Zlín!

Van-e olvasó, akinek e név hallatán megdobban a szíve?

Nincs.

Ha azt mondom: „Bata-cipő”, akkor egyesek megjegyzik, hogy igen, az egy cseh márka volt. A tájékozottabbak pedig hozzáfűzik, hogy a martfűi cipőgyár is ebből nőtt ki. Tehát a Tisza-cipő – Bata-cipő!

És ha mondom: Le Corbusier?  

Hogyne, a nagy funkcionalista építész, hogy keseredett volna meg, mielőtt pályaválasztásra adta a fejét, neki köszönhetjük ezt a sok unalmat a világon, egyik épülete lélektelenebb, mint a másik…

De mindjárt kiderül, hogy mi a kapcsolat e három jelenség között. Csak össze kell bogozni a szálakat. (Nem szét. Az egy másik műfaj.)   

Szóval: Zlín. Egy város, amit teljesen és tudatosan elkerül a turizmus.

Az utas olyan hidegen érzi magát benne, hogy nyáron is pulóver kell a bejárásához. Sivár, dísztelen, fagyott falak és rémes egyenutcák mindenütt. És leginkább fák nélkül, hogy fokozzuk a hangulatot. 

Ez a város, jelenleg már megyei székhely, úgy száz évvel ezelőtt még egy semmiféle kis település volt, épphogy megjelölték a térképen, hogy van itt ilyen. Volt vagy 1.800 lakosa, kiknek élete békésen szunnyadt a lágy morva dombok között. Egészen 1894-ig, amikor megjelent Tomáš Baťa (e.: batya, 1876-1932), a cipész...  Sikertelenül indult a pályája a vargák között. Annyira nem ment neki az ipar, hogy nyomorgott. A pályatévesztett emberek ilyenkor hajlamosak arra, hogy ivásba meneküljenek, de ő mérsékletet tartott e téren. Tehát inkább kallódott és bánkódott. Aztán jött egy nap, amikor nagyon felhúzták őt…  Ő, a varga nem tudta kifizetni a saját cipőjét, amit egy kolléga készített neki. Egy nap a szaktárs belépett a kocsmába, ahol Tomáš Baťa épp fivérével egy korsó sör köbcentijein osztozott a biliárdasztal mellett (ennyire futotta: nem volt pénzük). A varga csak a biliárdasztalt látta, meg a kifizetetlen cipőt az adós lábán, és odavágta neki, hogy „könnyű az urat játszani – más pénzén”. Ez annyira szíven ütötte Tomáš Baťát, hogy úgy döntött: ő innentől kezdve pénzt csinál.  

Mottója ez volt: „Ne mondják nekem azt, hogy nem tudok valami megcsinálni – mondják inkább azt, hogy ők még nem tudják, miként kell.” Kelendőek lettek a termékei, majd kiment az USÁ-ba, megfigyelt ott ezt, azt, aztán ezek alkalmazásával úgy megfutott neki, hogy Zlínben gyárat alapított: felvásárolta, majd lecsapolta a falu közelében lévő bűzhödt mocsarakat, a dágványt feltöltette, s jöttek a kőművesek. Amikor életébe betört a I. világháború, ahogy meghallotta a hadüzenetet, felugrott az asztala mellől, fogatoltatott, s száguldott ki a vasútállomásra, hogy még elérje a bécsi gyorsot, mert ő akart lenni a hadügyminisztériumban az első a lábbelik hadiszállítói között. Nyert!   

A cég idáig csak bőven termelte, innentől kezdve ontotta a profitot. Ha megnyertük volna a harcokat, Károly császár nyilván bárói címmel tüntette volna ki az alapítót. De a bukás ellenére Csehszlovákiában is jól ment dolga: ráállt a drága, macerás és igényes bőr helyett a vászoncipőkre, amelyeknek csak az orrát készítette bőrből. A két világháború között már kb. 30.000-ra duzzadt fel Zlín lakossága. A termelés mindent felzabált és elnyelt: az óvároson kívül az összes föld és épület Tomáš Baťa kezében volt, s a város is annyiban, hogy polgármesterévé választatta magát. Képzelhetjük, mekkora ellenzéke lehetett a képviselő-testületben…

Bevezette a Ford–féle szalagrendszert és a kollektív (műhelyek szerinti) heti teljesítménybérezést, ezáltal önkizsigerelő többlettermelésbe hajszolta a munkásait; nyafogásról szó sem lehetett, szakszervezeti életről vagy pártosodásról még úgy sem, legkivált a kommunistákat és a szocdemeket üldözte. A szociális aggályok ellensúlyozására épült itt bölcsőde, óvoda, iskola, és persze szakképző, ahol a robotoló szülők tovább robotoló gyermekeit készítették fel a robotolásra. A gyár falakkal volt körbevéve (ezeket már ne keressük), azon lelkesítő feliratok díszelegtek: „A mozgás élet – a mozdulatlanság halál”; „Egy nap 86.400 másodpercből áll”.  

A termelési rögeszme teljesen magával ragadta Baťát. Amikor egy erdős részen jelölte ki a város temetőjét, felvetették neki, hogy így a gyökerek a halottakból fognak tápanyagot kiszívni, mire ő élénken visszakérdezett: „És mi lehet annál szebb, mint halálunk után is hasznosnak lenni?” S hogy példát mutasson, ő is oda rendelte meg a temetését.     

Pártolói szerették úgy lefesteni őt, mint emberbarátot, mert alkalmazottainak kis, különálló házacskákból álló lakótelepet épített a gyár mellett (persze, lakbérért), továbbá sportpályákat és csarnokokat, mozit, színházat, kávéházat és még játékbarlangot is, melyeket ligetek, parkok és egyéb rekreációs területek foltjai szabdaltak fel.

Ellenségeinél persze ő a legkönyörtelenebb rémkapitalizmus karikatúrája volt. Csak egy példa erre: betiltotta az alkoholfogyasztást, helyette a tejet népszerűsítette, aki tehát sört akart inni, annak el kellett hagynia a város közigazgatási területét, de még a távoli kirándulóhelyeken is óvatosan kellett kortyolgatnia, mert a gyár besúgói turistának álcázták magukat. Otthon is jó volt vigyázni, mert a felügyelők beledugták orrukat az alkalmazottak családi életébe, behatoltak még a lakásokba is fejmosást tartani, ha valami nem odaillőt érzékelt a szomszédság. (A besúgás jó pontnak számított.) Mindennek, ami veszélyeztette a Cipőt, mennie kellett. A Céllal csak azonosulni lehetett; aki kilógott, azt kilökték.  

Tomáš Baťa esztétikailag haladni akart a korral: úgy gondolta, hogy a gyártelepet a legtisztább és akkor előremutatónak számító minimalista modernizmus szellemében húzza fel. Volt miből merítenie, mert már több helyen kipróbálta ezt, ilyen áruházai és irodaközpontjai állnak most is olyan helyeken, mint Prága (Vencel tér, 1928/29), Karlovy Vary, Brno, Šumperk, Kolín, Mariánské Lázně, Mladá Boleslav és sok más város, pl. Amszterdam. Az itteni építkezés vezetője František L. Gahury, továbbá Josef Gočár és Emil Hruška volt. 

Váratlan halála ebben semmit sem szakított félbe. Miután repülőgépével egy tejködben megkísérelt repülés után lezuhant életműve határában, a munkálatokat mostohatestvére, végrendeleti örököse, a gyár új mindenható ura, Jan Antonín Baťa (1898-1965) vette át.  

Könyörtelenebb, merevebb, s rigorózusan ridegebb volt, mint elődje, különösen, ami a munkásmozgalom csírájában való elfojtását illeti. Ő már végképp semmit nem látott maga előtt, csak a termelést, a rövid határidőket és a profitrátát. Nála a legcsekélyebb ellentmondás vagy (az általa sokszor csak elképzelt) lazsálás láttán figyelmeztetés nélkül repült mindenki, fuccs volt a végkielégítésnek. Lehetetlen teljesítményeket követelt meg, szórta a bérlevonásokat. Könyörgésnek, betegségnek, családi drámáknak nála nem volt esélye. Emellett tudatosan úgy viselkedett, mint egy gengszterfőnök, stílusát onnan merítette, hogy nagyon szerette az ilyen témájú amerikai filmeket, s úgy képzelte, hogy ő egy ilyennek a főszereplője. Ezt többek között azzal nyomatékosította, hogy nadrágjából folyton kilógott az inge. Ahová lépett, csak ellenséget teremtett magának, mindenki vagy félt tőle, vagy gyűlölte őt.  

Csak néhány ötlet erről. Ha valaki végigment az udvaron, felelősségre vonta, hogy miért van ott, és ha olyan választ kapott, ami nem tetszett neki, azonnal kirúgta a "lazsálót". A munkások a mellékhelyiségekbe menekültek egy kis nyugalomért, ezt a rejtőzködést úgy oldotta fel, hogy a wc-ajtók felső részét leszedette, hadd lássák a művezetők, ki mit csinál odabenn. Ha a művezetők nem kellő mennyiségben jeleztek problémákat a beosztottjaikkal kapcsolatban, akkor gyanúsak lettek és mentek a halállistára, mert eszerint nem figyelnek oda, lanyhul a munkafegyelem, olyan nincs, hogy sehol egy lógós... Még jó, hogy annak idején nem találták fel az ipari kamerákat, tele lett volna velük minden zug és sarok.

Nem csoda, hogy amikor 2007-ben felavatták Radim Hanke róla készült szobrát, az mennyire ellentétben került a gyár alapítójának 2010-ben felállított szobrával, ami szintén az ő alkotása. Tomáš Baťa maga az önelégült hatalom, de valahol megnyugtató a belőle sugárzó elégedett határozottság; Jan Antonín Baťa szobra viszont inkább sugall valami sunyi akarnokságot, erre utal, hogy kissé meggörnyedt háttal és maga elé nézve fogadja a látogatót. Nyilván forral magában valamit, nem egyenes ember ez.  

Ezt elégelte meg Svatopluk Turk író, aki 1933-ban kiadta a helyről az igen rosszul megírt, viszont igen atmoszférikus utálatot sugárzó Gyárvár c. szerelmi és termelési regényét. Baťa rávetette magát, éveken át perelte őt, bevallott célja volt az volt, hogy az írót – mivel nem sikerült rávennie állításainak visszavonására – börtönbe, bolondokházába, vagy nyomorba juttassa. Egyik sem sikerült, anyagilag viszont tönkretette őt. Turkot az mentette meg a totális elszegényedéstől, hogy bejöttek a németek, Jan Antonín Baťa pedig kimenekült az USÁ-ba.  

A nácik le akartak csapni a gyár teljes részvénycsomagjára, mert a birodalmi törvények szerint az illegális emigránsok vagyona az államra szállt. De ugyancsak megnyúlt az arcuk, amikor kiderült, hogy Baťa távozása előtt átíratta a részvényeit a cégvezetőire és egyik rokonára. Hitler azzal tisztelte meg a rossz hírt, hogy toporzékolni kezdett, ami nála az észlelt jelenség fontosságának kiemelt színvonalát jelentette.  

Mindegy: a cipők termelődtek tovább, csak a Wehrmachtnak. Ezt a szövetséges légierő is észrevette, és 1944. október 13-án légitámadást intézett a gyár ellen, amelyben jelentős károkat okozott, de sosem állt le.   

Jan Antonín Baťa sosem tért ide vissza sem az USÁ-ból, sem Brazíliából, ahol városokat alapított. A kommunisták hazaárulási pert akasztottak távollétében a nyakába, azzal vádolva őt, hogy bár volt rá pénze, nem tett semmit az ellenállás támogatásáért és nem állt ki a németek ellen; külön vádpont volt az, hogy a Heydrich–merénylet után az ő prágai boltjának a kirakatában helyezték el a gyilkosság kellékeit és a felhívást a vérdíjra; az pedig külön kiverte a bíráknál és a közvéleményben a biztosítékot, hogy 1940-ben (állítólag) felmerült benne egy ötlet, amit megosztott a megszállókkal: az, hogy a cseheket mind át kellene telepíteni Dél-Amerikába. (Baťa arra gondolt, hogy ez még mindig jobb, mint az elnémetesítés.) A vád szerint 1970-ig tervezte lezárni a programot, akkurátusan kiszámolta, hogy hány hajót kellene igénybe venni, hogy addigra kiürüljön Csehország. Kollaborálásért 15 évet suhintottak a nyakába és elvették a díszdoktorátusát is. Meg persze az egész cégbirodalmat, bár azt amúgy is elvették volna tőle, ehhez az elvtársaknál nem kellett jogerős büntetőítélet.  A fegyházba persze nem ült be, inkább pereskedett külföldön a maradék vagyon egy részéért az unokatestvérével, vagyis Tomáš Baťa jelentéktelen fiával, amit elvesztett. S habár Brazíliában is megalapította a maga gyárvárosait, nem tudott többé olyan magasra törni, mint otthon. A város neve a kommunizmus alatt Gottwaldov lett, ezt Klement Gottwaldról, az állampárt vezéréről nevezték el. Amikor az ifjabb Tomáš Baťa a rendszerváltás után hazatért, mosolyogva bejárta Zlínt, aztán kifejezte közönyét az egész iránt.  

Pedig ami érdekes belőle, az csak a Baťa–város. Már jeleztük, hogy ez mennyire egyhangú: téglalap-kaszárnyák egymás mellett és után, és megint és megint, számozott tömbök, dísztelen homlokzatok azonos színezésű keretes szerkezetekben.

Javában folyt ennek építése, amikor Le Corbusier 1935-ben idelátogatott, hogy értő szemmel áttekintse a nagy modernista sürgés-forgást. Őt egyébként nem az új Baťa hívta meg, hanem egyik építésze, aki Párizsban kapcsolatot ápolt vele, valószínűleg Vladimír Karfík. A francia el volt ragadtatva. Azonnal a világ forrpontjának minősítette az építkezést, mert az a tiszta haszonelvűség, egyszerűség jegyében sorakoztatta fel kedvenc idomát, a tégla-alakzatot. A homlokzatok rácsos jellegűek voltak: szürke beton-tartófalak közé vakolat nélküli téglafalakat raktak (a vakolaton is lehetett spórolni), ez adta meg az egységes jelleget.

Le Corbusier azt javasolta, hogy a munkásoknak is épüljenek hatalmas házak, háztömbök, mai névvel: lakótelepek vagy lakóparkok. A tömeghatást szerette. A gyár mottója azonban ez volt: „Együtt dolgozni, egyedileg élni.” Ez persze csak óvatosan volt igaz ebben a munkahelyi terrorral elegyes kisvárosi miliőben. A cégvezetés azonban, hogy több lakbért szedhessen, a kisebb házakat preferálta. Ettől függetlenül Corbusier elalélt izgatottságában a látványtól, hazatérte után így lelkendezett egy párizsi lapnak: „Zlín egy ragyogó jelenség. Itt, Zlínben fedeztem fel az eredeti alapvetések mögött rejlő lényeget, mint az épületek teherhordó elemeire vonatkozó szabványosítás. Számos Zlín-beli létesítményben; gyárakban, lakóházakban, diákszállókban, iskolákban, közösségi intézményekben és a Thomas Bata Emlékműben is megtalálhatjuk az egységesített szerkezetet, melyek itt hasonló elemeikkel egy harmonikus egésszé állnak össze. Általánosságban szólva, Zlín egyike az új világ legizgalmasabb helyeinek. Itt tényleg lehet élni!”.[1] A Bata-emlékmű félrefordítás lehet: az akkor még csak tervezett „felhőkarcolóra”, vagyis a központi irodaházra gondolt. A gyárkaszárnya legjellegzetesebb épülete ugyanis a „huszonegyes” volt, ami nem az emeletekre utalt, hanem a sorszámozására, vagyis ez volt a 21. sz. épület, az 1937/38-ban rohammunkában épült 77 m magas toronyház, amely akkor Európa második legmagasabb lakóépülete volt.  (Az első Antwerpenben emelte fejét az ég felé.)  

A toronyház Karfík terve alapján készült. Jelenleg ez a megyei önkormányzat épülete. A benne lévő liftben rendezte be irodáját az ifjabb Baťa. Igen, a felvonóban: beteges, de eredeti ötlet volt, mert így nesztelenül tudott megállni az egyes emeleteknél, ahonnan azonnal „kézbe vehette” a dolgokat, ha nem a kedve szerint alakultak ezek, vagy egyszerűen csak szúrós szemmel leselkedhetett a beosztottjai után. Ezzel immár a központi irodában is elültette azt a félelmet, ami az egész várost áthatotta. Egy problémája volt az egésznek: mivel sosem lehetett tudni, hogy éppen melyik emeleten tartózkodik, futhattak után a munkatársai, de a lépcsőházat beterítő üvöltözése általában útbaigazító volt.  

A toronyház teteje ma bárki számára nyitva áll, főleg banketteket és az esküvőket szokás ott rendezni. Ez érthető is: pazar innen a kilátás!

Szeretik is az öngyilkosok. Bár lehet, hogy éppen a kilátás miatt ragadtatják magukat erre, mert nem biztos, hogy mindenki itt találja meg a boldogságát.

Innen jól felmérhető a dombok tetején magasodó, nemrég épült lakóparkok tömbje, benne egy félkörív alakú épülettel, amely egy ritka hatalmas társasház. (A domb tetejére feljutottam, ott az Avasi-lakótelep fogadott, bár kétségkívül barátságos és rendezett állapotban.)  

Érdemes még megtekinteni a cipőmúzeumot, ami a 14. sz. épületben van. Nagy meglepetéseket ne várjunk tőle: egy óriási terem a legfelső emeleten, amelyben van egy cipőgyűjtemény (nem a gyár termékei, hanem szerte a világból térben és időben).

Továbbá néhány tömegcikk-gép:  

A kültéri látvány némileg csalóka, mert ma az egész település nem a cipőtermelésből él meg (azt tönkretették a kommunisták és a rendszerváltás), a város ma egy hatalmas felsőoktatási campus, merthogy – ne lepődjünk meg – a Tomáš Baťa Egyetem ifjúsága vette azt birtokba.

De az egyetemnek nincs egy nagy, központi épülete, az oktatási egységek szét vannak szórva, leginkább a volt üzem és a jellegtelen, egy térből álló óváros közötti területen, amely szellős, parkos, levegős, fölötte egy egykori Baťa -épület áll (kórház volt, meg közösségi központ), amely most a Moszkva Szálló. (Ez is Karfík műve.)    

Itt található meg még egy értékelhető szobor is: partizánemlékmű egy letargikus harcossal, akinek láthatólag iszonyú rosszkedve van attól, hogy pont ezt a várost kellett felszabadítania. (Pedig mennyi jó hely van a világon!) 

A két Baťa nem állított fel szobrokat a városban, kivéve Masarykét 1938-ban. (Pénzkidobás!) A centrumban áll viszont egy kongresszusi központ és mellette tündöklik egy kör alakú, üvegfalú hangversenyterem. Csak ez utóbbi nem ennek épült. Ez egy emlékmű volt, annak a repülőgépnek a ravatala, amelyben az öreg Baťa lezuhant. Amikor jöttek a kommunisták, az emlékét is el akarták törölni, a repülőgép tehát ment, a zenekarok jöttek.

Előtte a minden nagyobb városban kötelező Masaryk-szobor néz le a „felhőkarcolóra” és a gyárvárosra.  

Az óváros érdektelen. Áll egy kicsi térből, továbbá előtte egy vadászkastély méretű barokk épületből (ezt nem Baťa-gyár építette), jelenleg kiállítótér.

Pár sarokra tőle a világ legunalmasabb, egytornyos neogót temploma áll, s mivel nem akarjuk fokozni a sivárság halmozását, ezt nem mutatjuk be.   

A fent leírtakat alig két óra alatt kényelmesen be lehet járni. Tegyünk benne egy sétát, mert legalább megtudjuk, hogy az a látvány, amely ma már minden nagyobb város külterületein fogad minket, innen indult, ez volt a célszerű, tiszta építészeti alakokkal dolgozó modern város, amelynek utángyártásai a mai napig pokollá teszik az életünket. 

[1] https://zlin.idnes.cz/architekt-le-corbusier-ve-zline-u-bati-dxe-/zlin-zpravy.aspx?c=A150902_2188533_zlin-zpravy_ras