Mantova ura, a Gonzaga-család feje, Frigyes, e néven a második őrgróf, 1524-ben megbízta Giulio Romano (1499-1546) római építészt egy új, városon kívüli palota megtervezésére és kivitelezésére. Mantova urai addig ilyennel nem bírtak, csak a belvárosi, régi, elaggott gótikus palotájuk ablakából nézegethették kisded birodalmuk főterét, vagy hátsókertjét. (Mantova, az őrgrófság kb. akkora volt, mint Komárom-Esztergom Megye.) De már az érett reneszánsz vége felé vagyunk, egy jobb főnemesi család, pláne tartományúri hatalommal immár nem lehetett meg reprezentatív palota nélkül. Valahol fogadni és szórakoztatni kellett a nagyhatalmú látogatókat. II. Frigyes számára másik vonzereje az volt a tervnek: elbújhatott ide a szeretőjével, Isabellla Boschettivel.

Frigyes a palotát a város falain kívül futó csatornákkal körbefont szigetek egyikére gondolta el. Nem volt nehéz dolga a válogatásnál, mivel a város most is háromnegyedében hatalmas tóval van körbevéve; akkor három szigetből állt. A hely, a legkülső sziget eredeti neve Te volt, ennek eredetére mai napig nem jönnek rá a történészek. Abban mindenki egyetért, hogy ez rövidítés; a legvalószínűbb az, hogy a csatornákkal körbevett térség Tejero névre hallgatott („hársfakert”). De az biztos, hogy nincs köze a teához (olaszul: tè).

A palota 1526-ban kezdett épülni. A várt nagyhatalmú látogató gyorsan megtette itt a tiszteletét: 1530-ban V. Károly német-római császár látogatott ide, s fogadtatás olyan mértékben elnyerte a tetszését, hogy II. Frigyest hercegesítette. 1532-ben ismét látogatást tett itt.  

De a korabeli állapotokat hiába keresnénk. Ennek egyrészt a történelem az oka. 1630-ban a harmincéves háború mellékhadszínterévé vált a város, 36.000 császári katona szállta meg, tökéletesen és teljesen kifosztották az egész berendezést, az épület felső részét teljesen lerombolták, aztán a városban kitört a pestisjárvány, és szinte az egész lakosságot elvitte. A harcok után a palotából csak tető nélküli, üres falak maradtak. A Gonzaga-hercegeknek már nem volt pénze azt teljesen helyrehozni, csak konzerválták a korábbi állapotot. Aztán a család 1708-ban ki is halt, uradalmuk Habsburg-martalék lett. 

Meg aztán: az épületet immár semmiféle vonatkozásban nem régi környezete öleli körül. Bár még mindig peremkerületben van, de már nem csatornák nyalják körbe, hanem lakótelepek merednek rá. A bejárat előtt alig van parkrész, vele szemben és jobb oldalt emeletes házak jó, sivár, modern stílusban; hajdani hátsó kertje egy hatalmas, üres, poros, kavicsos parkoló néhány unottan senyvedő fával; végül vele szemben állva baloldalon szintén házak vannak, de mögöttük valami ipartelep szürkéllik.  

És ha még csak ezt tenné… Mert midőn megálltunk a (különben januárban teljesen üres) parkolóban, minden emésztés végtermékének bűzét hordozó szellő vonult végig a téren a maga töménységének unalmában. Nem tudom, mi lehet a szomszédban morgó telep rendeltetése: mert műtrágyagyár kevésbé lehet, mint helyi víztisztító. Én ez utóbbira tippelek.  

A palota inkább túlméretezett, mintsem csodálatra késztető: a legszimplább reneszánsz geometriából összeállított egy emeletes épület, amely nem játékos, hanem méltóságteljes, s mint ilyen, nehezen illeszthető össze a „kéjlak” fogalmával. Ez az épület akármi lehetne: el lehetne adni rokkant katonák otthonának éppen úgy, mint kaszárnyának, adminisztrációs központnak, múzeumnak, kincstárnak, de akár levéltár is lehetne. Az utolsó, ami az eszembe jutott róla, hogy ez az erődszerűség kastély lenne. Ezen az sem változtat, hogy belső kertjében nyugtalanra vannak formálva a falak, mint ahogy azt a manierizmus kedvelte volt. Az épületből ugyanis egy dolog feltétlenül hiányzik: bármi olyan dolog, amire oda kellene figyelni…  

Ezen az sem változtat, hogy benn két udvara is van, s a másodikba egy kis vizesárkon át jutunk el. Mert ez sem több egy csatornánál, csak kővel vannak kibélelve a falai:  

Mögötte van a kastély kertje, végén egy árkáddal. Mivel azonban a kertben, vagyis hát ezen a kopár területen semmi nincs, még egy szobor sem, az oszlopoknak nincs mit lezárniuk: funkciótlan dísz az egész.  Mellette egy falatnyi, zárt kertben a szokásos műbarlang (Casino della Grotta), vagyis hát a falba vájt hasadék van, amelyben a víz és az árnyék miatt már nem, csak hűsölni lehetett.  

Miután hát kívülről kellőképpen kicsalódtuk magunkat, nézzük meg a palota belsejét: van-e ott valami? Megjegyzendő, hogy V. Károly látogatásakor a belső terek még nem voltak (teljesen) kifestve, ez a művelet 1535-ben fejeződött be. Piktorok egész serege dolgozott rajta. Ne szégyelljük, mert nemcsak nekünk, de még az olaszoknak is ismeretlenek ezek a nevek: Raffaele Albarini, Giorgio Anselmi, Francesco Primaticcio, Fermo Ghisoni, Giovan Francesco Penni, Gerolamo Staffieri, Benedetto Pagni, Rinaldo Mantovano, Giovan Battista Mantovano.  És műveikből sincs sok, inkább alárendelt munkát végeztek Romanónak.

A termek kopárak, de olyannyira, hogy még bútorzat sincs bennük. Összesen három nagyobb helyiség van, amely figyelemre méltó, magyarul megfogalmazva: ezek miatt jön mindenki ide.  

Az egyik Lóterem (Sala dei Cavalli), amelyet a lóbarát, mit barát: megszállott tenyésztő II. Frigyes készíttetett el a kedvenceinek. Ez már láthatta a császár is, mert a feljegyzések szerint 1528-ban már készen állt. Egyébként nem istálló volt, mint ahogy néhány helyen állítják, hanem fogadócsarnok, van benne még kandalló is. Mivel egy barna ló van középütt, a bejárattal szemben, ő lehetett a fő kedvenc:  

Azért persze az emberi alakok sem hiányoznak, bár jelentőségek (mint elvont ókori mondafiguráknak) nincs a ménes kiemelt tagjaihoz képest. Itt az ember a mellékalak:  

A losportnak vannak bizonyos olyan vonatkozásai, amelyeket nem kellene éppen megosztani a közönséggel, de hát derű van, ez még csak az XVI. század, hát akkor meg miért ne? Nyugi, jön nemsokára az ellenreformáció.

A fenti domborműnek van egy mennyezeti freskója is, amelyben a lovas tökei (mind a kettő) sokkal jobban  látszanak. De ezt nem teszem ide, tessék kimenni a helyszínre, aztán tapogatni szemmel a plafont. 

A kastély másik oldalán egy területét tekintve kb. 50 m2-es helyiségbe kerülünk. Na, az már izgalmasabb, ez az Óriások terme (Sala dei Giganti). Az itt elmesélt, padlótól mennyezetig tartó, minden szabad felületet elfedő történet arról szól, hogy Jupiter (Zeusz) villámmal sújtja le az ellene támadó gigászokat, akik hegyeket halmoztak fel, hogy elérjék uruk palotáját, most azonban a rájuk omló világ romjai alá kerülnek. Igazán mozgalmas a látvány: eltorzult, dülledt szemű, gumóorrú izomtornyok viaskodnak a rájuk zuhanó oszlopok alatt, kicsavarodott kezek, kalimpáló lábak, ostoba arcok, megvénült, bután erőlködő alakok együttese a társaság:  

És micsoda arcok! Ez már nem a méltó bukás képe, amit itt látunk, hanem olyan lényeké, akik még most sem fogják el, hogy micsoda vakmerő bűnt követtek el uraik ellen:  

Akik pedig láthatólag szép egyetértésben szemlélik a szolganép pusztulását:  

Igen, ez már a színtiszta manierizmus. Készült 1532-1536 között, a festő maga Giulio Romano volt, az építész. Itt már nincs semmi a reneszánsz festmények nyugalmából, ahol azért még uralkodtak a szép testek és a kimért mozdulatok; ez már a páviai csata, a mohácsi vész, és főleg Róma feldúlása utáni korszak, amikor a művészek kezdték kapiskálni azt, amivel aztán Rousseau kétszáz év múlva akadémiai pályadíjat nyert, mert ő már kimondhatta, hogy a művészetek élvezete és ismerete semmivel sem teszi jobbá az embereket, csak rafináltabbá a gazságok elkövetésében és rezignáltabbá azok elszenvedésében. Úgyhogy nem a mennyezeten isteni füstgomolyok és fellegek között a bosszút kiosztó istenek a mi lényegünk, hanem a bunkósbotos úriember: 

Van értelmezés, amely szerint a kép nem is az ókori mítoszt örökíti meg, hanem V. Károly császár győzelmét a protestánsok fölött. Nem tartom valószínűnek: V. Károly nem győzte le őket úgy, hogy diadala véglege legyen (mint ahogy nem is volt az, ld. az augsburgi vallásbékét 1555-ben).  

Különben a fenti falrész annyira aranyos... A bunkós úriember mellett található egy kis életkép, fölötte pedig magának Frigyesnek a neve. Ebből megtudhatjuk azt, hogy a maga részéről mit tekintett a kastély elsődleges rendeltetésének:

Ehhez képest a következő terem, a Sala di Amore e Psyche (Ámor és Psziché terme) leghíresebb része egy menyegzőt ábrázol, a nevezettek nászának ünnepét.

Mármint főcsapásként, mert egyébként több mitológiai jelenet fut végig a falakon. (Készült 1526-1528 között, festő: még mindig Romano.) Hosszú oldalakon kellene idézni azt, hogy pontosan mi történik a falakon, maradjunk a főképnél: Ámor (Cupido, Erosz), a szerelem istene feleségül veszi Pszichét, a földi lányt, aki azonban némi cselszövények és félreértések miatt elszakad tőle. Végül visszatalál kedveséhez, s Jupiter ambróziát itat vele, amitől ő maga is istenné válik, s Ámor továbbra is a férje maradhat. A főkép, mivel nyugodalmas körülményeket ábrázol, nem vált ki akkora hatást a nézőből, mint azt Óriások terme: mindenesetre ez is a kastély kedvencei közé tartozik.  

Van még pár terem benne, de mind üres, több nagy festmény nincs. Érezhették a kastély fenntartói is, hogy valamit még mutatni kell, csináltak tehát az egyik mellékszárnyban egy alibikiállítást, amelyben az XIX. századi francia kereskedelmi ügynökök szövetkönyveit mutatják be. (Albumok, amelyekben bele vannak helyezve a szövetek mintái.) Semmi köze a helyhez, kb. arra jó, hogy az ember rájöjjön egy tényre: ezek nagyon nehezek.

Még volt egy mutatvány ott, egy televízió. Ebben egy művészfilmet vetítettek. A lényeg az volt, hogy egy úriember (úgy 50 körüli) egy asztal mögött ült, s emberek járultak hozzá kisebb használati tárgyakkal, ilyenekkel: óra, billentyűzet, magnó stb. Az úr azokat kutató pillantás, mi több, szemlélődés, mi több: szemrebbenés nélkül átvette, aláfirkantott és lepecsételt egy elismervényt, ezt átadta, a leadó elment, ő maga pedig egy kalapáccsal ripityára törte a vackot, a trancsír maradványát aztán lesöpörte a lábai mellé s fapofával várta a következő jelentkezőt…  

A művész, feltételezem, azt akarta kifejezni, hogy fogyasztói és bürokratikus társadalomban élünk, amelyben fölösleges ipari hulladékot termelünk. Ez lehangolt. Mármint nem a tény, mert azt mindenki tudja, hanem az, hogy ezzel a sivár közhellyel kell feldobni a hely mutatványkollekcióját. A Gonzagák, és főleg Romano mester a megborult óriásaival többet érdemelnek ennél.