2020. augusztus 29-én csak azért mentem Besztercebányára, hogy jelen legyek a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulós ünnepségén. Természetesen nem, mint meghívott (ott még nem tartunk), csak, mint szemlélődő, vélhetően az egyetlen magyar a környéken. De a perverzió ösztönös dolog, ha az ember elfojtja, akkor jönnek a lelki problémák. Mivel foglalkoztat az emlékezetpolitika (tulajdonképpen ezért megyek el valahova), kíváncsi voltam, hogy milyen náluk a megemlékezés a Felkelés központjában. Lesz katonai díszszemle? Feldörögnek az ágyúk? Fellobogózva dicsőíti önmagát a város? Esetleg… – tűzijáték?

De minderről a cikk végén beszélek. Addig tessék velem bejárni a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumát (Múzeum Slovenského národného povstania), mivel a központi ünnepség ennek kertjében volt. Áttekintésként először is felhágtam a Kálvária–dombra, ahonnan biztató méretekben jelent meg az épület, az a nagy, szürke volt ott az alján, azt kell nézni:

A belváros felől lehet bejutni oda. Kapuja mellett egy LI–2–es szovjet repülőgép fogad minket, amelybe csak külön díj ellenében lehet belépni, egy öreg néni osztogatja a nyugtákat:

Ez nem elvont dísznek van itt, nem. A sztálini légierő támogatása nélkül a Felkelés addig sem húzta volna, mint ameddig sikerült neki, illetve ki sem tudott volna robbanni, mert mindehhez kellettek a Tátra mélyébe előzetesen ledobott szovjet egységek jelenléte. (Akik függetlenítették magukat a szlovák hadvezetéstől, a partizánok meg leginkább mindenkitől, emiatt időnként teljes volt köztük a káosz a frontvonalon.) 

S máris itt áll előttünk az épület, amely a felavatása idején (1969-ben) divatos jóféle brutalizmus jegyében fogant.

Teljes pompájában nem tudtam lefotózni, mert éppen hozták-vitték előtte az állványokat. Viszont kiderült, hogy az egész nem magasabb, mint egy két emeletes épület, és valahogy különösebb erő sincs benne:

Formája ugyanis ellentétben áll a beltartalommal. A háború karcos dolog, éles, feszes formákkal rendelkezik, durva kidolgozása sérti a szemet és a bőrt, de itt csak a beton ridegsége utal ezekre az elidegenítő hatásokra. Mert alakja egy kettévágott kagyló (vagy patakból merített nagy kavics, esetleg egy sütés előtt álló kenyérmassza) lekerekített vonalvezetéssel és alsó szegélyekkel. Inkább egy modern művészeti galériára utal, nem a véres hősiesség emlékművére:

A két félkaréj vörös rácsokba szegett ablakai a Tátrában égő lángokra utalhatnak (gondolom én), de szűk térben elveszik e hatásuk.

A látogató ebbe a szűk és mély vájatba nyomorítva leli fel a Felkelés emlékművét. Mint megkövesedett, konzervatív ízlésű ember, úgy gondoltam, hogy ez nyílt téren fog pompázni magában, s reménykedtem egy gondolkodást nem igénylő, avítt, realista szoborcsoportban, ám csalódásom fájdalmat keltő volt, amikor megláttam a művet, amint igyekezett szegény a rá kényszerített félhomályban érvényesülni:

Fényképezhetetlen! A kompozíció sötétszürke masszáját beárnyékolja az épület jobbról is, balról is, nem hagy neki sem levegőt, sem teret, szorong középütt, mintha a szél és az eső ellen ide menekítették volna. De az is lehet, hogy az eredményt látva el akarták dugni, mert ez sikeredett belőle:

Ez egyébként nem volt csodálható. Alkotója Jozef Jankovič (1937-2017) volt, aki eleve arról lett híres, hogy nagy köztéri szobrain lehetőleg csonka végtagokkal, fej nélkül, eltorzított fejekkel és testekkel ábrázolta a megörökítendő jelenséget. A szobrot 1969-ben itt állították fel, azonban 1972-ben eltávolították, mert hirtelen pesszimistán és rondának minősítették, s egy faluba száműzték. Csak 2004-ben tért vissza a veteránok tiltakozása ellenére, akik továbbra is pesszimistának minősítették. És rondának. 

Próbáljuk meg értelmezni a mondanivalót. Címe: Az áldozatok figyelmeztetése. Holttesteken áll három megviselt alak, ők a túlélők – vagy ők azok, akik a kivégzésükre várakoznak? Bizonytalan. Az elhunytak levegőben hevernek alattuk, ez jó gondolat volt, hozzájuk illetlen lett volna talapzatot csinálni, az már a szó szoros értelmében túl röghöz kötött értelemmel bírt volna. Ahogy az ember álmaiban élnek a szerettei, úgy lebegnek itt a legyilkoltak a kollektív, nemzeti álomképben. A szobrász koncepciója egyébként az volt, hogy ez a szlovák társadalom önmagával való küzdelmét ábrázolja a múltja feldolgozása végett.

Szóval az ötlet rendben volt, a kidolgozás viszont (még egyszer: célzottan) szörnyű lett. A három főalak szétmosódott arca olyan, mintha a Húsvég–szigetek szobrásza megunta volna a munkát, majd fa– (illetve kő–) képnél hagyta volna a félkész eredményeket. Értem én, hogy nem lehetett egyéniesíteni a szereplőket, tehát általánosságba kellett absztrahálni az arcvonásaikat, illetve: azok hiányát, de némi munkát még igényeltek volna, hogy mégse fogóval kirángatott torzszülöttekre hasonlítsanak:

A lábak és kezek idétlen, ormótlan kidolgozásával végképp nem tudok mit kezdeni, ez előbbiek olyanok, mintha mindenkin téli zokni lenne. A kezek pedig babaszerűek, de hogy az egyiknek miért négy ujja van? Rejtély. Vagy ez egy tőgy? Hm.

Ami elhelyezését illeti, nem tudom, mennyire szánták ellentétes hatásnak az, ami vele szemben fogadja a látogatót. Ha kilépünk ebből a betonvölgyből, s hátunk mögött hagyjuk a szobrot, a város új részének tiszta, áttekinthető része pihenteti meg a tekintetet:

Lehet, hogy arra gondoltak: elölről jön be a látogató, megtekinti a lángüvegű homlokzatok között a szenvedés sötét szobrát, majd kilép hátul, s elé tárul a tiszta (szocialista) jövő? Így már értelmezhetőbb a dolog, de a szobor élettől elidegenítő mivoltát ez sem tudja jobbá tenni. 

A másik oldalon, vagy a főbejárat felől a múzeum épületét körbeölelő fegyverkiállítás viszont megnyugtató volt a maga célszerű vonalaival, amelyekben nincs semmi öncélúság, hanem a hasznos, pusztító erők nyugalma honol a páncélzatok és csövek merev vonalaiban.

Habár mindegyik mellett ott van a tájékoztató tábla, nem fogom őket bemutatni születési– , kód– és becenevükön, nem foglalkoztatott az sem, hogy hány mm a kaliberük, meg egyáltalán: kinek az oldalán harcoltak, engem a fegyverek merőben csak esztétikai értékelés tárgyaként érdekelnek, pl. itt az, hogy milyen szép árnyékokat húztak végig rajtuk a későnyári falombok.

Hálás téma a lövegtorkolatokat fényképezni, mert nem kell hozzá képzelőerő, viszont a benne ásító sötétség még így is kellő nyugtalansággal tudja eltölteni a nézőt.

 Jó, a T-34-est természetesen felismerem, azt mindenki felismeri.

Ez meg német, ez felségjelzés nélkül is kitalálható, azok voltak ilyen szögletesek. Hogy a németek miért ragaszkodtak a dobozalakhoz, a szovjetek meg a lekerekített élű formákhoz, arra biztos van hadászaton túlmutató magyarázat. (A néplélekre gondolok.)

A legszebbnek mégis ezt tartottam:

És itt van a korábbi cikkecskémben megemlített Štefánik, a páncélvonat is, mármint az a két darabja, ami megmaradt belőle. A lövegtorony a zólyomi cikkben szerepel, nem ismétlem meg.

Ezekkel ki is merült ez a parkosított látványosság, illetve még egy mutatványa van, a partizánszállás rekonstruált földalatti szobája, de ez erősen történelemhamisító, merthogy villany szórja szét benne a sugarait, én törekedtem volna arra, hogy áramos (ál) petróleumlámpákat helyezzek ki, az volt a valódi fényforrás. (Valódi lággal természetesen nem szabad kísérletezni, a turisták egy része teljesen hülye, minden hónapban itt lennének a tűzoltók, sokba fájna ez a Múzeumnak.)

A kertben a felnőtt gyermekek hóbortjai is helyet kapnak. Egy makettegylet helyezett ki a fák tövében  néhány apró ötletet, hogy miként nézett ki miniben a háború:

Ez egy lerombolt ház, de van házfal is, ahová kiragasztgatták a kor népszerű antifasiszta plakátjait:

A mellékelt fénykép pedig eligazító táblákkal mutatja, hogy merre haladt az értelmesebbje számra a történelem.

Felhívom a figyelmet az „Adolf kaput” feliratú útbaigazítóra, amely a maga tömörségében jól ragadta meg az 1944 augusztusi helyzetet, amit már mindenki felfogott, csak Adolf Kaput nem.

A park különlegesség még az, hogy egybe van építve egy nagy társasházzal, ahonnan az ágyuk és harckocsik melletti úton rendszeresen közlekednek a lakók autói, ide nyílnak ugyanis a garázsok. Érdekes megoldás nap mint nap ilyenek mellett vinni a gyereket az iskolába.

De lépjünk be az épületbe. 

Újabb kedvetlenség ért. Mondhatni: ez volt az igazi csalódás. 

 A Múzeum igazgatósága láthatóan nem értette meg, hogy a manapság a kiállítások miféle újszerű vizualitást igényelnek. A látogatónak nem tárgyakat kell mutogatni, hanem élményekbe kell belevinni őt, olyanokon, amelyeken áthalad a szó szoros értelemben. A kiállítási elemeket bele kell illeszteni a látványos történetfolyamba, olyan ötletesen berendezett tereket kell kialakítani, amelyek megjelenített eseményei és hangulatai egymásba folynak, de önmagukban zárt miliővel rendelkeznek egy-egy mozzanat megértéséhez. Film– vagy legalább videójátékszerűvé kell tenni a belső tereket, mutatvánnyá kell változtatni a hangtalan tárgyak összességét. Itt viszont megelégedtek azzal, hogy egymásra halmoztak egy halom fegyvert, kitüntetést és egyenruhát az üveg mögött - iratokból alig láttam valamit.

Egyszóval: az ős-stílus. Igen, 1969-ben ilyen volt a világon a legtöbb múzeum, még nem hatoltak be az akkurátusan egymásra mellé kipakolgatott tárgyak tárlóbörtönébe olyan fogalmak, mint „interaktivitás” vagy „az élményszerűvé átélés”. Mindezt ráadásul iszonyú ronda bábukkal megtoldva, amelyeken úgy lógnak az egyenruhák, mintha a kolduson Szent György félköpönyege.

És információ sincs sok. Az egyik falon ki van rakva egy halom zászló, aztán találja ki a kedves látogató, hogy ezek most igaziak, vagy mikor készültek, vagy mi történt ezekkel, hogy még mindig ilyen jó állapotban vannak?

Mert van olyan zászló is, amely a maga általánosságában fogalmazta meg a felkelés céljait, de hogy kik tartották ezt a kezükben és mely harcok alatt…?

Összesen a földszinten próbálkoztak meg némi modernizmussal, amikor kialakítottak két vetítőhelyiséget. Az egyik egy kis terem, ahol animációs film ment arról, hogyan lett a Hlinka-gárda erőszakoskodása miatt a szlovák hegyipásztor-fiúból partizán, hogyan fogták körbe csapatát a németek, és végül hogyan lőtte azokat szét a Vörös Hadsereg. A másik egy élőszereplős, falra vetített kurta filmetűd volt, ami egy sötét, függönnyel elválasztott sarokban mutatta be a lövészárok-hangulatot. 

És még szoborból sem jutott ide elég. Összesen kettőt találtam, az egyik markánsabb, ezt adom le:

Ami az esti ünnepséget illeti: semmi hűhó, felhajtás. Nagyszínpad, táncbetétek, rap– és popzene, modern balett, tehát semmi indulózás, partizándalnok-verseny, népköltészet és szimfonikusok. Két zenei egység között a műsorvezető beszélgetett egy-egy történésszel, továbbá pár perces filmek jelentek meg az események szereplőiről, ezeket kivetítették a Múzeum oldalsó homlokzatára is, mert a nagyszínpad előtt minden szék tele volt:  

Itt éppen Tiso osztogatta a kitüntetést náci haverjainak a Felkelés leverése után. Ha nem volt mit vetíteni a falra, akkor a megemlékezés logója jelent meg ott:

Vele szemben zászlórengeteg, igen, a magyar is ott lengedezett.

Szóval egy teljesen nyugodt, barátságos megemlékezés volt annak pár száz embernek, akit ez érdekelt. A többi a főtéren evett-ivott, de azért őket is igyekeztek emlékeztetni arra, hogy ez milyen nap, mert az egyik házfalon váltakozó, vetített dokumentumképek jelentek meg:  

A Múzeum tehát esztétikailag és tartalmilag is egy csalódás volt, az ünnepség viszont minden sovén felhangtól mentes, nem lázító, hanem nyugodalmas, iszogatós, családias. 

A környék tele van még emlékművekkel, ezek majd tavasszal jönnek. Pl. nem ejtettem szót a zsidó partizánok kis emlékhelyéről, amely a fent említett társasház melletti parkban van, mert ez egy külön téma, önálló kidolgozást igényel. Addig is búcsúzzunk a helytől a győzelem fegyverével: