) egyébként annyira támogatta Mussolinit, hogy még az olasz SS-hadosztályba is beállt. A világháború után börtönbe került, de felmentették, onnantól kezdve folytatta azt, amit eredetileg csinált: kereskedelmi plakátokat festett. 

De a lényeg persze az olasz katona volt, őt kellett meggyőzni arról, hogy még mindig helyes ügyért harcol, ahelyett, hogy eldobná a fegyverét. A következő plakát közli vele, hogy mi lenne a feladata az „onore” (becsület) érdekében: „ne menekülj”, „ne hagyj cserben másokat”, „ne szabotálj”, „jelentkezz”!

A rajta lévő jelenet azonban nem igazán dobja fel a harci hangulatot, mert történik azzal, aki jelentkezett, nem menekült el, nem szabotált, nem hagyott cserben másokat? Hősi halált hal egy romos falu dombja alatt… 

Sokkal előremutatóbb az, amelyben az aknarakó búvárok munkáját népszerűsítik. A szöveg szerint ez tulajdonképpen egy kellemes munka: az ember nem kelt feltűnést, szépen beúszik az ellenséges hajók alá, aztán visszatér a támaszpontra, miközben magasztos tettének eredménye a háttérben lánggal festi be az éji sötétet:

Hát ide kell jelentkezni, ez a világ leghangulatosabb munkája. (Mondhatnám a Harag c. középszerű, de általam kedvelt modern háborús film számomra klasszikussá vált összegzését a helyzetről: „Sosem volt jobb melóm”!)  

S hogy mi mindezzel a cél? Természetesen „O Roma O Morte”, vagyis Róma vagy a halál, tollas páncélsapkában. Ez a plakát 1944. június 4. után keletkezett, mert akkor vonultak be a szövetségesek a fővárosba.

Az egyéni sorsdrámák húrjait is pengetni illett. Áll tehát a katona, a tiszt, láthatólag kivégzés előtt (mert a szövetségesek „barbárok” voltak a salói képzeletvilágban), s kérdi elkeseredve magában: „Bajtárs, hol vagy?” (1944)

Szerzője Dante Coscia [1912-1986] volt. Ő több művel is szerepelt a kiállításon. Így pl. azzal, amellyel a munkásosztály termelési csatába lett szólítva 1944-ben: „Harcolni és dolgozni a hazáért, a győzelemért.” A nyúlánk, szegletes figurákon expresszionista vonások ülnek.

Szintén Coscia örvendeztet meg egy újabb falragasszal, amelyen a következők állnak: „Testvérek, nem ételt akarunk, hanem géppisztolyt!” Alatta: „Olaszok, halljátok meg testvéreitek hangját, akik a megszállt területeken még mindig küzdenek az ellenséggel a haza dicsőségéért és felszabadításáért!” Ez is a munkásságnak szólt, hogy csak termelje lelkesen a hadianyagot. A többit majd megoldják a bátrak.

Utánanéztem ennek a Dante Cosciának, s meglepően sok (és jó!) plakátot találtam róla a neten: a jelek szerint a fasizmus egyik legfőbb illusztrátora volt. Különben egy milánói grafikai és marketingműhelyt üzemeltetett, magyarán plakátrajzoló volt, s ő lett a salói köztársaság második számú propagandistája. (Az első Gino Boccasile volt.) Mindkettejük megbízója a Minculpop ( Ministero della Cultura Popolare, azaz Népi Kultúra Minisztériuma) volt. Miután kiélte magát az uszításban, a háború után ő is visszatért a békés marketinghez.  

A következő plakát azzal bíztat, hogy ilyen öntudatos proletáriátussal újjá fogják építeni az országot, addig pedig: „Dolgozz, hogy legyen neked és családodnak is kenyered!” Kiadója a Nemzeti Védelem Minisztériuma volt (Ministero dell difesa nazionale), magyarán a Graziani-féle hadügy. A plakát 1944 januárjáig jöhetett ki, mert ekkor váltott nevet ez a hatalmi szerv, akkor a Fegyveres Erők Minisztériuma lett (Ministero delle forze armate).

De ennek érdekében lehet menni nyugodalmasabb vidékre is innen, megértjük mi ezt: „Olasz munkások, jelentkezzetek! A nagy Németország megvéd titeket!” (1944) (Azt jó lett volna tudni, hogy mi elől, tekintettel arra, hogy a nagy Németországot akkor már éjjel-nappal bombázták, s azon belül is főleg az ipari negyedeket.)

Persze lehet egyszerűbb módon is támogatni a harcot: adománnyal. A plakát 1944 karácsonyára készült. (A római szám a fasiszta időszámítást jelentette, uralmuk 23-adik évét számították 1944-ben.) A szöveg szerint aki a hazának ad, az Istennek is ad (a nyomat a híres Tiziano-kép után készült):

Persze nemcsak a katonasággal kellett foglalkozni, a kibontakozás útjában itt van a belső ellenség. De nem sokáig, dörögte Boccasile 1944-ben: „Banditák és lázadók, így végzitek!”

Mármost persze volt, aki nem harcolt, s nem is szakadt bele a győzelem érdekében végzett nagy munkába. Az igazi megvetés tárgya következik:

Ő „Il vile”, vagyis „a gyáva”. Az illető félhomályos szobája rejtekéből redőnyrésen át leselkedik ki az utcára. Alatta a korholás: „Elrejtőzik, míg a betolakodók a Hazát pusztítják”. 

S ha már a haza pusztításánál tartunk, nem túl meglepő módon Mussolini talált egy új ellenséget: a négereket. Pedig ez addig nem volt rá jellemző, mármint a faji uszítás. Az alábbi plakátok azonban nem a semmiből keletkeztek, mert megvolt ezeknek a maguk szomorú háttere. Tudni kell, hogy az amerikai és angol csapatok mellett gyarmati katonák is részt vettek a harcokban: arabok és fekete-afrikaiak. Ezek számarányukhoz képest óriási mértékben vettek részt olasz nők megerőszakolásában. Ezt ragadta meg pl. Vittorio de Sica klasszikus filmje, az Egy asszony meg a lánya, amelyet újabban illik rasszistának bélyegezni, pedig van rá elég visszaemlékezés, hogy ez nem volt egyedi eset. (Pl. Norman Lewis Nápoly, 1944. c. könyve, amelyben az 1944. május 28-i bejegyzés így kezdődik: „A francia gyarmati csapatok ismét tombolnak. Valahányszor elfoglalnak egy várost vagy falut, kíméletlenül végigerőszakolják”, majd elmeséli, hogy ezt konkrétan miként szokott megtörténni. A végén ultimátumot kapott a falvak polgármestereitől: vagy eltávolítják a marokkói arabokat, vagy ők fogják elintézni őket a maguk módján.) A plakátokon tehát elkezdtek feltűnni a nemi erőszakban, harácsolásban és öncélú pusztításban érdekelt néger katonák. Elsősorban is ezt a klasszikust ajánlom az olvasók figyelmébe, ez is egy Boccasile 1944-ből:

„Difendila!” („Védd meg!”, mármint a nőt.) Mert: „Lehet ő még anyád, feleséged, nővéred és lányod is”. Ez a kép azért lett méltatlanul híres, mert ugyan egy fekete katonát ábrázol, de meghatározhatatlan egyenruhában, lehet amerikai éppen úgy, mint brit vagy francia gyarmati. Azért lett híres a plakát, mert 2017-ben a Forza Nuova (Új Erő) nevű migránsellenes párt kicifrázta a maga logójával az eredeti anyagot, s a neten ezzel gyűjtött támogatókat. 

Mert már nem maradt más, aki megvédje az otthont, mint a nő: „A betolakodó nem léphet be ide!” (Bruno Casinnari [1912-1992] 1944.)

A magatartás hősies, sikeressége borítékolható.

Aztán van egy plakát, amelyen kérdi az egyik fekete katona a másiktól: „Ó, hát ezek Róma híres romjai?” Válasza: „Nem, nem, ezek modern romok, az unokatestvérem, Harris volt az alkotójuk tavaly július 19-én.” Merthogy lebombázta a római St. Lorenzo Bazilikát, az van a háttérben.

A másik plakát Trevisora gondolt, amit 1944. április 7-én jól megszórtak a Liberátorok: „Nagypéntek Krisztus és Treviso szenvedése egyben.” Láthatólag kevésbé zavarta a rajzolót az a tény, hogy annak idején a bombázókat fehér katonák vezették, ugyanis egyetlenegy repülős szakasz volt olyan, amelyben fekete katonák vehettek részt, ez pedig a 332. sz. vadászrepülő ezred volt. (Vagyis nem bombázók…) Csak hát egy bantu arccal könnyebb volt eladni a pusztítást, mint egy fehér jenkivel.

A fekete katona amúgy sem becsül meg semmiféle kulturális értékét – kivéve, ha csencselni akar vele. Az alábbi kép szintén a jobb sorsra érdemes Boccasile munkája 1944-ből:

Érdemes kinagyítva megnézni a főalakot, hogy mit csinál.

Hát harácsol, természetesen. Az unokatesó lebombázta neki a templomot, ő kedvét töltötte benne pár odahurcolt olasz nővel, aztán most begyűjti magának a cserealapot a cigarettapiacra.

Kis apróság: a fejfedője angol, nem amerikai, mégis az USA betűszó van ráírva.De hát nem mindegy? Minden néger egyforma… (Plakáton legalábbis.)