Vagy apad. Hajóvonták találkozása tilos. Ha nem mondják, nem tilos. 

Márpedig sokszor mondták. Megboldogult nagymamám minden délben kitette elém az ebédet, s némán eszegetve végighallgattuk előbb a Déli krónikát (ami leginkább három témából állt: a közel-keleti helyzetből, a hazánkban járt szocialista delegációk napirendjéből, és abból, hogy a szocializmussal már megint problémák vannak, de dolgoznak rajtuk), aztán a Ki nyer ma? c. klasszikus zenei vetélkedőt, s a kettő közé ékelve a vízállásjelentést. Sosem értettem, kinek mi szüksége van annak tudására, hogy Bajorországban épp mit csinál a Duna, úgyhogy, gondoltam, egyszer már megnézem magamnak ezt a Passaut. 

Ez a város nagyon szép. És teszi ezt úgy, hogy nincs benne egyetlen meglepő építmény sem, amire csettintene az ember, viszont az összes régimódi, egyszerű ház nyugodt barátsággal egészíti ki egymást. 

Amiről beszélünk, az persze a belváros, ami hosszú földnyelv, oldalán két folyóval: folyásirány szerint bal oldali a Duna, jobb oldali az Inn, de ahogy ez a kettő összeáramlik, rögtön a Dunába adja vízét a kis Ilz folyócska is. A belváros nem nagy, egy órai baktatással bejárható. Kezdjük az Inn folyó partján. 

Mint látható, a nemzetközi vízi turizmus nem itt halad, a nagy folyamjárók a város másik oldalán, a Dunában lebegnek parthoz kötve. Itt csak egy kopár sétatér található meg. A rakpart mellett, a víz fölött egy kis, kerek építmény található meg, olyan, mint egy bástya: 

Nos, ez a Schaiblingsturm. 1250 óta áll itt önmagában, eredetileg hadászati célokat szolgálat, az Alpokból érkező sószállító hajók védelmére építették. Aztán lett belőle lőporraktár, végül a helyi Hitlerjugend központja, de szolgált még hajléktalanszállóként is, valamelyik funkciójára emlékeztet a neve („faszéntorony”). 1970-ben a Leopoldinum Gimnázium vette át, úgy olvastam, most előadásokat tartanak benne. 

A rakpart különben korlát nélküli. Aki itt a folyóba esik, az megfullad. Kissé idegesen figyeltem, ahogy két anyuka társalgott egymással jó húsz méterre tőlünk, s egyikük kislánya (úgy 5-7 éves) egy minikerékpáron tekert fel-alá a part mellett. Na, gondoltam, ha ez beleesik a vízbe, akkor az anyja majd utána ugrik, az után meg a másik nő, s ha már mindketten fuldokolnak, akkor jöhetek én. A kérdés a következő volt: kit mentsek ki? Végül a gyermek mellett döntöttem, mert azt könnyebb, mint az anyjukat, s az ember ugyebár próbáljon a legkisebb erőfeszítés árán hős lenni. 

Természetesen a gyermek nem bukott bele az Innbe, így hát száraz ruhában sétálhattunk tovább élénk pillantásokat vetve a túlpartra (ez még mindig Passau része), ahol a következő látvány fogadta tekintetünket: 

Ez egy kolostor (a Mariahilf Kloster), a tetőzet, ami egyenesen felvezet hozzá, lépcsőket takar. Eredetileg kapucinus kolostor volt az XVII. sz.-ból, azonban 2002-ben átvették a helyet a pálosok, vagyis az első magyar szerzetesrend (jelenleg lengyel igazgatás alatt). Mivel külön története van, ezért erről egy másik posztban beszélek. Maradjunk most csak szépen a földnyelven, melynek végén egy tucat fával tarkított kopár parkocska található meg. Ide mindenképpen kellene valami nagyobb szobor. Előtte van egy kisebb tér egy gyermekotthonnal, ott igen, egy Nepomui Szt. János álldogál a szokásos pózában:

Visszafelé haladva, immár a dunai oldalon, persze jönnek a hatalmas hajók, tetejükön napozó turistákkal. A hely neve: Donaukai (Duna–rakpart). Itt található meg a város egyik jellegzetes alkotása, a Prinzregent Luitpold brücke, vagyis a Luitpold régensherceg híd. (Luitpold volt a bajor állam feje az elhülyült II. Lajos király után „uralkodó” még elhülyültebb I. Ottó helyett 1886-1912 között.)

A 208 méter hosszú híd 1910-ben készült el, 1945-ben felrobbantották, majd 1948-ban állították helyre. Pilonja és kábelezése tehát csak látszólag hasonlít a mi Erzsébet-hidunkra – az inkább erre. Itt is szempont volt az az építésnél, hogy a híd (amely egy szűkebb, de szintén függőhidat váltott fel) ne legyen robosztus, túl erőteljes, ezért választották ezt a légies megoldást. Ezért fordulhatott elő az, hogy a második pilon helyett a kábeleket a szemközti hegy belsejébe horgonyozták. Így még eredetibb is lett. 

A hídra néz a régi városháza tornya, de ez nem középkori mű, 1889-1892 között épült fel, van rajta kis kilátó is, felmenni fölösleges, nem is lehet. Mellette egy nagy üvegművészeti múzeum található meg. 

A hídtól még mindig balra eső területen, vagyis hát a földnyelv vége felé lévő óváros belsejében a Gizella-templom ragadhatja meg a figyelmünket, amely a Niedernburg-kolostor része: 

Azért ez a neve, mivel itt van eltemetve Szent István királyunk felesége, aki férje halála után elment Magyarországról, s itt lett apáti rangban az apácakolostor vezetője. A templom különben (fájdalom) kívülről-belülről érdektelen, mivel egy szép, nagy, dísztelen, robosztus, háromhajós román kori templom némi gótikus beütéssel, amelybe a barokk és klasszicizmus be sem merte tenni a lábát. Fehér, üres falak mindenütt… Az egyik mellékoltárnál található meg Gizella sírja: többszörösen áttört vörös márvány emlékhely (térdig ér), a kőpadló alatt van a holttest. Könnyű felfedezni a helyet, mert mindig van rajta virág, koszorú, nemzetiszín szalag. 

Ha elhagyjuk a hidat, s továbbmegyünk a rakparton, a hajók minősége és mérete is kezd megváltozni, már csak ez vár ránk:

A város itteni részén jutunk el az „igazi” nagytemplomig, a Szent István Katedrálisig. 

Nem, ezt nem a mi királyunkról nevezték le, hanem a megkövezett apostolról. Külleme, belseje is szép, mértéktartó barokk. (Épült 1668-1693 között, régebben is templom állt itt, de az leégett. Színtiszta olasz munka: tervezője Carlo Lurago volt, belsőépítészet: Giovanni Battista Carlone, freskók: Carpoforo Tencalla. Nem, sajnos egyikük sem különösebben híres, de összhatásukban itt jól dolgoztak.) A két torony sipkája a bajor földön mindenütt látható hagymakupola, ami egyébként rossz elnevezése, mert ezt itt mór sisaknak hívjuk.

Belsejében található meg a világ legnagyobb templomi orgonája. Fontos arra figyelni, hogy „templomi”, mert a legnagyobb „evilági” hangszer az USÁ-ban van. (Hol másutt. Európa legnagyobb orgonája pedig a MÜPÁ-ban.) Egyébként nem látszik rajta a nagysága. 

A templom előtti téren található meg I. Miksa bajor király emlékműve. Nem tudtam kivárni, amíg a galamb elrepül, ezért most galambbal mutatom be: 

Ezt 1824-ben állították ide. (Alkotói: Karl Eichler és ifj. Christian Jorhan.) A nevezett azért érdemelte ki itt az ércet, mert az ő uralkodása alatt került Passau Bajorországhoz, előbb részben 1803-ban, majd 1805-ben, amikor is passaui püspökséget úm. szekularizálták, magyarán elfoglalták és megfosztották a birtokaitól.  A király lába mellett egy kör alakú tömb található meg, rajta írás: Charta Magna Bavariae MDCCCXVIII. Ez arra utalt, hogy 1818-ban adott ki a király egy alkotmánylevelet az országának. 

A tér egyik házának falán emléktábla hirdeti, hogy itt írták alá 1552-ben a birodalmi vallásháborúkat lezáró békét. (Amelyből aztán 1555-ben az augsburgi vallásbéke lett.) 

A katedrális háta mögött található meg a Rezidenzplatz, rajta egy kis kúttal, amely a három folyó allegóriáját foglalja magában néhány puttóval, s az 1712-1730 között épült régi püspöki palotával. (Ez most egyházművészeti múzeum.) 

De hagyjuk el a földnyelvet, na jó, még vessünk egy pillantást a Katedrális egyik tornyára:

Mert most felmegyünk a várba.

Ha áthaladunk a Luitpold-hídon, már ott is vagyunk a várhegy aljában. A vár két részből áll: az alsó- és felsővárból. A felsővár 1219-ben épült fel azért, hogy a püspök ezzel ijesztgesse a városlakókat, akik ellen 1359-ben az alsóvárat is megépítették, majd ezt a kettőt 1368-ban kötötték össze.

Az alsóvár, vagyis a Veste Niederhaus az Ilz torkolatánál fehérlik, s látogathatatlan, mert magántulajdonban van: 

A felsővár nem élt át nagy történelmi forgalmat, mert bár megostromolták 1250-ben, majd a passaui polgárok estek neki 1298-ban és 1367-ben, de sikertelenül. Még két ostromot kiállt 1431-ben és 1482-ben, aztán a nyugalom évszázadai következtek az XVIII. sz. elejéig, ahol két kisebb ostrom várt rá. Mindenesetre a törökök elleni védelemre alaposan megerősítették. Talán békés, püspöki jellege miatt nevezték el közönségesen csak Veste Oberhausnak, vagyis „felsőháznak”, szóval még a „vár” nevet sem igazán érdemelte ki. (Pedig az.) A bajor királyok alatt 1822-től a vár kiérdemelte a „bajor Bastille” nevet, mivel főleg politikai foglyokat és katonai bűnösöket tartottak itt 1918-ig; a város 1931-ben vette meg a várat, s járási helytörténeti múzeumot rendeztek be benne, amelynek még szudétanémet kiállítási anyaga is van. (A Csehországból elűzött németek védnöke nem az NSZK, hanem a Bajor Szabadállam.)   

De senki sem ezért jön ide, hanem a látványért, amit felülről a városra vethet. Ezt úgy kaparinthatjuk meg, hogy szépen felmegyünk a Duna mellett a hegy tetejére, jó kaptatós dolog lesz, de megéri. Természetesen autóval is fel lehet menni, de az nem az igazi… Menet közben azért az ember felfedez kedves részleteket: 

Az oromra érve azt látjuk, hogy a vár három részre oszlik. Az egyik a várárok előtt található meg (kőfalak), a barokk korban épült vár mögötte, s egy kis hídon lehet a belsejébe jutni, ahol az udvar vár ránk toronnyal. Itt működik a múzeum.  Az ebből a város fölé nyúló nagy, sárga színezésű épület a legkésőbbi építmény, még az XV. sz. végén épült, de aztán sokat finomítottak rajta, s külleme most a barokk kor szülöttje. 

Még feljebb van a panorámaterasz. Ez az ún. Batterie Linde („tüzértér”), ahol hajdanán az ágyuk álltak, ma kopár plató, de jól karbantartott falakkal. Innen szépen ki lehet venni, hogy az Inn világosszürke, mert Alpokból jön, a Duna barna, mert a síkvidéki hordalékot hozza magával, az Ilz meg (már ami látszik belőle) fekete, ki tudja, mitől. Úgyhogy lehet fényképezni!

És most legyünk őszinték: mindenki ezért jött ide...