Łańcut egy egészen kicsi város Rzeszówtól 18 km-re. Egy főtérből áll a belváros, amelynek két jelensége van. Az egyik a zsinagóga, amelyben nemcsak Lengyelország, de egész Kelet-Európa egyik leggazdagabban díszített imaterme található meg, ráadásul barokk stílusban, s ilyen alig van. A másik két szobor, amely a város egykori polgármestereit, a Cetnarski-fivéreket ábrázolja.  A helység nagy nevezetessége, amely miatt a turisták messze földről is ideözönölnek, a grófi kastély.

Ez 1816-ig a Lubomirskieké volt, akkor vette át örökségként az egyik leggazdagabb mágnásfamília, a Potocki grófok nemzetsége. A kastély helyén eredetileg vár állott – erre utalnak az olasz sarokbástyák és az árok – , de ebből 1629-1642 között síkvidéki palota lett. Ezt aztán több részletben építettek át, amíg az XVIII. sz. végére elérte a mai állapotát. A belső helyiségeket 1889-1911 között alakították ki részint régi elemek felhasználásával, részint felvásárlással hozattak ide töménytelen mennyiségben XVIII. sz.-i bútorokat. A képgyűjteményt a grófok folyamatosan fejlesztették. (A nyugati festőket preferálták.)   

A II. Világháborúban nem érte kár az épületet, 1956-59 között felújították, majd megnyitották a nagyközönségnek. Mai kitűnő állapotának elérésében sokat segített, hogy 1996. június 7-én itt volt kilenc közép-kelet-európai államfő csúcstalálkozója. E célból a kastélyt rohamtempóban, egy hónap alatt felújították, ez 9.5 milliárd zloty kiadásával járt.  Újjáalakították a nagy ebédlőt, ahol a tárgyalások folytak, továbbá malachit színű csempével borították be a toaletteket. Rendbe hozták a kerítést, lemosták és újrafestették a belső falakat (de az összeset!), renoválták a villanyvilágítást, s immár régi pompájukban fogadhatták látogatókat a kerti szökőkutak is. (Bár a kertben nincs sok látnivaló néhány barokk szobron kívül - kivéve a Gloriettet a főbejárat előtt.)

A kastélyban csak vezetett túra van nemezpapucsban, bár ha az ember ügyes, el tud csatangolni. Főleg magánhasználatú enteriőrökön hatolunk át. Van itt tehát Fehér Folyosó és Vörös Folyosó, bálterem, Nagy Ebédlő, könyvtárszoba, vadászhelyiség, színház, meg persze hálószobák, s a Zöld, Piros és Rokokó Szoba. Megnyugtatóan látványos az egész, minden jó ízlésre utal, főleg abból a szempontból, hogy az egész nincs túlstukkózva, túlfaragva, túlaranyozva. De az is látszik, hogy ez megállt Napóleonnál, mert van ugyan egy empire hálószobája, azonban a további stílusokból már kevés látható: igaz, ez szinte minden európai kastélyról elmondható. Egyik szárnyában kicsiny szobortárlat áll a fal mentén, továbbá van üvegháza, a parkban pedig kocsigyűjtemény, ami a kiállított fogatok, bricskák és hintók mennyiségét tekintve elsőrendű a világban.  

Viszont e diszkrét pompa mögött érezzük azt, hogy valami hiányzik innen. Igen: a nagy szobrok, a finom ötvösmunkák, a drága festmények. Nem mondom, ez utóbbiból van néhány – de inkább történeti, mint galériaértékkel bírnak a Potocki-ősök portréi, meg egy-két tájkép. Meg is tudjuk nemsokára e hiány okát, ha megismerjük Alfred gróf történetét, aki alatt a kastély a fénykorát érte.   

III. Alfred Potocki (1886-1958), teljes nevén Alfred Antoni Wilhelm Roman Bazyli Potocki 1915 óta volt a majordomus, vagyis az uradalom tulajdonosa. Tetteinek felsorolása nehéz, mert lényegében semmit sem csinált egész életében, de azt legalább következetesen tette. Miután Oxfordban diplomázott és rövid szolgálatot vállalt a K.u.K. hadseregben, bálokra és budoárokba járt, szafarizott, vadászgatott és udvarolt, utazgatott és fogadásokat adott, maradék idejében pedig leginkább hiteleket vett fel és fizetett vissza, továbbá működtette a szomszédban működő vodkagyárat. (Emellett tucatnyi cége volt még, s mindenféle igazgatótanácsi tagsága.) Mindez abból fakadt, hogy nagy gyengéje volt a hírességek, s ezeken belül is főleg az arisztokraták társaságának hajhászása. Na, ja, akinek a keresztapja II. Vilmos német császár volt… (Innen van nevében a nem lengyeles Vilmos.)  

Ahhoz képest, hogy ő volt a lengyel Krőzus, sem a pénzhez, sem a hatalomhoz nem vonzódott. Az elsőt bizonyítja az, hogy költekezéséhez lassan el kellett zálogosítania az egész vagyonát (miközben a két világháború között őt tartották Európa leggazdagabb emberének); a másodikat pedig az, hogy bár megnyerő fellépésével lehetősége lett volna diplomáciai sikertörténetet alakítani, ezt nem vállalta el, bár ott volt a lengyelek képviseletében a párizsi békekonferencián, mi több, korábban is vállalt politikai szerepeket Galíciában. De aztán jött a nagy szerencse: a békekötés után Párizsban meghalt egy rokona, s hatalmas vagyon szakadt a nyakába. Ami innentől kezdve egyedül érdekelte őt, az volt, hogy mindenféle notabilitások vendége legyen – vagy azok az övéé. 

Hazai és nemzetközi téren is nagyvadakra utazott. Nem volt túl válogatós, elégedett volt akkor is, ha a lengyel miniszterekkel, Ribbentroppal vagy Göringgel futhatott össze Mannerheim marsall, Lord Curson, Douglas Fairbanks, Mary Pickford, Clemanceau, Roosevelt, Petain marsall, a kenti herceg, a román király, a dalai láma és a japán császár után. (Göringgel vadászaton vett részt.) A lengyel titkosszolgálat viszont felfigyelt erre: ki akarták használni a hiúságát. Azt remélték, hogy az általa végigbazsalygott szalontársalgásokból majd használható adatokat kottyint el nekik. De csalódniuk kellett, a gróf ebben nem vett rész, s egyébként is semmi használhatót nem szállított – minthogy maga is mindenre használhatatlan volt. Még felesége és gyereke sem lett, örökifjú agglegényként élte a világát.  

Aztán jött a világháború. A németek 1939. szeptember 10-én megszállták a várost, s miután 1944. augusztus 1-jén a szovjetek lettek az urak, a kommunisták mindent megtettek azért, hogy Alfred grófot tökéletesen lejárassák, mint a nemzet ellenségét. Bevezetőnek azt terjesztették róla, hogy kastélyában folyton német tiszteknek adott banketteket, mi több, együtt járt velük vadászni; megtagadta az ellenállás minden alakzatával az együttműködést; nem bujtatott zsidókat, kommunistákat, senkit; egyszóval opportunista áruló volt, meghunyászkodó kollaboráns.

Aztán persze a történészek utánanéztek a propaganda mögötti valóságnak, s azt látták, hogy ebből egy szó sem igaz.

Tény, hogy a gróf gyakran mutatkozott együtt német tisztekkel, mi több, tábornokokkal is – de ez nem volt nehéz, ugyanis a Wehrmacht beszállásolta magát a kastélyba, annak egy részét folyamatosan kb. 50 tagú stábjuk lakta, így Alfred gróf és édesanyja az épület egy részébe szorultak vissza. A két terület között átjárás csak engedéllyel volt lehetséges.

Potocki udvariasan, de távolságtartóan viselkedett a németekkel szemben. Amikor a ’60-as években a helyi dorbézolásokba tanúkat kerestek, azok azt mondták, hogy a gróf sosem adott a németeknek semmiféle bankettet, nem rendezett nekik még állófogadást sem a kertben. Vadászaton is csak egyszer volt velük. Az történt, hogy az 1939-1941 között a nyakán ülő Hermann Metz német tábornok fácánokat lőni hívta őt, s a gróf kiment a helyszínre. Ott a tábornok egy puskát nyújtott oda neki, mire ő azt felelte: mint lengyelnek nincs joga fegyvert viselni, s nem vette át, csak megfigyelőként maradt ott. Nyilván azért ment oda, hogy ezt a sértő gesztust megtegye, más értelme a kimozdulásnak nem volt.

És érzéketlen sem volt a nemzete bajai iránt. A németek 1939-ben a hatalmas angolparkban előbb 24.000, majd pár nap múlva 25.000 lengyel hadifoglyot helyeztek el, s rájuk Potocki konyhája főzött éjjel-nappal. A foglyok távozásával a kastélyban az egész megszállás ideje alatt fenntartották ezt a szükségkonyhát, ami naponta 400 (!) ember számára nyújtott ételt – összesen 600.000 adag ételt szolgáltak fel így. Az élelmezettek között nemcsak lengyelek, zsidók is voltak. 

A gróf továbbá kiegészítette a 60 fős személyzetet 41 olyannal, akiknek jó okuk volt biztonságba húzódni a németek elől, s hát mi erre a legkevésbé feltűnő hely? Ha az orruk előtt vannak... Ezeknek semmi funkciója nem volt, alibiből tartotta ki őket, illetve azt mondta a németeknek, hogy az ő minőségi kiszolgálásuk a cél. Később ezt visszájára fordította a kommunista propaganda, mondván, hogy a gróf saját pénzén tartotta el a német hadsereget. 

A gróf emellett maximumra emelte a helyben működő családi vodkagyár alkalmazotti állományát is – amire meg utólag azt lehetett mondani, hogy a jelek szerint jól ment az üzlet a németek alatt, s vajon miért...? 

A szorult helyzetben lévő kérvényezők előtt mindig nyitva állt az ajtaja, s kisebb pénzsegélyekkel állt a rendelkezésére. Itt meg az volt a baj, hogy csak alamizsnásodott velük…

S habár a Honi Hadsereggel nem tartott fenn a kapcsolatot, eltűrte, hogy a megszállás első éveiben egy illegális nyomda működjön a kastélyban. Megjegyzendő, hogy 1944 után kb. egy évtizedig nem volt ildomos azzal dicsekedni, hogy valaki a Honi Hadsereg tagja vagy támogatója volt, később viszont már az volt a baj, ha valaki még erre sem volt képes.

És Alfred gróf életeket is mentett. 1943. július 4-én a németek „pacifikáló” hadmozdulatot hajtottak végre a környéken, ami 600 gyanús elem begyűjtésével járt. A többségüket azonnal szabadon engedték, de a gróf szinte a kivégzőosztag elől szabadította ki két emberét (Piotr Rutkowskit és Felix Dvernickit) – az más kérdés, hogy koncentrációs táborba kerültek. Nem tudni, erre a mentőakcióra miként kerülhetett sor, mert a gróf ezt kihagyta az 1957-es önéletrajzából.

Akikkel nem tudott mit kezdeni, azok a zsidók voltak. Tény, hogy nem bujtatta őket, de ezzel csak a lengyel lakosság 99,99 %-ához csatlakozott. (A bujtatásért felkoncolás járt.) Azonban neki köszönhető a kastély előtt álló zsinagóga megmentése. A barokk szépséget a németek a megszállás első napjaiban felgyújtották, mire a gróf felriasztotta a tűzoltókat, s azok elfojtották a lángokat, ő maga pedig megmagyarázta Metz tábornoknak, hogy ezt az épületet jobb célra is lehetne hasznosítani – így lett belőle gabonaraktár. Közbejárt ugyan pár zsidó család megmentése érdekében (hogy még ne deportálják őket), de a közösség pusztulását senki, tehát ő sem tudta megakadályozni. 

De ártatlan főzögetése ellenére 1939-ben a németek pár napra letartóztatták őt, majd 1940 októberében is kapott négy nap vizsgálati fogságot Krakkóban, otthonában pedig időnként házkutatók mentek végig, minden eredmény nélkül. 

Hogy a németek miért bántak selyemkesztyűs kézzel Alfred gróffal, nem tudni, hiszen elsőrendű célpont lett volna ahhoz, hogy kifosszák őt. Erre még önhatalmú jogi alapjuk is volt, mert a Főkormányzóság – ide tartozott a kastély – 1939. december 16-án kapott urától és parancsolójától, Hans Franktól egy rendeletet, ami „az általános művészeti tárgyak elkobzása a Főkormányzóságban” (Verordnung über die Beschlagnahme Kunstgegeständen im Generalgouvernement”) nevet viselte. Eszerint műtárgyak „nyilvános birtoklása” tilos volt még a templomokban is (kivéve a szükséges liturgikus tárgyakat). Mindenkinek, aki egy ilyen tulajdonosa volt, 1940. február 15-ig bejelentést kellett erről tennie, s aztán a hatóság eldöntötte, hogy a műtárgyat (beleérve még az 1850 előtti családi ereklyéket is) „nyilvánosnak” kell-e tekinteni. A műalkotások elrejtése, eladása, szállítása börtönnel járt. Ez a rendelet nem azt jelentette, hogy aki regisztráltatta a birtokában lévő alkotást, attól azt elkobozták – viszont később számíthatott erre. Ellenértéket nem kaptak, s nyugtát sem mindig… A cél természetesen nem a lengyel kultúra iránti fokozott érdeklődés volt. Kétféle tárgy érdekelte a nácikat: azok, amelyeknél bizonyítottnak látták a germán kulturális behatást (itt mindegy volt, hogy ezek lengyel termékek voltak-e), illetve azok, amelyeknél nem, viszont veszélyeztették a német kultúrfölény képzetét. (Ezért kellett elrejteni Matejko grandiózus festményét, a Grünwaldi csatát: azt azonnal eltüzelték volna.)   

Gyanítások és sejtések vannak arra, hogy Alfred grófra úgy tekintettek, mint akit sármja, fellépése és szétágazó nemzetközi kapcsolatai révén talán hasznosítani lehet valamire. Elegendő azt mondani, hogy unokaöccse, Jerzy Jósef Potocki volt 1939-ben a washingtoni lengyel nagykövet… Szóval valami olyan célra akarták kiszemelni őt, mint amire 1945-ban Himmler a svéd Folke Bernadotte grófot. Emellett Göring sem feledkezett meg arról, hogy ki volt az ő egyik bájos vadászcimborája, így távol tartotta magát attól, hogy kövér ujjait ráhelyezze a kastélyban lévő kincsekre; Frank nyári rezidenciája pedig egy Potocki-kastély volt (Krzeszowicében), s nem akart a Potocki-nemzetség totális kifosztójaként tündökölni. A hadsereg így jobbnak látta, ha békén hagyja Alfred grófot, viszont kisebb kedvezményeket nyújtanak át neki. 

De hát ez még nem bűn, meghúzódni egy zsarnok kegyében, ha másnak nem ártunk vele. Hát csak ezért utálták ennyire a kommunisták a grófot? Ráadásul úgy, hogy nem is volt Lengyelországban, mivel 1944-ben nyugatra menekült… 

Hát épp ezért. 

Alfred gróf ugyanis a német vezérkar egészét megszégyenítő éleslátással már 1944 márciusában rájött arra, hogy még néhány hónap, aztán pufajkával és dobtáras géppisztolyokkal lesz tele a park. A megszállókat rühellte, de a szovjetektől egyenesen rettegett. Nem, nem az életét féltette – bár nyilván azt is – , hanem az életszínvonalát. És ekkor elkövette azt, amivel tökéletesen eláztatta a maga jelentéktelen személyét a történelem előtt – mondhatni: lett belőle valaki…

Már 1944 márciusában ládákba kezdte pakolni a holmijait. De ezt nem úgy kell elképzelni, mint a legtöbb esetben. Mert hogyan menekült egy arisztokrata Kelet-Európából? Vett egy nagyobb koffert, azt teletömte a családi ezüsttel, aztán ami még felfért a gépkocsira, s irány nyugat. Alfred gróf azonban nem elszegényedett főnemesként akarta tengetni az életet, ő úgy akarta azt folytatni, ahogy itt tette.

1944. július 23-án hagyta el a kastély autón Krakkóba felé. Azonban ekkorra már – május elején és június közepén – a Wehrmacht segítségével összesen kb. 30 teherautónyi berendezési és műtárgyat vitetett el Łańcutból; ezekkel 11 különleges vasúti kocsit töltött fel, lényegében kibérelt egy szerelvényt Bécsig, mert ez volt a célpont; aztán Liechtenstein következett. Csak azért nem nevezhetjük ezt a vasúti szállítmányt kifejezetten aranyvonatnak, mert volt ugyan benne sok ötvösmunka, de a térfogat elsöprő részét szobrok, festmények, metszetek, könyvek, bútorok, étkészletek, csillárok, szőnyegek, falikárpitok, faragványok tették ki. Legértékesebb darabjai a Boucher– , Fregonard– , Cranach– és Watteau–képek voltak. Ezek nem is kerültek ide vissza: ezért van az, hogy a kastély jelenleg csak enteriőröket mutat be, de különösebb művészi értékkel bíró festmények és szobrok nélkül.

Nem Potocki volt ezzel így egyedül – később az egész német adminisztráció követte a példáját, amit itt összeraboltak s tároltak, azokat 1944 végén mentették át nyugatra, aztán futhatott utánuk évtizedeken át a lengyel állam.

Mindent azonban nem tudott elszállítani. A kastélyban ragadt értékek megőrzése végett hátrahagyta az intézőjét, Juliusz Wiercińskit, aki leleményes módszerrel oldotta meg, hogy a Vörös Hadsereg ne tegyen kárt bennük. 1944. augusztus 1-jén a bejövő szovjet katonák azt látták, hogy a kastély bejárata fölött egy lengyel feliratú tábla állt, mellette oroszul ez: „Музей Польсково Народа”, vagyis „A Lengyel Nemzet Múzeuma”. Nem tudták ugyan, hogy került ez ide még őelőttük, de jobbnak tartották a távolmaradást ettől a gyanús helytől, különben is jobban érdeklődtek a Potocki-féle palota helyett a Potocki-féle vodkagyár iránt. 

A felirat egyébként maradhatott is a helyén, mert a birtokot államosították, majd megkezdődött a hajsza a nyugatra vitt értéktárgyak után. A 70 %-át sikerült visszaszerezniük Ausztriából, Liechtensteinből, Svájcból, de azért Alfred grófnak is maradt mit a tejben aprítania, bár az elég ízetlen volt a megszokotthoz képest. Még a mai napig is fel-felbukkannak olyan festmények, szobrok, ékszerek és ötvösmunkák, amelyek igazoltan a Potocki–gyűjtemény darabjai – ezeket Alfred gróf adogatta el, hogy hátralévő éveinek minőségét fedezzék. Egyébként nyomorultul, tolószékhez kötve halt meg Svájcban. Megjegyzendő: még mindig jobban járt, mint rokona, Andzrej Potocki gróf, akit 1946-ban tartóztatott le a lengyel népi rendőrség, mert földalatti ellenállási csoportokkal fogott össze, hogy magához lopja azt, ami az övé. Viszont legalább nem tudta kifosztani a saját nemzetét, nem úgy, mint Alfred gróf az aranyvonatával.