Ha Zlínben járunk, ami a Baťa-cipőipari művek központja volt (írást erről később közlök), s van időnk, ne kerüljük el a cipőmúzeumot, ami az egyik gyárépület III. emeletén található meg. Megtekinthetjük benne azokat a lábbeliket, amelyeket a gyár alapítója és később vezetősége gyűjtött össze a világ minden pontjáról. A kollekciót először 1931-ben tárták a nagyközönség elé, vagyis még az üzemalapító Tomáš Baťa (1876-1932) hozta létre. Ezt nemcsak az akkor használatos darabokból állították össze, hanem műgonddal reprodukálták a korábbi évszázadok viseleteit is, erre egy külön modellező részleg dolgozott. Persze, vannak igazi régiségek is, a legkorábbi darab az XVII. század első feléből látható.  

A tárlókban mindent megtalálunk, van itt a japán gésatopánkáktól kezdve a kínai mandarinok hivatali cipőjén át a szibériai párducvadászok bundacsizmájáig minden. Mi több: tollból és az emberi hajból készüld darabokat is fellelhetünk. De természetesen itt vannak a gyár saját márkái is, amelyek alapján rekonstruálni tudjuk, hogyan fejlődött a cipőipar Zlínben és a divat a világban.  

A galérián, a tárlók mögött megtekinthetünk egy régi cipészműhelyt: erről a színvonalról indult a Baťa-gyár még az XIX. század végén, s hogy lássuk, hová fejlődött ki, a tárlók mellett néhány hatalmas gépsort is megtekinthetünk. Ez már a tömegtermelés. Volt is miért, hiszen a Baťa-cipőgyár Európa legnagyobbja volt a két világháború között – egészen az államosításig, mert a kommunistáknak sikerült tönkretenniük az egészet.  

De nemcsak cipőket láthatunk itt, hanem egy izgalmas közlekedési eszközt is. Ez pedig a Tatra 87. tip. személygépkocsi, ami igazi ritkaság, pár darab létezik csak belőle a világon.   

Ismertem már fényképről ezt a típust. 1936-1947 között gyártották Kopřivnicében, korának igazi formatervezési tökélye volt. Miután a cseh államot megszállták a németek, a gyár a Wehrmachtnak kezdett el termelni. A tisztek előszeretettel használták ezt a típust, mivel a korabeli viszonyok között hatalmasra lett fellőve a végsebessége (160 km/h), vagyis kifejezetten sztrádatípus volt. (Bár a motor 8 hengerrel csak 85 LE-t használt fel.) Ezt persze a folyton sürgős munkában lévő vezetők ki is használták, aminek eredményeképpen rengeteg balesetet és halált okoztak, ez utóbbit leginkább önmaguknak, úgyhogy a kocsit a „csehek titkos fegyverének” nevezték el. A halálozási arány miatt végül a tisztikart eltiltották a kocsi használatától. (Mert már akkor is voltak, akik nem ismerték ki magukat a vezetési képesség és a járműteljesítmény közötti kapcsolatban.)

Mindazonáltal megjegyezendő, hogy a jelen gépkocsinak semmi köze sincs a cipőgyárhoz. Két cseh világutazó (Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund) használt egy ilyet a Tatra reklámozására 1947-1950 között, azzal járták be Afrikát, Dél- és Közép-Amerikát. Ezt mutatták be itt egy évig a prágai Nemzeti Műszaki Múzeum kölcsöneként. 2014-ben vissza kellett adniuk, de a látogatóknak annyira megtetszett a dolog, hogy még ebben az évben vásároltak helyette egy magángyűjtőtől másikat. 

Negyedóráig ugráltam körülötte az örömtől, hogy végre eredetiben is látok egy ilyen műremeket. Igen, ebben meg lehet jelenni a népek előtt...! Képzeljük el, ahogy kinyitjuk az ajtót, az egész utca bámul, aztán begyújtjuk a hengereket, és felcsapjuk (mert szürkület van) a három (!) fényszórót... Na, igen, ez stílus! (Kis megjegyzés: ez csak akkor érvényes, ha a kocsi vezetője valakinek tekintheti magát. Ha egy senki, akkor egy ilyen kocsiban is senki marad.)

És ha még aranyszínű is lenne! (A korábbi kocsim ilyen volt.) Napsütésben, mint szikrázó fénysáv száguldhatna vele az ember az úton. Csak az a baj, hogy nekem már kevés az a 160 km/órás végsebesség...