Mayerling és Vetsera Mária négy koporsója

Öt éve jártam először Mayerlingben: akkor csak lekanyarodtam az autópályáról, hogy kívülről megnézzem az épületet. Az alkonyi környezetben ekkor még elég kopáran, mondhatni: természetesen nézett ki a környék, semmi jele nem volt annak, hogy ide tömegeket várnak.

mayerling1.jpg

Illetve az építési anyagokból ma már, utólag tudni, hogy volt...

mayerling2_1.jpg

Ma már megváltozott a helyzet. Aszfaltozott parkoló, fehér csíkokkal, betonépület fogadócsarnokként, jegyiroda, könyvesbolti részleg, vonalkódos ellenőrzőkapuk – szóval minden, amivel tönkre lehet tenni egy hely hangulatát. Beindult a bolt, a jelek szerint az apácák kénytelenek voltak rákapni a turizmusra, abból van a pénz. Megértem őket.  

dsc06666-compressor.jpg

kivulrol-compressor_1.jpg

Mielőtt a helyszínt bemutatnánk, közlöm: én ebben a Rudolf–ügyben nem fogok igazságot tenni. Van haláláról vagy ötven összeesküvés-elmélet, csak a tartalomjegyzékekből doktorit lehetne írni, ez a lap meg nem erre van. Én az egyszerű megoldások híve vagyok: öngyilkosság volt és kész. Vegyük számításba, hogy mi nyomasztotta Rezső királyfit.  

Utálta apja politikáját, az meg az övét, főképp a baráti körét, a szabadelvűeket. Azt is kilátásba helyezte, hogy Rudolfot kihúzza a trónöröklési listáról, de addig sem gyakorolhatta az uralkodást szubdelegált hatáskörben, mivel minden komolyabb állást elvontak tőle, nehogy bomlasztó elveivel megfertőzze akár a hadsereget, akár az államigazgatást. Ennél már csak az volt fájdalmasabb neki, ha belegondolt, hogy amennyiben végre (kb. nyugdíjközeli állapotban) trónra kerül, mit kezd ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia nevű közjogi katyvasszal? Mindennek tetejébe szövetségesének azt a II. Vilmos német császárt választották ki, akit szívből utált, mert az európai béke jövendőbeli szétdúlójának tartotta. (Helyesen.) Odáig fajult a dolog, hogy a saját apja ellen írt röplapot, amelyben a külpolitikáját ostorozta.  

A házasságát dinasztikus kényszer szülte, a feleségét nem szerette, az sem őt, fiút nem tudott és nem is akart nemzeni, amiben a szifilisz is szerepet játszott.  

Úszott az adósságban, úgy nézett ki, hogy egy bécsi bíróság előtt végzi a váltói miatt.

S mindennek tetejében ott volt a szerelem Vetsera Máriával. Ha sikerült is volna valahogy elválnia a feleségétől (pápai engedéllyel), Máriából sosem lehetett volna császárné alacsony rangja és cseh származása miatt, s Rudolf csinálhatta volna végig azt a vesszőfutást, amit utódja, Ferenc Ferdinánd volt kénytelen átélni feleségével, aki cseh volt és grófnő...  

Valljuk be, e dilemmák közül egy is elegendő lett volna ahhoz, hogy valaki mélabús legyen; három depresszióba kergethette volna; a teljes kollekció végén pedig ott feketéllett a fegyver…  

20190421_140606.jpg

Nem, öngyilkosság volt ez, akárhogy is osztjuk-szorozzuk, aztán, hogy ki kit lőtt le előbb, az nem mindegy? Ideje: 1889. január 30. hajnala. De a szobát ne keressük: mert a vadászkastély, amiben a tett bekövetkezett, immár nincs a föld színén. Valamikor így szerénykedett a tájban:  

mayerling_1889.jpg

Ferenc József még 1889 folyamán átépítette az épületegyüttest, helyére apácakolostort telepített, melynek fenntartására alapítványt hozott létre.

20190421_142027-compressor.jpg

Az apácák december 15-én foglalhatták el az új helyet azzal a feltétellel, hogy minden nap bele kell szőni miséjükbe Rudolf nevét. Teszik is azóta, zökkenő csak akkor keletkezett, amikor 1940-ban a nácik kidobták őket innen. 1945 után visszatértek, ma kb. egy tucatnyian élnek itt, szóval sok ima nem száll a menybe Rudolfért. (S nem hiszem, hogy bárki más is fohászkodna érte.)   

dsc06671-compressor.jpg

A kertben van egy kis kegyhely, semmi különösebb funkciója nincs, csak jól néz ki. Még ha fölöslegesen is. Az apácák nem mozdulnak ki ide. Ez már a tömegeké.  

20190421_142014-compressor.jpg

Mielőtt azonban belépnénk a templomba, tekintsük meg épülettől elkülönült, kinyúló fal mellett álló reggelizőpavilont. Ez a régi vadászlak egyetlen épségben maradt része, kár is lett volna ezt a kedves kis épületet a földdel egyenlővé tenni:  

20190421_141855-compressor.jpg

Van mennyezeti festménye, vidám eget és növényeket ábrázoló gyakorlómű festőtanoncoknak:  

20190421_135639.jpg

A terem, inkább szobácska mélyén most egy kurta Vetsera Mária-tárlat vár minket: méretes vaslegyezőre vannak kitéve életének iratanyagos mozzanatai. Megtudhatjuk ezekből, hogy személye igen kedvelt volt bécsi társasági körökben, afféle celebecske volt, aki néha még címlapokra is feltornázta magát. Én továbbra sem tudom megérteni, hogy mi volt benne az az ellenállhatatlan nőiesség, amely megszédítette Rudolfot, de hát kinek a pap, kinek a papné. Mögötte, az ablak mellett a főhercegi szerető bronzbüsztje borong:   

20190421_135725.jpg

Menjünk a templom felé. Bejárata méltóságteljes:  

20190421_135305-compressor.jpg

De mögötte sötét, szűk, hangulattalan, komoran színezett műgótikával megfegyelmezett tér vár ránk – művészileg elég vállvonogató az eredmény, de nem is a turisták siserahadának szánták, hanem az apácáknak. Itt, az oltár fölötti első emeleti térben történt az Esemény.  

20190421_141655.jpg

Ha jó a világítás, megnézhetjük az oltár fölötti falfestményt is, ahol Szent József a Monarchiát a Szentháromság figyelmébe ajánlja. (Ez nem jött be.) Láthatóak rajta a tartományi címerek, a magyar is, meg Szent Lipót, Ausztria védőszentje. Ugyanakkor nagyobb az elvont angyalhad rajta, mint a többi értelmezhető személy és jelenség, így engem nem érintett meg ez az agyonaranyozott falikép.  

Van egy kis mellékkápolnája is baloldalon. Ez valamikor cselédszoba volt, berendezését Erzsébet királynőnek köszönheti, aki Korfuról hozta ide az oltár kövét. A bejárattól balra császári gyóntatófülke és zsámoly látható. Egyetlen szobor díszíti csak, Szűz Máriáé.   

20190421_135945.jpg

Ha jobbra fordulunk, akkor néhány termen át találhatunk még múzeumi anyagot az eseményről, nevezzük azt bárminek is. Fantáziátlannak találtam a tárlatot, mivel pl. nemzetközi újságok másolatait nem tették ki, inkább jelentések, hivatalos iratok, levelek vannak bemutatva, persze mind faximilében. Meg a revolver, ami persze nem az eredeti, csak kellék. Egyedül a végén, a kijárat melletti utolsó teremnél néz egy nagyot az ember, amikor meglátja Vetsera Mária szétdőlt, megvetemedett és feltört koporsóját:  

20190421_140739.jpg

Egy koporsónak nem itt van a helye, nem ide szánták ezt sem, látszik rajta, hogy már megdolgozta a föld. Hát akkor meg…?   

Nos: Vetsera Mária holtteste még másfél napig hevert Mayerlingban. Eközben az udvar kicsikarta a családtól azt az ígéretet, hogy a bárónőt titokban, gyászjelentések, halottaskocsi nélkül kell elhantolni, kb. úgy, mint egy akasztott bűnözőt. Miután ez megtörtént, még január 31-ének késő délutánján a császár bizalmi emberei ruhát adtak a mosdatlan, véres holttestre, kivárták az éjfélt, akkor beültették a még mindig nyitott szemű hullát egy fiákerbe, s hallgatagon kivitték a heiligenkreuzi temetőbe, ahol már készen állt a kiásott sír. Mária kezében ott volt egy keszkenő, azt az udvari orvosnak úgy kellett kirángatni az ujjai közül. A ravatalozóban végül megmosták a holttestet, futólag megnézették a jelenlévőkkel, s aláfirkantattak mindenkivel egy gyatra jegyzőkönyvet, hogy a látvány alapján a bárónő öngyilkos lett és slussz, vita nincs, majd éjfélt ütött az óra, s elkaparták szegényt. Az apátságnak ugyan lett volna erről a jegyzőkönyvről teológiai mondanivalója, mert öngyilkosokat nem fogadhatott be egy katolikus temető, de most eltekintettek ennek feszegetésétől, császári-királyi kérdésről volt szó, operatívan kellett cselekedni.  

Ezt átmeneti sírnak szánta mindenki, még a legfenségesebb udvar is, mert onnan márciusban rámorogtak a családra, hogy szíveskedjenek elpucolni innen a holttestet, ui. közelsége zavaróan hat a tragédia feledésére. Vetsera Mária anyját azonban annyira feldühítette a fenti eljárás, hogy megtagadta az igényt. Akkor az apátság kezdte jelezni a maga problémáját, de végül az anya az apát kezébe nyomott egy orvosi papírt, amely szerint kétesélyes a dolog, a bárónő nem tudatosan, hanem pillanatnyi elmezavarban követte el a tettét, ez pedig nem „igazi” öngyilkosság. Mivel Heiligenkreuz sem akart nagyobb botrányt a kelleténél, nyeltek egyet és elfogadták a jelentést. Ezek után került sor a holttest kihantolására, s méltó módon történt eltemetésére egy rézkoporsóban még ez év május 16-án: kripta, kereszt, minden volt itt, csak dőljenek ide a népek, legyen belőle képeslap és vízfestmény. Gebedjen meg Ferenc Jóska.  

dsc06676-compressor.jpg

(Megtekintése: temető Heiligenkreuz határában, kapun be, balra, egyenesen, a végén van.)  

A harmadik megbolygatást a történelem végezte, egészen pontosan a Vörös Hadsereg, amely harcokat vívott a környéken, egy lövedék pedig leszakította a kripta tetejét, majd persze belekukkantottak a koporsóba, hátha van ott valami csecsebecse… Nem volt. Ekkor – 1945 – ben ismét megvizsgálták a holttestet visszatemetés előtt, újabb orvosszakértői jelentés keletkezett arról, hogy van-e a koponyán golyónyom vagy sem. (Ezt most nem elemzem.) Ekkor még a régi, csicsás rézkoporsóban volt, de az alaposan meg lett rongálva, csak hát kinek volt pénze akkor ennek kijavítására? 1959. július 7-én azonban már igen, mert ezt kicserélték egy harmadikra, ami cinkből készült, a régit (a „használtat”) meg odaadták a heiligenkreuzi apátságnak, amely lerakta a pincébe, csak kb. 10 évvel ezelőtt vették elő, restaurálták (már úgy, ahogy), s adták oda kiállítási tárgyként a karmelitáknak.  

20190421_140810.jpg

De ezzel még mindig nem volt vége a holttest hányattatásainak.  

1992 december vége felé megjelent a bécsi Kurier c. lap szerkesztőségében egy középkorú, nyájas úr, aki Georg Markus újságírót kereste. Leült vele szemben, s közölte, tudják-e, hogy Vetsera Mária holtteste már nincs a kriptájában, koporsóstul eltűnt évekkel ezelőtt. Nem, mondta erre meglepve Markus. Semmi gond, felelte az úr, megvan mindkettő, ő tudja is, hol: nála.  Be is mutatkozott: Helmut Flatzelsteiner volt a neve (ill. most is az, úgy látom a neten, hogy még él, 1939-ben született). Linzi bútorkereskedő volt, aki közismert volt a mayerlingi tragédia iránti elszánt érdeklődéséről. Kényelmesen bevallotta, hogy már négy évvel ezelőtt kifosztotta a kriptát néhány burgenlandi illetőségű hullarabló, akikkel egy csehországi diszkóban találkozott; ő pedig 30.000 schillingért vette meg tőlük a koporsót a csontokkal. A két illető bajban volt, mert egy osztrák arisztokrata megbízását teljesítették 90.000 schillingért, de az „árú” mégsem kellett a megrendelőnek, megrettent a következményektől,. Viszont ők ismerik Flatzelsteiner úr elkötelezettségét a téma iránt, szóval: harmadáron az egész cucc eladó. A tettesek nevét (természetesen) nem kívánta felfedni, de már nem is kell. Amíg nála voltak a maradványok, megvizsgáltatta egy törvényszéki patológussal (nem felfedve azt, hogy kinek a koponyáját adta oda neki), aki azt mondta, hogy márpedig itt pedig golyó általi halálról van szó, tessék nézni a rést a koponyán. Flatzelsteiner emellett sok fényképet készített róla, s ő is erre a meglátásra jutott: ott volt a lyuk. De köszöni, ennyi neki elég volt, most visszaad mindent, s Markusnak odaadott mindenféle orvosi iratokat.  

Jó, mondta erre Markus, de mielőtt megírná mindezt, van e mese valóságtartamára valami bizonyítéka? Persze, mondta bájosan Herr Flatzelsteiner, azzal térdére tette piros táskáját, kiemelt abból egy koponyát, amelyet odahelyezett az íróasztalra, s rábökött: ez Vetsera Mária koponyája… 

Az újságíró őrültnek tekintette a békésen mosolygó úriembert (53 éves volt), de  a sztori üvöltött a címlapért… Gyorsan megírta a cikkét, de a nyomdába küldés előtt felhívta a rendőrséget. Eredmény: 1992. december 22-én a nemzetközi sajtó tolongása közepette az ügyészség felnyittatta a kriptát, s valóban: sem koporsó, sem holttest nem volt ott. De azonnal megtalálták a koporsót a csontokkal és a már bemutatott koponyával egy meidlingi szállítmányozási cég raktárában, ahová egy ismeretlen férfi telefonhívása irányította el a yardot. Természetesen feltételezhető volt, hogy az illető Flatzelsteiner. Le is kapták a tíz körméről.  

dsc06677-compressor.jpg

Nem védekezett, amikor körbefonta őt az igazság. Ez történt. Miután nem tudta a könyvekből kihüvelyezni az igazságot, a tettek mezejére lépett, s felfogadott két embert, akikkel együtt 1991. július 26-án éjjel felemelte a kriptafödelet. Kihúzták onnan a koporsót, s elillantak vele a sötétben – bár a koporsó méreteit tekintve az „elillanás” inkább vánszorgást jelentett. Ezután végeztetett el rajta mindenféle vizsgálatokat, s végül már tudatosan le akart bukni, mivel úgy gondolta, hogy kutatásai eredménnyel jártak, s bebizonyosodott, hogy Vetsera Mária nem öngyilkos lett, hanem lelőtték. Igényelte magának a dicsőséget és a hírnevet.  

Flatzelsteiner végül megúszta az egészet, fizetett még pár milliós fájdalomdíjat az apátságnak, aztán békén hagyták őt. Vetsera Máriát 1993. október 28-án végleg visszahelyezték a kriptába, de most már földdel töltötték fel az egészet, hogy ne legyen olyan könnyű kiásni. A Flatzelsteiner által megrongált cinkkoporsótól viszont megszabadultak. (Szóval nem ez látható itt.)  

Amatőr sírfosztogatói működése azonban félsikerrel járt, mert a család, miután visszakapott mindent, nem engedélyezte a csontok DNS-vizsgálatát, így csak azt lehetett megállapítani, hogy az általa visszaadott holttest 1890 körül lett eltemetve korabeli ruhákban és egy 18 év körüli nőről van szó, úgyhogy egyesek már azt is kétségbe vonják, hogy a linzi történelembarát nem az igazi csontokat adta vissza. Ő azonban azt állítja, hogy neki már nem volt szüksége rá, csak a tehetetlenkedő és lomha történelemtudományt akarta a maga sajátos eszközeivel mozgásra bírni. Annyit mindenesetre elért vele, hogy volt egy jó kalandja, a múzeumba meg az ő neve is bevonult.  

Szerintem megérte.

20190421_141759.jpg