Hitler így ír szülővárosáról, Braunau am Innről a Mein Kampfban: „De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetően szülővárosom. Több mint száz évvel ezelőtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyűlölő Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedő. (…) Palmot is elárultak Franciaországnak.” De hát ki volt ez a Palm? Róla szól mai történetünk. 

Kezdjük azzal, hogy miből áll a város. Jelentem: semmiből. Van egy Inn folyóra néző hosszú főtere, mögötte meg egy gót stílusú templom egy hatalmas (de tényleg óriási) toronnyal; Isten házának fala pedig tele van volt nemesek szépen faragott sírköveivel. Még néhány kör a környező kis utcákban (rend, tisztaság, ha este megyünk oda, mint én, ember sehol), s már ott is vagyunk egy kis parkocskánál, amelyben egy szobor áll. Férfit ábrázol, aki láthatóan valami nagyon nemes dologra készül: egyik keze tuskóra nehezedik, a másikat a szívéhez teszi, fejét felemeli és nyugodtan, tisztán néz előre. 

A halálra készül. 

A történet Austerlitzből indult. (Beszámoló itt.) Miután itt Napóleon tönkreverte az egyesült osztrák–orosz hadsereget, az 1805. december 26–i pozsonyi békével a német államok a porosz határig az ölébe hullottak. A francia hadsereg állomásozott mindenütt, s az „unatkozó” katonaság beszállásolása persze a bejáratott módon csapódott le: fosztogatták és zaklatták a lakosságot, volt nemi erőszak és gyújtogatás is – egyszóval a korabeli „szokásos”. A németek fásultan tűrték az ostorcsapásokat, az ellenállás reménytelen volt. Csak néhány magányos ember merte felemelni a szavát a gyalázatosságok ellen és azért, mert Napóleon a csizmája sarka alá taposta az ősi német germán kisállamokat. 

A császár lekenyerezéssel és fenyegetéssekkel összetoborozta germán vazallusait és az 1806. július 12–én a Rajnai Szövetség nevű konföderációba kényszerítette őket, amelynek a védnökévé (államfőjévé) önmagát neveztette ki. I. Miksa bajor király szilárdan mellette állt – Austerlitz tette lehetővé számára azt, hogy a pozsonyi békében a még német–római császár Ferenctől megkapja a királyi címet, addig ui. Bajorország csak választófejedelemségként éldegélt; emellett kapott területek is a franciák császárától. (A Birodalom csak 1806. augusztus 6–án tűnt el a történelem süllyesztőjében, amikor Ferenc lemondott császári címéről és feloszlatta a már úgyis csak papíron létező államot.) 

Ekkor, júliusban jelent meg egy 144 oldalas füzetke Bajorországban, amely a francia hadsereg viselt dolgait taglalta.

Tagjait a szerző nemes egyszerűséggel kannibáloknak és iszákosoknak titulálta, továbbá sértegette Napóleont és Miksát, s célzásokat tett a zsarnokölés társadalmi hasznosságára. Ez volt a címe: „Németország a legmélyebb megaláztatásban” (Deutschland in seiner tiefsten Erniedrigung). Nem véletlenül emelte be a címét Hitler a művének első oldalára – számára 1923 és 1806 ugyanazt az állapotot jelképezte. 

Szerzője ismeretlen volt, s mai napig sem tudta őt napfénybe vonszolni a tudomány. Régebben úgy gondolták, hogy Philipp Christian Yelin (1745–1814), az ansbachi evangélikus lelkész hozta össze, aki 1805-től kezdve Palm passaui könyvüzletét vezette; de újabban az már a szemlélet, hogy az író Friedrich Julius Heinrich Graf von Soden auf Sassanfahrt (1754–1831) lehetett. Gyanús, hogy egyikük sem dicsekedett el ezzel. Yelin 1814. október 10–én halt meg, akkor már Napóleon Elba szigetén üldögélt, nem volt kockázata a dicsekvésnek. Az még érthetetlenebb, hogy Soden, aki még évtizedekig élt, miért hallgatott volna erről. Mindegy: írta, aki írta, nekünk most Palm a lényeges. Ha ő nincs, erről a füzetről sem tudna senki. Merthogy nem volt valami kelendő jószág, a nyomozás alatt kiderült, hogy alig pár példányt lehetett elsózni belőle pult alatt. 

A megszálló francia hadsereg tisztjei jelentették az esetet. A bajor rendőröknek az egyik augsburgi könyvkereskedő azt a fülest adta, hogy Palmtól kapott terjesztésre pár példányt. Előbb hát a nürnbergi boltot, majd Palm otthonát kutatták át (július 28-án és augusztus 4-én), de sem a füzetet nem találták meg, sem a házigazdát. Jóakarói azt üzenték neki: meneküljön a baráti porosz területekre. Napóleon dühe közben nőtt, s augusztus 5–én egy titkos császári parancsot bocsátott ki: ebben egyenesen Talleyrandot, a külügyminiszterét utasította arra, hogy amennyiben kinyomozták a könyv szerzőjét, nyomdászát, terjesztőjét, elvárja, hogy kivégezzék 24 órán belül. 

Maradjunk annyiban: soha nem volt egy uralkodónak jelentéktelenebb ellenfele, mint Johann Philipp Palm (1768–1806), a nürnbergi Stein-féle könyvkereskedés üzletvezetője, ez a lágy arcú, kövérkés, érdektelen, mi több: naiv és kissé együgyű férfi. Hogy pontosan miként nézett ki, nem igazán tudjuk, egy 1865–ös metszeten így: 

Palm augusztus 14-én jámboran visszatért Nürnbergbe, ahol azonnal lecsaptak rá a rendőrök, s átadták a francia hadseregnek. Ott ismertették vele a vádat. 

Palm csak ámult és bámult. Nem értette ezt az egészet. Hát ő írta talán a pamfletet? Ezt tagadta és el is hitték neki. Vagy ismerte annak íróját? Nem. Ő nyomtatta az anyagot? Erre is a fejét rázta. Egy dolgot ismert el: átvett három csomagot bizományba, s ezekben volt a füzet is – de hogy kitől, arra már megtagadta a választ. Azzal védekezett, hogy ő csak közvetítő az ismeretlen szerző és az ismeretlen olvasó között. Ha pedig az irat tartalma nem tetszik a bajor államnak, az legfeljebb sajtórendészeti vétket jelenthet, de nem olyat, ami a hadbíróságra tartozna; s főleg nem a franciákra.   

Hiába magyarázkodott. Előbb Ansbachba, majd a még mindig francia megszállás alatt lévő Braunauba vitték őt. Itt négy könyvkereskedővel együtt került börtönben. A hét ezredesből álló francia hadbíróság augusztus 22-én két rövid kihallgatással letudta vele a maga dolgát (ügyvédje nem is volt), Palm pedig türelmetlenül várta, hogy mikor engedik szabadon. Reményét erősítette az, hogy a többi kereskedőt ugyan a hadbíróság bűnösnek találta veszélyes irodalom terjesztésében, de megúszták egy-egy megrovással, s mehettek haza. Napóleonnak azonban nagyon begyében volt az ügy, s a francia címersasnak kellett valami áldozat, amelyből lakmározhatott. A ragadozó pedig a véres húst szereti…

1806. augusztus 26-án kinyílt a cella ajtaja. Palm reménykedve lépett a hadbíróság elé: várta azt, hogy megdorgálják, majd elengedjék. Ehelyett 11.00 órakor egy olyan ítéletet olvastak fel előtte, amire még egy lázálomban sem gondolhatott: halál!

Indok: lázítás a francia hadsereg és a két uralkodó (Napóleon és Miksa) ellen. Érdekelten, bontogatta a gondolatmenetet a hadbíróság, hogy nem ő írta és nyomtatta az anyagot – viszont terjesztette azt, s nem volt hajlandó elárulni a szerzőhöz vezető lehetséges utat; a legsúlyosabb büntetéshez ennyi is elegendő. 

És most jött a legrettenetesebb mozzanat: közölték vele, hogy kivégzés délután kettőkor, fellebbezés nincs, de hívhat papot, ha akar. Azzal az összetört, halálfélelemtől már most félholt Palmot visszatámogatták a cellájába.

A város népe közben hírt kapott a gyalázatról. Könyörgő polgárok küldöttsége vonult a hadbíróság elé, hogy, ha a kegyelemet nem is, legalább a kivégzés halasztását kiesdekelje tőle. Mindhiába: az aktának ugyan nem képezte részét, de ott feküdt mellette Napóleon könyörtelen, kurta parancsa, s abban a határidő... Ennek láttán megérthették az aranysujtásos kabátokban pózoló császári tisztek, hogy mit érnek ők egy zsarnok kezében. Vélemény? Egyéniség? Egy ártatlan megmentése? Ugyan már...

Így aztán Palmot pár óra múlva kikísérték a határba – míg végigvitték őt az utcán, azok néptelenek voltak, a házak fekete vásznakkal gyászoltak mindenütt. Palm – mit tehetett volna? – büszkén állt a kivégzőosztag elé, amelynek az első sortüze éppen úgy nem oltotta ki az életét, mint a második. Végül, amikor már a porban vergődött, és még mindig nem hunyt ki belőle az élet, egy francia tiszt lépett mellé, s agyonlőtte őt egy pisztollyal. 

A kivégzést a város egyik házfalán egy modern, szándékoltan primitív festményes dombormű is megörökíti (sajnos, az alkonyi fényviszonyok miatt csak ilyen képet tudtam felvenni róla): 

Ezzel aztán sikerült Palmot azonnal a német nemzeti eszme vértanúi közé iktatni. Azaz pontosítsuk a dolgot: ő lett a nemzet első „igazi” újkori mártírja. Ha több józanság lett volna a francia oldalon, futni hagyják, mert ekkor Palmból még csak akkora lábjegyzet sem lett volna a történelemben, mint amennyivé vált. 

Halálának híre végigsöpört a megtört országon: gyűjtést rendeztek az özvegyének, röplapok áradata indult meg a franciák ellen, egyszóval: ő volt a vetés, amelyből kiszökkent a gyűlölet. Ezt használta ki III. Frigyes Vilmos porosz király is, aki októberi hadbaszállásánál Palm mártíriumával ösztönözte harcra katonáit. (A többit ismerjük: Napóleon ráfújt Poroszországra - Poroszország megszűnt létezni. Copyright by Marx.)

Palm evangélikus volt, de a braunuai katolikus temetőben hantolták el. Ezt a szobrot II. Lajos bajor király állította neki 1866–ban, mivel Palm bajor alattvaló volt. Késői bűnbánat azért, hogy elődjének rendőrsége fogta le őt… 

Palm emlékét a nácik persze ki akarták használni, amit bizonyít ez a kitűző is egy Anschluss előtti német-osztrák náci határtalálkozóról: 

De nem, nem, Palm nem volt franciagyűlölő – nem a francia nemzetet utálta, hanem Napóleon könyörtelenségét. És semmivel sem utálta jobban őt, mint bárki más a környezetében. Emellett nem volt a mai értelemben vett nacionalista sem – csak nem akarta elárulni azt, akinek a gondolataival egyetértett. És az ilyeneket a birodalmi sasok nagyon nem szeretik... 

Persze ő sem kerülte el, hogy bekerüljön a popkultúrába, példa erre ez a mulatós plakát, amelyen a szobra szerepel. Bár ki tudja: ez is lehet egyfajta tisztelete a múltnak. S azt mondom: inkább legyen ő a plakáton, mint a helyi DJ.