Šibenik négy erődje

Šibenik egy kedves, de nem túl érdekes város az Adriai-tenger partján. Pedig nem hiányzik belőle az, amit a horvátországi turizmus igényel: vannak benne sikátoros belvárosi utcák, kis terek, régi szobrok, de mégis az egész kicsi és jelentéktelenséget sugalló. Kikötőjében nem állnak meg a tengerjárók, legfeljebb a yachtok, merthogy nem a tengerparton fekszik, hogy a Krka folyó korábban tavakká váló vízének sziklákkal ölelt öble mellett, szemben a tengerrel; belvárosában néhány terecske van, ahol le lehet ülni, de hiányoznak belőle a nagy templomok és középületek, s ami a legfontosabb: itt nem sok fontos dolog történt az elmúlt ezer évben. Persze, ettől még jön ide a nép, tudják is taposni egymást a csúcsidényben, mert van valamije, ami viszont igen kevés városnak adatott meg: négy vára, persze megfelelő kilátással. 

dsc04920.JPG

De mielőtt ezekre sort kerítenénk, tekintsünk be a városka belsejébe. Elsődleges látványossága a Szent Jakab Katedrális (Katedrala Sveti Jakova). Látszik, hogy gótikával kezdték (1402-ben), de mire elkészült a század végére, már reneszánsz lett a divat, így a felső része (a tetőzet) félkörívűvé alakult. Ettől aztán az épület kissé zavarosan vegyes lett, mondhatni: akaratán kívül megelőlegezte az eklektikát. Teljesen mindegy, hogy 2000-ben az UNESCO a világörökség részévé tette, engem nem hatott meg: nem tartom elég nagynak ahhoz, hogy a katedrális címet viselje, a gótikája vidéki és minimalista, a reneszánsza pedig bátortalan, kupolája – amely leginkább a firenzei dóméra hasonlít – egészen kicsit az épülethez képest, inkább valamiféle sisakdísz. A bejárati kapu érdekli csak a turistákat, mert két kőoroszlánon álló oszlop tetején Ádám és Éva áll – ez a két alak még inkább gótikus, legalábbis ami merev szemérmeteskedésüket illeti. A templom belsejében tilos a fotózás, pedig az sokkal érdekesebb, mint külseje: itt is a gótikával indulnak a dolgok (három hajó), aztán dísztelen félköríves boltozatba olvad fel a kezdeti lendület. 

dsc04833.JPG

Vele szemben az árkádos, még a méltóságteljesen unalmas városháza található meg. A kikötő mellett találunk még egy szobrot, amely az 1058-1074 között uralkodott IV. Krešimir horvát királyt ábrázolja. A rövid életű horvát királyságnak ő volt a csúcspontja; halála után alig telt el 17 év, s Horvátország királyai a magyar királyok lettek. Šibenik lakosainak ő különösen kedves, mivel úgy tartják, hogy a király alapította meg a várost. Ez így nem igaz, mert már az IX. században éltek itt, csak akkor még nem volt rangja, azt a király adta neki. 

10anagykiraly.JPG

A belváros egyébként nem más, mint két db. utca, a szokásos berendezéssel: éttermek, kávéházak és giccsüzletek. Egyéni szerencsém volt, hogy találtam valami emléket a velencei múltból, egy kopott kőoroszlánt:

11akopottoroszlan.JPG

Meg egy szobrot, ami Juraj Dalmatinacot ábrázolja. A nehézkes, dacosan felvetett fejű úr, csípőre vágott karral nem hadvezért, nem parasztfelkelés vezetőjét mutatja be, hanem egy XV. századi horvát szobrászt és építészt, a reneszánsz helyi (elő?)futárát:

dsc04827_1.JPG

 

Innen indulunk felfelé, a város fő nevezetességének a megtekintéséhez. Ez a Szent Mihály-erőd (Tvrđava sv. Mihovila). Eredetileg Szent Anna volt a neve, de azt nem találták elég harciasnak a törökök ellen. A 70 méter magasságban leledző helyet a mai állapotában az XVII. században alakították ki, tételesen 1663 után, amikor az egész a levegőbe repült egy mécses miatt, amellyel valakinek sikerült felrobbantani a lőszerraktárat… 1752-ben megint sikerült megismételni ezt a mutatványt, akkor már csak részlegesen építették vissza, mivel minden hadi jelentősége megszűnt, bár természetesen a hadsereg állomásozott benne, de méreteinél fogva ezt csak egy kicsi helyőrség volt. 

dsc04825.JPG

A Katedrálistól indul felfelé minden turista, kövessük hát mi is a nyomaikat. Jönnek mindenféle szűk, meredek mellékutcák, kis házakkal. Erre mondja a többség, hogy „hangulatos”. (Kerüljük azokat az embereket, akik módszeresen a következő három szót használják az élményeikre: „hangulatos”, „szuper”, „fantasztikus”. Az ilyenek primitívek, mert nincs szókincsük, a jelzők elmélyült válogatása helyett ezeket a semmitmondó gyűjtőfogalmakat használják.) Nos, szerintem semmi hangulatos nem volt ezekben a kaptatós sikátorokban – ezek kaptatós sikátorok és slussz. Na jó, volt, hogy láttam bennük macskát heverészni. De az is slussz.

dsc04904.JPG

Már az erőd közelében járunk, amikor végre kitágul az út, s fölöttünk egy fal mögött a temető keresztjei figyelmeztetnek arra, hogy nem fogunk örökké a napfényben verejtékezni.

6utaz_erodhoz_sibenikben.JPG

dsc04897.JPG

Mondjuk egy ilyen hatalmas fa alatt heverni?

7anagyfa.JPG

Igen, igen. Inkább ez szívja ki azt, ami maradt belőlem, mint a muskátli. Az sem rossz, csak olyan snassz.

A vár bejárata – hála az Európai Unió pénzforrásának – friss, modern vonalú csiszolt kőkanyarral lendíti fel érdeklődésünket a bejárat felé: 

4utsibenikierodhoz.JPG

Ahol persze fizetni kell, mert naná, majd nem. Benn egyébként az égvilágon semmi nincs, ugyanis az eleve kopár udvart berendezték szabadtéri színháznak. Igen, az jó ötlet, itt valóban megfelelő táji és történeti háttér előtt lehet feleleveníti a világ legbutább emberének, Othellónak a történetét: 

dsc04868.JPG

De természetesen mindenki a kilátásért jön ide. Az valóban igen vonzó, hiszen láthatjuk a Krka folyó hatalmas torkolatát, amely fölött egy autópálya fehér hídja feszül (ez a Šibenski most, készült 1966-ban):

dsc04873.JPG

Alattunk pedig a város illedelmes, délszaki piros fedelű házacskái szoronganak a más bejárt sikátorok fogságában:

8kilatasazerodrol.JPG

dsc04855.JPG

De a Katedrális így sem tud nagyobbra nőni.

dsc04839.JPG

Különösen tetszett nekem az idősödő pár, akik az összes tiltó tábla ellenére kimásztak a vár egyik öböl felé meredő fokára, s dacolva az őket figyelők tériszonyával nyugodsz szemlélődésbe merültek a táj fölött. Az életveszélyhez nem lehetünk elég öregek!

5orult_turistak_az_erodon.JPG

Tekintetünk azonban rebbenjen még magasabbra. A szomszéd domb tetején vehetőek ki a Báró-erőd (Tvrđava Šubićevac, vagy hivatalosan: Tvrđava Barone) falai. Vagyis hát valami, amit akár erődnek is lehet nevezni, mivel egy vékony falsíkon kívül mit sem látunk belőle. Ha nem tudnánk, hogy ott egy erőd van, fel sem mennénk oda. De tudjuk, tehát felmegyünk.

Ez arról kapta a nevét, hogy br. Christoph Martin von Degenfeld, a velencei zsoldoskapitány hozta létre 1646-ban egy szerzetes mérnök, Father Antonio Leni tervei alapján. (És még mondják azt, hogy az egyházi oktatás nem az életre nevel...) 58 nap alatt húzták fel saját pénzből a város lakói ezt a kis citadellát. Ennek az volt az oka, hogy hírül vették: a török ostromolni készül a várost. Velence azonban szokása szerint pénzzavarral küzdött, s megtagadta, hogy a városnak pénzt adjon, de azt már nem, hogy amennyiben akaratuk van rá, ők maguk ne építhessek erődöt. A munka hetek alatt készen lett. Ez látszik is rajta, mivel siváran funkcionalista az egész, de a célnak megfelelt, hogy ágyúival elijesztgesse a Szent Mihály erődtől az ostromlókat. A célnak teljesen megfelelt. A török még abban az évben (októberben) csinált egy próbaostromot, hogy áttekintsék a város védelmi képességeit. A jelek szerint kedvező tapasztalattal távoztak, mert a következő év augusztusában már egy 25.000 fős hadsereggel vonultak fel. Csúnya kudarc lett a vége, mert a várak lánca megoldotta egymás kölcsönös védelmét az ellenük szétforgácsoltan küzdő hódítók ellen. Innentől kezdve a török már csak egyszer (1659-ben) tűnt fel a környéken: nem tanultak a véres leckéből, de akkor megint tanultak belőle. Örökre.

Nem mondhatni, hogy távolról nézve világverő látványosság lenne, merthogy csak egy lapos kősor látszik belőle. Ha felmegyünk rá, akkor sem vár ránk több: még várnak is nehéz ezt nevezni, inkább egy megerősített ütegállás, amelynek védelmi erejét az adja, hogy egy hegy tetején lapul. Önmagában védhetetlen és kicsi. Jelenleg fesztiváloknak, előadásoknak, koncerteknek és egy étteremnek ad otthont. Éttermet láttam (zárva, pedig május végén voltam ott 2017-ben), turistát nem. Illetve még kettőt rajtunk kívül igen. Hol van az a nyár…

Nem volt egyszerű feljutni hozzá, mivel érzéseimre hagyatkozva – és GPS nélkül – a belvárosból gondoltam a megközelítését. Ennek eredmény az lett, hogy feljutottam egy mellékutcán keresztül a várba vivő egysávos út aljára, ami egyirányú volt, s persze, a meredekség miatt fentről lefelé. Vissza kellett volna hát kanyarodnom a város belsejébe, amely a szűk fordulóban elég kínos ötletnek tűnt, így nem volt más megoldás: gázt adtam, és kettesben felhúzottam a kocsit egészen a várig. Az volt a szerencsém, hogy nem jött velem szembe senki, mert akkor csoroghattam volna vissza háttal a belvárosba. 

A vár alatt kis parkoló áll, s mikor kiszálltam a kocsiból, egy bánatos tekintetű fiatalember állt meg mellettem. Szavaiból kivettem, hogy ő most a markát tartja, vagyis alamizsnát kér. Szánalmas külleme és dadogása utálattal fogott el. Én csak a határozott fellépésű, fürge gondolkodású kéregetők igényeit elégítem ki, a szimpla nyomorúság mutogatása sérti az ízlésemet. Tehát nem adtam neki semmit, s amikor ezek után bánatos, ferde szemet vetett a vadonatúj kocsimra, jeleztem neki, hogy el innen. Elment, de a vár tetejéről szemmel tartottam őt, nehogy a járgány közelébe merészkedjen, mert akkor csúnya világ jön; lomha vagyok ugyan, de tudok futni, ha kell. Azonban elnyelte őt az erdőség. 

A vár belseje, ami nem más, mint egy kis kopár udvar, figyelmet sem érdemel. A kilátás a fontos, mert még jobban szétnyitja előttünk a teret, mint a Szent Mihály-erőd, merthogy ezt innen is látni: 

9a_baroerod.JPG

De a belvárost már nem, az már túl messze van. Figyelmemet azonban egy hatalmas, a város jellegétől elütő funkcionalista épület kötötte le a várdomb háta mögött, már a keleti külvárosban: 

dsc04927.JPG

Az interneten utánanéztem: ez az Antun Vrancic Gimnázium. Épületét 1937-ben emelték. Vonzónak tűnt számomra az eddig látott túl hagyománytisztelő, Velence parlagi reneszánszában elé légkörben. Így voltam ezzel Rómában is: napokon át csak barokk és reneszánsz, barokk és reneszánsz – belefáradt végül az ember szeme a sok egyformaságba. Aztán egyszer csak láttam egy modern vonalú (fasizmus korában épült) irodaházat, s egyszerre megnyugodtam: eszerint mégiscsak a jelenben vagyok! Nos, ezt most itt is megkaptam, s nehezen tudtam elszakadni ettől a méltóságteljes, primitív tömbtől, amely szerintem lendületet hozott a város turisták kedvéért célzottan fenntartott belterületi kisstílűségébe. 

A báró úr erődjéből az ellentétes irányba pillantva lehet jól szemügyre venni a harmadik erődöt, amelyet Szent Jánosról neveztek el. Ez még a Báró-erődnél is magasabban van. Egyébként ugyanakkor épült, mint az, s ugyanarra a célra. Ez azonban látogathatatlan, mert romos állapotban van, látszik is, hogy benőtték belülről a fák, s egyetlen haszna, hogy némi védelmet nyújt egy átjátszótoronynak: 

dsc04921.JPG

Ettől még el lehet hozzá sétálni, ha még nagyobb panorámát akarunk, mint itt, de nincs értelme: magasabban lehetünk, többet nem kapunk, legfeljebb a Báró-erőd kontúrjait, de, mint jeleztem, az olyan kicsi és jelentéktelen, hogy a hegymászást nem éri meg. 

Az utolsó, a negyedik erőd nem itt van, hanem már a tengeren. Ez a Szent Miklós-erőd (Tvrdava Sv. Nikola). Ez nem más, mint egy Krk-folyó öble és a nyílt tenger közötti csatorna közepén álló kőbe faragott, elmozdíthatatlan, óriási hadihajó, egyébként olyan, mint egy tompa nyílvessző hegye. Épp az átjáró közepén van egy turzáson, szóval mellette nem volt tanácsos elhajózni – de megközelíteni sem… Kicsi volt, de veszélyes: 32 ágyúval ijesztgette az ellenséget. De csak tengerről, mindenesetre ennyi elég volt, hogy a törökök a szárazföldről ostromolták meg a várost (mindig eredménytelenül: 1570, 1647, 1659). Építése 1525-ben kezdődött meg, nevel velencei építész volt a tervezője: Giangirolamo Sanmicheli volt. 1979-ig szolgált katonai célokat.  

1az_erod.JPG

A horvát idegenforgalmi honlap azt mondja, hogy az erőd az ország egyik jelképe. Lehet. Viszont akkor azt is lehetővé kellene tenni, hogy az ember meglátogassa. Állítólag 2015-ig saját felelősségre be lehet merészkedni a romok közé, én azonban ilyen lehetőséget nem találtam. A megközelítése sem éppen egyszerű. Ki kell menni az öböl déli részének a végéig, ahol az ember talál egy üdülőtelepet. Onnan palló visz ki a tengerre, s bejutunk egy elhanyagolt, füves-gazos-kidőlt fás, sziklás szigetre, ezen áthatolva már csak át kell magunkat egyensúlyozni a víz fölött az erőd faláig, amely unatkozva néz ránk, merthogy a belsejét nem lehet megnézni. Mindegy, van aki megtette helyettem, ajánlom látványnak a szellemvarosok.blog.hu alábbi bejegyzését: nekik sikerült bejutniuk és szépek a drónfelvételek is. Mondjuk: sok látnivaló nincs benn, ezt nekik is konstatálniuk kellett. Úgyhogy semmiből nem maradunk ki, ha nem mászunk át a falakon. Nem vagyunk mi törökök.