Megnéztem Zell am Seet, mivel úgy hallottam, hogy mostanság ez az arab világ nagy kedvence, sikk ide jönni, pláne nyáron. El is gondolkodtam magamban, milyen párbeszédet folytatna az, aki itt ejtőzött – azzal a barátjával, aki otthon maradt. Hogy hát, szia, mi van veletek? Hol töltöttétek a szabit? Á, tudod, ez a globális felmelegedés, meg minden, vacak ügy, elegünk is lett az egészből, kiruccantunk picikét hűsikélni északra, tudod, csak ide, Ausztriába, mondták, hogy ez a Zell am See tűrhető még nyáron is. Na, nem is volt rossz, hegysipkák, hajnalban pára, meg ilyenek. És ti merre jártatok? Múltkor mondtad, hogy felfedeztetek az asszonnyal itt egy cuki kis oázist…

No, gondoltam, 2018 nyara van, akkor lássunk arab milliomosokat, vagy legalább pénzben fuldokló olajos bőrű menedzsereket.

Arab volt elég. Hogy a városka rájuk épül, tény: még a figyelmeztető táblák és a boltok is el vannak látva cikornyás arab feliratokkal.

Továbbá van sivatagi fodrászat is. (A fodrászok már nem arabok.)

De micsoda egy népség ez...! Én aztán nem láttam rajtuk, hogy gazdagok lennének. Hogy boldogok, azt pedig még kevésbé.

A férfiak úgy néznek ki, mint másnapos gyári munkások egy Nagy Feró-paródiából. A ruházatuk kritikán aluli, sehol egy ékszer, egy öltöny, egy zakó, szóval, valami, amit stílusnak nevezhetnénk. A nők szimplán csak rondák: az ajkuk duzzadt, a szemük dülledt, a fiatalabbja olyan ványadt, mint a remegő nyárfa, az idősebbje viszont hiába vette fel standard klepetyusát, látszik rajtuk, hogy mind kórosan elhízott, tohonyán dülöngélnek a sétányokon. Tekintetük apatikus és buta, a járásuk lomha. Ölelkezés, cipi-cupi, szelfi nuku.

Az egész társaság (férfi-nő vegyesen) fakó, élettelen és unott volt, de olyannyira, hogy elment az ingerenciám lehuppanni melléjük valami vegyes arab-török falatozóba, pedig ezekkel ki van tömve a belváros. Ott ültek ezek a szerencsétlenek, s bágyadt tekintettel, egymásra pillantást sem vetve, szótlanul őrölték az ételeiket. Még a legélénkebbnek az a kb. 8 tagú család tűnt, amely tipikus pakisztáni ruhákban foglalt le egy teljes erkélyt az első emeleten, s a padlóra rakott tányérokból csemegéztek. Vagy inkább nyammogtak, mert életkedvet náluk sem fedeztem fel.  

Egyetlen helyszín volt, ahol némi mozgalmasságot lehetett érzékelni: a városka főterén (a sétálóutca kiöblösödésénél) színpadon középiskolások próbáltak alakítani valami virtigli show-műsort, boldogan (és hamisan) visítottak popzenére, közben illegették-billegették magukat. Az arab férfiak (strandpapucs, rövidnadrág, póló van, viszont gyűrű, ékszer nuku) báva mosollyal bámulták őket – mellettük a nőik, nyakig bebugyolálva, akik kendők mélyébe bújt szemekkel méregették gyilkosan a tinikonkurenciát. Nem tudom, hogy mit gondoltak a helyzetről, de igyekeztek álságos mosolyt az arcukra kanyarítani.

Akik viszont élvezték a várost és a tavat, azok az oroszok voltak (ezekből is volt elég felhozatal): ők boldogan lubickoltak a kb. 14 fokos hullámok között a városi (természetesen fizetős) strandon. Mi ez az Ob, a Jenyiszej és a Léna után?

Ps.: A város építészetileg nem érdemel elemzést. Kicsi az egész, akármelyik sarkában ott hagyhatjuk az autónkat, kb. 15 perc alatt a központban vagyunk. Látnivaló nincs. Gondosan karbantartott klasszicista (Monarchia-korabeli) egy-két emeletes szállók és panziók együttese a központ, amelyek között van egy főutca (ezen duruzsol át az autóforgalom), lenn, a tóparttal párhuzamosan pedig egy kb. 500 méteres sétálóutca, benne egy hitélet hiányától szánalmasan kongó katolikus kistemplommal; a vízparton régi szálloda dölyfösködik, ami egyben kaszinó is.

Mellette egy vasútállomásba torkolló parkocska – az egyetlen. Értékelhető szobor nincs benne. Ráadásul a település úgy járt a vasúttal, mint a Balaton déli parti városai: a vágányokat átvezették a vízpart és a belváros közötti részen, közöttük egy sétaút van (kb. 2 perc séta hosszúságú). Ennek következtében tekintélyes tömeg tud felgyűrődni a sorompók mögött mindkét oldalon.

A tó sem nagy, hiába indulnak rajta sétahajójáratok, legfeljebb Zell am Seet lehet megnézni onnan. Már ha lenne rajta mit... Egyszerűbb, ha áthajtunk autóval a túloldalra. Idő: kb. 10 perc. Na jó, 15, ha jön a vonat.

Persze, lehet, hogy pikírt túlzásokba merültem, de mentségemre legyen szólva, az ég komor volt, viharos fellegek körforgalma mozgott a hegyek felett, s néha pár perces, ötletszerű záporok suhintottak végig rajtunk. Aki majd jobb időben fedezi fel a várost, számoljon be róla, mi benne a szépség – én nyitott vagyok rá. De most nem ment. Viszont legalább a hazafelé vezető úton lefényképezhettem egy csapzott kis felhő által megsimogatott hegyet:

Aztán láttam valami elhagyott szénaszedő vontatványt az út szélén. Csend ült a tájon, csak két macska játszott egymással a túloldalon hervadozó romépület mellett remegő friss pocsolyák között.

Hát mit mondjak? Mindkettő érdekesebb volt, mint Zell am See.